HTML

Second-hand kultúra

".......a színház, ahol nem a darab érdekelt, hanem az, amit én majd mondok róla, az irodalom, amelyből nem a könyvek érdekeltek, hanem az írók......" Márai Sándor: Születésnap

Címkék

A38 (3) Átrium Film-Színház (1) Audrey Tatou (1) A vágy villamosa (1) Balett (2) Bazilika (1) Benkő Róbert (1) Bereményi Géza (1) Berki Tamás (1) Billy Elliot (1) Bin Jip (1) Bodzsár Márk (1) Boris Vyan (1) Bornai Tibor (1) Budafoki Dohnányi zenekar (1) Budapest 100 (1) Budapest Jazz Club (1) Budapest Music Center (1) Cabaret Medrano (1) Cantate Vegyeskar (1) Csalog Gábor (1) Cseh Tamás (1) D. Tóth Kriszta (2) Dés László (1) Diótörő (1) Építészet (2) Erkel Színház (1) Erkel színház (2) Falusi Mariann (1) Fekete Kovács Kornél (1) Film (1) film (5) folk (1) Grecsó Krisztián (1) Gyémánt Bálint (3) Hadik Irodalmi Szalon (1) Harcsa Veronika (5) Háy János (1) humor (2) ifjabb Sapszon Ferenc (1) Igor Sztravinszkij (2) jazz (3) John Grisham (1) Káel Csaba (1) Katona József színház (2) Kentaur (1) Kerekes Band (1) Kerényi Miklós Gábor (1) Keszég László (1) Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola (1) könyv (3) Lajkó Félix (1) Luciano Berio (1) Magyar Dal Napja (1) magyar film (3) magyar író (2) Magyar Színház (1) magyar zene (1) Márkos Albert (1) Márta István (1) Másik János (1) Merry (1) MÜPA (2) Musical (1) NARTcore (1) Nika (1) opera (5) Operaház (8) operett (1) Oscar-díj (1) Pándi Balázs (1) Papp Lajos (1) Parti Nagy Lajos (1) Pesti színház (1) pszichedelikus rock (1) Puccini (1) Recirquel (1) Reisz Gábor (1) Richard Wagner (2) Rúzsa Magdi (1) Selmeczy György (1) Sir Elton John (1) Spiritisti (1) szatíra (1) Szikora János (1) színház (4) Takahashi Yuya (1) Tenessee Williams (1) The Merry Poppins (1) Vámos Miklós (1) Venekei Marianmna (1) Veres Mónika (1) Vladimir Viszockij (1) Weiszer Alinda (1) zene (9) Zeneakadémia (1) Zomborácz Virág (1) Címkefelhő

Friss topikok

Az ábrázolás művésze és mestere – orosz filmhét és Fészek színház

2012.01.22. 20:21 Sombokor

A hét tele volt kulturális csemegével. Izgalommal vártam mindkét eseményt. Szerdán az Orosz Kulturális Központ Orosz filmhét című rendezvényének keretén belül vetített filmet néztük meg – oroszul. A film címe: Az ábrázolás művésze és mestere, rendezője Valerij Lonszkoj. Azért erre a filmre esett a választásunk a filmhét többi eseményei közül, mert ez az egy volt vígjátéknak titulálva. A film 2000-ben készült. A szereplők úgy voltak felöltözve, mint mi Magyarországon a nyolcvanas években, kicsit a Kisváros c. sorozat kosztümjei köszöntek vissza. Olyan volt, mint a Miami Vice c. filmben Don Johnson igen színes öltönyei, csak itt az öltönyök barna meg kese színűek voltak, de a szabásuk ugyanaz a fazon. Az autók a filmben Lada Szamara, Lada Niva, az úgynevezett „cigánymerci” (2107-es Lada) voltak. Szóval abszolút időutazás volt a film. Mivel mostanában elég gyakran nézek a tv-ben német adót, kifejezetten ellensúlyos volt az orosz filmben szereplő lakás. A németeknél még a szociális segélyen élő család lakása is sárgára festett falú, meleg tónusú színekkel, kiegészítőkkel díszített, rendezett, tiszta, sok a tér bennük, virágos és világos. Ebben a 2000-es moszkvai filmben a falak piszkos szürkére vannak mázolva, a falon a hohlomszki művészek motívumait műanyag tálcába mártott képutánzatai lógtak a szögeken, mindenhol sötét, helyhiány, semminek nincs igazán helye – ez kissé kuplerájos rendet eredményez. Aggódtam, nem fogom érteni már megkopott orosz tudásommal a filmet, de aggodalomra semmi ok nem volt – bár nem állítom, hogy mindent értettem – Katival egyeztetnem is kellett pár részletet a végén. Sokszor a vígjátékban csak ültek a szereplők egy tea, vodka, sör mellett, és a NAGY orosz lelkek az élet céljáról, vagy éppen az értelmetlenségéről elmélkedtek. Valahogy úgy tanultuk ezt anno egy lecke lezáró mondataként: ültek a transszibériai expresszen és mind a teából felszálló gőzbe néztek, és saját gondolataikba merültek……….. Nos, ez történt a film nagy részében – vígjáték ide vagy vígjáték oda. Akkor kerültem kicsit bajba a nyelvtudásommal, amikor nagy ritkán valamiért gyorsabban kommunikáltak: az egyik szereplő megijedt, vagy esetleg veszekedtek egymással. Ezt a sebességet a fülem még befogta, de az agyam nem tudott ennyire gyorsan kódolni. Még szerencse, hogy ezek igazán szerves részei nem voltak a történetnek. Viszont sikerült felcsippentenem megint két kifejezést a nyelvből, amit hazáig élvezettel forgattam, ízlelgettem: az egyik férfi udvarlásként a hölgynek mondta – ribcsik moj, vagyis halacskám………. Nagyon kedvesnek érzem ezt a becézést. Nyelvtanilag is érdekes, hiszen a riba (hal) szó nőnemű, viszont amint becézi (ribcsik), az máris hímneművé vált………Másik szó egy szleng kifejezés, a baksis megfelelője, egyszerűen baksz……… Valószínűleg sosem lesz ezekre az infókra szükségem, nem is tudom, mi értelme elraktározni, de valamiért muszáj volt, valamiért betolakodott az agyamba, időnként előbuknak, és én boldog vagyok, hogy ezeket tudom! A film története, a szereplők játéka említést nem érdemel. Rossz nem volt, leginkább csak semmilyen. Az érdeme ennek az estének nem ebben rejlett….

Csütörtökön Mesó lányom ajándékát élveztük anyuval: a Fészek Színház amatőr társulatának Gyenge vagyok c. előadását néztük meg. És most, tessék kapaszkodni, mert itt aztán ömleni fog minden! A Fészek színház alig található meg Budapesten – egy benzinkút mögött, gyárépületben, ronda műanyag ajtóra kitett A4-es papírlapra nyomtatott felirat hirdeti, hogy a színház ott működik. Féltünk bizony belépni – és ez nem túlzás. A bejáratnál kedves, 20 évkörüli fiatalok fogadtak, széles mosollyal, terelgettek kedvesen beljebb. Ez valamelyest megnyugtatott bennünket, de a fenntartásaink velünk maradtak. Utasításokat követve kerestük az ital-automatát, mert avval szemben lehet a kabátokat letenni. Automatát megtaláltuk– vele szemben viszont nincsen ruhatár…….. Ellenben ott állt nagymama szekrénye – olyan békebeli, óriástükrös. Nos, ezekben a szekrényekben akasztók áhítoztak a kabátjainkra – ezért fizetni sem kellett. Lassan kezdtük elveszíteni kezdeti ellenszenvünket. Körbenéztünk a „váróteremben”, mindenhol a nagyi bútorai, ütöttek, kopottak, amilyennek a nagyi bútorainak lenni kell, a horgoló, kontyos-kötényes nagyi hiányzott belőlük csak. A stelázsi is ott állt, a vastámlás kecses udvari pad is várta a vendégeket, régi, kétgombos rádió, halk jazz szólt valahonnan, a falakon régebbi előadások színlapjai, képei………..A bútordarabok innen-onnan összeszedett, kicsit az idő által megviselt, de tiszta bútorok voltak, a maguk eklektikusságában mégis az abszolút otthonosság érzetét adták. A falakon óriási szőnyeg, festmények, a büfében nem állt senki, de a porkávés-gép előtt tábla: becsületkassza 100 Ft……….. Egy „lukban” egy hölgy ült a számítógép előtt, mikor csodálkozásunkba oda is belestünk, szívét kitárva, arcán óriási mosollyal (de nem a protokoll fajtából valóval, hanem igazi, békebeli mosollyal) jött elénk, kérdéseinkre készséggel válaszolt. Így tudtuk meg, hogy a „váróterem” egyben a telepen működő cég bemutatóterme is, ezért láthattuk a kirakatban az esztergagépet és egy másik présgépet is – ha szállítmányuk érkezik, még nagyobb, még érdekesebb gépek állnak a kirakatban – mindez abban a térben, ahol a „nagyibútorok” is állnak, ahol a falakon festmények lógnak, ahol a földre épített dobogón párnák csalogatják a mély ülésből felállni képes vendégeket……….. És mindez nem volt zavaró, sőt, ez volt az abszolút természetes, minden, ami ezen kívül volt, van, az a csinálmány, az a felépítmény, a hazugság……… Az asztalon kulturális újságok – szigorúan ott olvasásra……. Jó volt ott lenni, csak úgy, önmagáért, az ottlét öröméért. A közönség gyülekezett, sok huszonéves fiatal, egy középkorú pár, egy középkorú hölgy a barátnőjével (már megint, hol vannak a férfiak!!!). A térben le s fel sétáltak, mentek dolgukra a jegyszedő fiatalok – akikről a falon lógó képekből kiderült, egy más előadásban maguk is színészek, zenészek, alkotók. Mert nem határolódik élesen el, kinek mi a feladata, családban léteznek, a cél az, hogy az előadás perfekt legyen, a néző jól szórakozzon, okuljon, következtetést vonjon le, vagy csak egyszerűen kikapcsolódjon. Ezért valaki, aki más darabban mondjuk színész, itt jegyszedő, öltöztető, rendező volt…….És nem az ünnepelt sztár, aki fennhordja az orrát, autogramot oszt és kikerüli az őrjöngő tömeget. Itt mindenki hétköznapi ember, mosolyog, vendégfogad és szóbaelegyedik, ha az kell. Eljött a pillanat, hogy a nézőtérre beléptünk, előtte a függönynél egy hölgy megkérte a maroknyi közönséget, hogy a mobiltelefonokat kapcsolják ki. A függönyön túl az ügyelő terme állt, benne a színpadot mutató tévéképernyővel, a hangtechnika-géppel, az aprócska termen átjutva kanyarodhattunk be az abszolút fekete színpadra, földre hajigált kellék DVD-borítók között kellett a két sor műanyag székből álló helyek valamelyikét elfoglalni. A színpadon álltak a székek, a színészek mondjuk 10 centire az orrom előtt játszottak. Itt nem lehet csalni, itt nem lehet csak úgy könyökből, megszokásból játszani, ha a dolog a színpadon nem zsigerből jönne, az itt azonnal „átjönne” ilyen közelségből – és amatőr színészekről beszélek………. És akkor beszéljünk is róluk. A darab háromszereplős: Anya, Fia és egy lány, akiről a darab végére kiderül, hogy ő az UNOKA, a fiú lánya…….. De addig sok víz lefolyik a Dunán. Számomra a főszereplő a fiú, aki kb. negyvenes, filmesztéta, csak a filmek éltetik. Időnként hangokat hall, az őrület határát súrolja, öngyilkosságokban gondolkozik, nem találja az élet értelmét (apja, aki öngyilkosságot követett el, teherként nyomasztja). Ezt az őrültnek túl egészséges, normálisnak túl őrült figurát, az összes kiborulásával, képzelgéseivel, normális, hétköznapi emberségével abszolút zseniálisan fogta és jelenítette meg Stubnya Béla. Ezt a nevet csupa nagybetűvel illene írnom, mert megérdemli. Ilyen csendes őrültet legutóbb jó pár éve Bálint Andrástól láttam, aki anno József Attila estjével járta a várost és igyekezett bemutatni a lelkében széthulló költőt a naplóján keresztül. Stubnya Béla csendes örültje, hangos lélekgyötrései, mindennapokat ábrázoló, művész-gondolkodó embertípus színpadra állítása eszméletlenül belémégett, a helyszínen kínos marást hagyott maga után. Az anya szerepében Andai Katit láthattuk. Nem ismerem a színésznőt, így nem tudom megállapítani, az anya szerepe ennyire darabos, vagy a színésznő maga ilyen – ha a szerep ilyen, a színésznő előtt le a kalappal, de ha a színésznő formálta magára a szerepet – nos, az sem lehetett könnyű. Az életben ismerek valakit, aki ennyire szögletesen gesztikulál, aki egy percre sem ereszti a gyeplőt, aki sosem gyengül el – én végig őrá asszociáltam a darab alatt, nem is a színésznőt, hanem az ismerőst láttam a színpadon. Talán ez segít őt jobban megértenem – bár annyira távoli ismerősök vagyunk, hogy talán erre a megértésre mégsem lesz igazán szükségem. A lányt alakító Miklós Zsófia nagyon bájos, nagyon hamvas, nagyon amatőr – rajta éreztem azt, hogy ez egy amatőr társulat. Nem rosszindulattal mondom, sőt, ez a báj jót is tett a darabnak. A lány félszegsége a darabban álca, valójában a háttérben jól keveri a lapokat, fokról fokra éri el célját – miközben tör előre, erősödik meg. Kulcsmonológban a végén mondja el, az a gyenge, aki nem tud megbocsátani, aki nem képes szeretni – a lány ezt megtanulta a darab alatt. Vagány stílusát viszont én nem fedeztem fel – vagány, hiszen a lapokat jól keveri, valójában ez az ő története. Vagány, hiszen szerepe szerint egy punk együttesben énekel – ehhez képest a színpadon félszeg, udvarias, jól öltözött, körömcipő, szoknya – és nem csak akkor, amikor a szerep szerint vendégségben van. Viszont ez a félénksége szenzációs, amikor a darab elején ismerkednek a férfival………. Csak úgy izzik a levegő a félszegecske lány viselkedésétől, szinte a néző odanyúlna, instruálna, segítene……… A színésznő igazi amatőrsége a darab végét jelző táncmozdulatok közben csúcsosodik ki: kezeit dobálja, rángatózik, igyekszik átlag huszonéves benyomást kelteni, egy átlagos táncoló huszonévesét – viszont ez abszolút esetlenségbe fulladt, és mivel ezt a színésznő is érezte, a tánc zavart leplező nevetéssel ért véget.
Hazafelé tartva az esőben arról beszélgettünk, abszolút fiatalos hely, mégis a darab nem igazán a huszonévesek problémáit veti fel: meg kell bocsátani a szülőknek az elkövetett hibákat, a gyerekeket el kell engednie a szülőnek idejében……… A darab keményebb, mint a hely szelleme sugározta. Viszont ha a középkorosztálynak szánták a darabot, akkor túl alternatív, túl fiatalos a hely…….. Kicsit olyan, mint Weöres Sándor Holdbéli csónakos c. előadása: nézhetik 13 évesek is és 83 évesek is, igaz, az az este mást és mást fog adni nekik, de mindegyikük fog táplálkozni általa………Azon gondolkoztam, Mesó lányom nagyon bátor, hogy evvel a jeggyel ajándékozott meg bennünket, de a bátorsága most nagyon bejött: ez az este még édesanyámnak is emlékezetes marad, kellemes kuriózum, bohémos hippiség marad mindkettőnk számára – jól esett, no! Legközelebb már barátnőket fogok odacsábítani, mert érdemes 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mormota.blog.hu/api/trackback/id/tr113718883

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.