Mérő László előadásán jártam a Corvinus új épületében. Az előadó publicista, matematikus, pszichológus, az ELTE Gazdaságpszichológiai szakcsoportjának egyetemi tanára. A helyszín lenyűgöző, modern. Kicsit elgondolkodtam azon, tini koromban miért nem vágytam olyan mélyen ebbe a diák-valóságba (na jó, nem pont ebbe a frissen alkotott épületbe, hanem magába a diák létbe), hogy jobban kapartam volna érte. És most a lányom miért nem vágyik ide? Lehet, hogy hasonlítunk?
De a téma nem ez. A téma a játékelmélet, Mérő úr azon belül is most azt boncolgatta, a kompetitív, vagy a kooperatív együttműködés a nyerő hozzáállás. Bevezetőjében megemlítette az üzleti terv fogalmát, ami valami, ami mentén ELVILEG haladni lehet. Beszélt a „best practice” fogalmáról, majd kiemelte a különbségeket az amerikai és a magyar gondolkodásmódban, hozzáállásban. Kitért arra is, mennyivel másabbak a keleti kultúrák hasonló folyamatai. Míg Amerikában mindenki tisztában van, hogy valahol valaki van nála jobb, addig Magyarországon megmagyarázzuk miért nem vagyunk valamiben a legjobbak. Általában külső mentségeket hozunk fel, védekezünk. Keleten pedig monitorozzák a versenytársakat, hogy ellessék, miben jobb a másik, hol lehet tanulni. Magyarországon kicsinyítjük a versenytársakat, hibáikat nagyítjuk, virtuálisan lenyomjuk, csak hogy mi magunk jobb helyzetben, jobb színben tűnhessünk fel. Bár az előadásnak a súlyponti témája nem ez volt, a rávilágítást csak a téma fölvezetéseként alkalmazta, azért én hiányoltam, hogy legalább egy mondat erejéig a minőségirányítás bizonyos technikái nem fértek meg mondjuk az üzleti terv említése mellett. Mire is gondolok pontosan. Leginkább és szinte azonnal a benchmarking jutott az eszembe. Ez az, hogy megfigyeljük versenytársaink folyamatait, munkamódszereit, erőforrás gazdálkodását, és azt vesszük át, azt adaptáljuk a mi szervezetünkre, amiben ők jobbak, amitől ők jobbak nálunk. De ezután eszembe jutott az EFQM-modell is, ami ugye a Nemzeti kiválósági modell alapjául is szolgál. Ennek egyik eleme az önértékelés (nem pszichológiai szempontból, hanem inkább szervezetre alkalmazva, bár lehet erőforrásokra is – többek között emberi erőforrásra is – alkalmazni). A bevezetésben elhangzott kulturális különbségek Amerika és hazánk között itt is nyomon követhető. Bár már nem divat, ezért a minőségirányítási rendszerek elterjedése is visszaesett Magyarországon, de ezen belül is sokkal kisebb a benchmarkingot alkalmazó (pláne EFQM-modellt alkalmazó) cégek száma. Hiszen ez a másik megfigyelésén, értékelésén és nem a letaposásán alapul. Hiszen REÁLIS önértékelésre lenne szükség, nem olyanra, amiből az derül ki, miben vagyunk mi jobbak, és a hátrányosságainkért, gyengeségeinkért milyen környezeti körülményeket tudunk okolni. Vajon mitől alakult ki bennünk ez a fajta hárítási mód? Ez a kollektív hárítás? Az amerikai ember tudja, maga felel az elért eredményeiért, tudja, hol a helye. Mindig maga irányította az életét, a társadalom abból indul ki, az egyén felnőtt. Tekintsük csak át gondolatban a 2. világháborút követő évtizedeket egészen a rendszerváltásig……….
Mérő László említette a keleti kultúrák versenyhez való hozzáállását is. Van a keleti kultúrából induló minőségfejlesztési technika is, például a Poka-yoke, ami elsősorban a hibaelkerülésen alapuló vállalatszervezési modell. A hiba elkerülésének egyik módja a hiba minél megelőzése, korábbi felismerése, ezáltal a veszteségek minimalizálása…… Gondoljuk végig, a mai magyar vállalati kultúrák többségében mi történik, ha egy hiba kibukkan? Alapjaiban nagyon hasonló az eredetileg a Motorola által kifejlesztett Six sigma vállalatszervezési modell is. Érdekes, hogy ebben a rendszerben a bizonyos tudatossági szintet elért minőségirányítási szakemberek ugyanúgy övekkel rendelkeznek (bár szerintem inkább csak virtuálisan), mint a mondjuk a karatésok.
De ez csak a bevezető volt, ami viszont engem ilyen távolabbi gondolatokra ragadott el. Mérő beszélt ezentúl Thorndike tanulási modellje mentén arról (amikor az állít ketrecébe be van lógatva egy kallantyú, kapálózik, véletlenül beleakad és erre enni kap; ez néhányszor véletlenül megismétlődik, felismeri a folyamatot és használni kezdi az eszközt), ha szinkronban vannak a versenytársak, akkor kialakul a kooperáció, míg ha bármilyen aszinkron lép fel (például időbeli eltolódás) a kondíciókban, akkor nem alakul ki a kooperáció – bár mindkét félnél a ritmusos változás megvan, ugyanaz a „menetrend”, csak eltolva jelenik meg. Ha két ember két külön kísérleti helyen ül, mindegyik a másiknak tud jutalmat vagy büntetést adni egy-egy gomb megnyomásával, akkor, ha minden azonos időben zajlik, előbb-utóbb rájönnek, melyik gombbal tudnak jutalmat osztani a másik félnek, és mikor a jutalmat visszakapják, a rendszer beáll a neked is jó és nekem is jó alapra. És tartósan marad is. Viszont ha eltolódik a gombnyomás és a jutalom közötti idő, akkor az egyik fél hiába nyom jutalmat, mondjuk vissza büntetést kap (amit viszont nem akkor küldött neki a másik fél), hát ő is bűntető gombot nyom a másik számára, aki viszont ezt csak később fogja érezni, mikor már lehet, hogy éppen jutalmat küldött errefelé……….. Szóval ebben a helyzetben bizonyos analógia azért kialakul, rendszer lesz a büntető és jutalmazó gombok nyomogatásában, és mindkét fél részéről ugyanaz a rendszer lesz, de a ciklusok a két félnél nem esnek egybe.
Bár az előadásmód nem volt annyira szuper, mintha Fodor Árpádot hallgattam volna (olyasmi a két előadó előadási különbsége, mint mondjuk a Tátra és a Csomolungma – már látom, ahogy kattog az agyatok, hogy az utóbbi elnevezés melyik hegynek is a lánykori neve), de mégsem volt monoton és unalmas. Egy kis kitérő erejéig viszont most elmesélném, ki is az a Fodor Árpád. Ami legelőször eszembe jut róla, hogy nagyon sokszor a TÜV Rheinland Akadémia hallgatói díjas előadója volt, kommunikációt oktatott nekünk. 2001-2004-ig a Magyar Értékelemző Társaság elnöke is volt. Előadói személyisége elvarázsol, lázba hoz mindenkit. Példákkal, napi szintű adatokkal érdekfeszítően tudja az előadás iránti érdeklődést ébren tartani, és ez működött Mérő László esetében is. Ez valami fajta nyugati szemlélet, hogy bármilyen elméletről legyen szó, eljutunk addig, hogy találunk olyan egészen hétköznapi példát, amire analóg, amivel igazán fogyasztható az első pillantásra talán bonyolultnak és nehezen fogyaszthatónak tűnő elmélet. Amire a hétköznapi ember csak bólogatni képes, hiszen ilyen már vele is megtörtént számtalanszor. De térjünk vissza az eredeti témához. Az előadás kifejezetten érdekes volt számomra, mindig lázba hoz, amikor tulajdonképpen igazán távol eső területekről kiderül, hogy mégis van kapcsolat közöttük, és hogy minden mindennel összefügg. Ettől szép, holisztikus és kerek a világ. Hogy a pszichológiában a kísérleteknek valamilyen eredményei vannak, hogy azok mérhetőek, sorba rakhatóak, viszonyíthatóak, és statisztikát lehet alkotni belőlük, ez ugye tiszta sor. Hogy a játékelmélet tulajdonképpen a pszichológián IS nyugszik, az is érthető. Mégis fura a játék és a törvényszerűségek, a képletek együtt emlegetése. Még akkor is, ha van sakk, van gó……….
Kultúrák közti különbségre jó példa A Lélek útja (Taking Chance) c. film is, melynek főszereplője Kevin Bacon. Nagyon aktuális a film témája. Chance Phelps őrvezető meghal Irakban. Haza kell a testét szállítani. Irakból Németországon át Amerikába, majd Amerikán belül a családig, a temetés helyszínéig. A testet ebben a filmben egy őrnagy kíséri és ellenőrzi Amerikán belüli útja során. Ez a tiszt a harcoló csapatok emberanyag utánpótlásáért felel, tulajdonképpen csak statisztikai adatok és számsorok alapján dönti el, hány embert küld veszélybe. Útjuk során szembesül a valósággal, mennyien vannak megrendülve, akár idegenek is, mennyire ott van az egyén, az ember a számoszlopok, százalékok mögött. Lehet, hogy a történet banális, de a film valós alapokon nyugszik. Szinte dokumentarista módon mutatja be, hogyan lesz a totálisan roncsolt testből méltó halott. A testet jégkockákkal borítva indítják Irakból útnak, mikor megérkezik, egy speciális porszívóval először a vizet kell eltávolítani, hogy ezt követően azonnal megröntgenezzék, nem rejt-e robbanóanyagot………. Érdekes volt, nem is igazán gondolunk ennek a tragédiának kapcsán ilyenekbe bele. A film számomra azért is érdekes volt, mert nem olyan régen haltak meg magyar katonák Irakban. És bizony nálunk beindult a médiahiszti. Nem hiszem, hogy ez a fájdalom átérezhető lenne, a gyászt sosem értheti meg más, csak az, aki gyászol. Nem a gyászról beszélek, nem a veszteségről. Arról beszélek, ami Magyarországon ezt ebben az esetben (is) kíséri. Érdekes módon Amerikában ez nincs – legalábbis ez a dokumentarista elemekkel operáló film nem jelzett ilyesmit. Lehet, hogy azért, mert ott úgy gondolkoznak, hogy a haza mindenek előtt? Értem ez alatt, hogy kint természetes az amerikai zászló jelenléte kertekben, temetéseken, stb. Nálunk ezt egy politikai irányzat kisajátította, így vannak, akik büszkék rá és lobogtatják, hogy álláspontjukat fejezzék ki és nem a Magyarországhoz való tartozásukat. Mert itt is az az elv uralkodik, hogy nyomd le, taposd el, mert csak akkor leszel győztes, ha nincs nálad jobb.
