Múlt hét kulturális eseményekben igen erős volt. Már értéküket tekintve szórtak a programok, talán igaz az, hogy sok ocsút kell markolni egy marék búzáért. A fő attrakcióról már írtam (tekerj lejjebb a blogban), Jold szerint elég halványan. Gondolkodóba estem ezen, talán annyi lehet a mentségem, hogy a folyton hibátlan és megnyerő alkotásról már nem lehet újat írni. Cimbaliband mindig minőségi. Csak ismételni tudom magam és a bennem a zenéjük, előadásuk nyomán kialakult érzések sem írhatóak le újabb színnel. Jogos kérdés lehetne, akkor meg minek erőlködni………….
De most szóljak a többi fogyasztásról. József Attila Színházban ért a hétfő este, hogy egy bohózatot nézzünk meg: Kölcsönlakás visszajár címmel. Klasszikus bohózat, szerepcserék, félreértések, bonyodalmak……. Amikor ez a katyvasz körbeér, akkor vége a darabnak, mindenki megbocsát mindenkinek, mindenki szeret mindenkit és lehull a függöny. A színvonala olyan, mint a kedd esténként leadott Önök kérték a királyi egyes tévében: negédes, főleg a nyugdíjas korosztályra és inkább a női társadalomra alapozva. Ulmann Mónika, Besenczi Árpád, ezek a nevek maradtak meg bennem, annyira nem érdemes, hogy a színház honlapján utánanézzek a többieknek.
Kedden a Bálint Közösségi Házban a Milarepa c. filmet néztük meg (a film rendezője Neten Chokling, a bhutáni film, a 2006-os Berlinálén debütált). A film a 11. században élt Milarepa történetét addig kíséri nyomon, míg el nem vonul önkéntes száműzetésébe, több éven át tartó meditációjába. Milarepa olyan szerzetes, aki úgy lett tibeti szentté, hogy előtte varázslatot tanulva, a tanultakat a rosszra (bosszúra) használva tulajdonképpen tömeggyilkosságot követett el azáltal, hogy sámánista erejével tomboló vihart bocsátott falujára. A filmben a természeti képek csodálatosak, talán az ég kékje nem is volt valóságos, de szinte hideg fuvallat járt át a havas hegyek és a kék ég láttán. A történet talán kicsit kevesebb volt, mint ami lehetett volna, és lehet, hogy érdekesebb lett volna azt nyomon követni valahogy, hogyan alakul át Milarepa személyisége a meditáció során. De összességében nem volt rossznak mondható, az erő hiányzott belőle. Utána Tarr Bence állt a színpadra és kezdett el a buddhizmusról beszélni. Kialakulásáról, az ágairól, gondolkodásmódjáról. Örömmel fedeztem fel az előadás alatt ugyanazokat a gondolatokat, melyeket Csíkszentmihályi Mihály a Flow c. (új pszichológiai irányzatú) könyvében már olvastam. Jold szerint ez a könyv gyengesége, olyat kutat, amit a keleti féltekén már évezredekkel ezelőtt ismertek. Másik felismerésem az volt, hogy az egyik legkedvesebb dalomnak is biztosan van köze ehhez a világszemlélethez – eddig erről fogalmam sem volt. Aztán azon is elgondolkoztam, vajon a dal szerzőinek van-e fogalmuk erről, vagy véletlenül beletaláltak? De jó lenne az alkotókat erről megkérdezni! Tarr Bence mesélte, a buddhizmus egyik gondolati alapköve, hogy mindenki gyémánt, ahogy tanul, tudatosodik, járja az útját, egyre inkább csiszolódik, formálódik. És nekem iott ugrott be a dal. A címe: Gyémánt, és a Kimnowak együttes száma. Ide másolom elgondolkodásul a szöveget (ha valaki ismeri az alkotókat, szívesen kezdeményezek beszélgetést e dalról! Aki hallja, adja át!)
Éj lettem, csend a hangom,
A napot akartam, s elégett minden.
Éj lettem, álom, árnyék,
Csak te ragyogsz még,
Gyönyörű kincsem.
Vak lettem, világtalan,
Tudom, hiába vezet kezed.
Vak lettem, szemem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!
Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.
Vad lettem, bujdosó,
Veszett vérem megmérgezett.
Vad lettem, szívem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!
Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.
Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.
Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.
Hova rejtselek el?
Hova rejtselek, gyémánt?
Pénteken a RAM Coloseumban néztük meg az Experidance társulat előadásában a Forrás c. művet. Az egész egy kifejezéssel élve elment. De semmi több. A RAM Colosseum új kulturális központja Budapestnek a 13. kerületben. Új építésű épület, kerek (colosseum elvégre), izgalmas épített monstrum. Aminek viszont nyolcvanas évekbeli 10 emeletes ház színe van – bent. Olyan panelfílingem lett tőle. A széksorok furán vannak lerakva: minden páros magasabban van, hogy aztán a páratlan sorok a megelőző párossal egy magasságban lehessenek – tehát van olyan sor, ahonnan látni a színpadot, van ahonnan nem – mindezt ugyanazon árért! A vendégek kiszolgálására szakosodott személyzet nagyon elegáns fiatalokból áll, erre nincs panasz, hol vannak már a kismama-cipős jegyszedő nénik, akik szorongatták a paksamétát a kék köpenyeikben a hónuk alatt……….. És hát az előadás….. Mostantól fogva nem veszek jegyet pusztán Román Sándor és társulat nevére. Gyenge volt a kezdés nagyon, gyönge zene, pár ötlet, amihez rengeteg technikát vetettek be (élményszínház – vagy mi a fene), de valahogy nem éltek a lehetőségekkel, a koreográfia megállt egy szinten. Nem tudom eldönteni, a koreográfus nem tudott szárnyalni, a táncosok nem képesek többre, vagy a cél az volt, hogy a megnyitón minden technikai újdonság bemutatásra kerülhessen………. A zene is elég gyenge volt, de ezen segíthettek volna ötletes, néptánctudáson alapuló lépésekkel akár. A szokásos ellentétpár megtalálható volt a darabban (most férfi és nő), segítőik is akadtak (Professzor és egy grófnő s7zemélyében), de a további segítőkkel (két ismeretlenes egyetlennek hívta őket a színlap) már nem tudtunk mit kezdeni. A végig erős képi szimbólumokkal operáló előadásban erre nem találtunk megoldást. Viszont tudtunk erről gondolatot cserélni – és lehet, hogy ez volt a cél.
