Egy barátnőmmel nekivágtunk az estének, hogy ismét elveszítsem a szüzességemet – ezúttal a Királyfürdő volt soron. Még sosem jártam ebben a patinás épületben, ami valamikor törökfürdő volt. A Fő utcában szerényen fák és bokrok társaságában húzódik meg a magasabb épületek között, egy templom szomszédságában. A fürdőbe lépve abszolút retro fogadott: az a fajta régi mérleg, amire ráállsz, és az arcod előtt mutatja a rémes számokat. A folyosó végén olyan burás hajszárítók sorakoznak, amikben még a nagyim haját szárította a fodrász, Gedeon bácsi idejében.
A kerengővel körbevett udvaron két platánfa és egy borókabokor tövében várt minket a program 500 ft-ért. A kert sarkában egy asztalon zsírosdeszka várt lilahagymával, bor vagy fröccs, bodzaszörp szódával, de igény szerint dobozos sör is kapható volt. Miután föltankoltunk (ki-ki testméreteinek megfelelően), kerestünk egy helyet a fa-napozóágyakon leterített párnákon. A kert fölé magasodott a szomszéd ház tűzfala, amit repkény futott be. A lámpák fényében, a platánfák lombjait mozgató szél következtében a falon futkosó árnyékok hatására olybá tűnt, mintha csonka, romantikus, omladozó vártorony lenne. Fröccsöt szürcsölgetve, széltől simogatva, emberi zsongásba burkolózva beszélgetéssel töltve az időt vártuk, hogy elkezdődjön, amiért jöttünk.
A füvön 4+1 lány várakozott. Nádori Lici (zongora), Sváb Ági (nagybőgő), Murányi Márta (ének, tangóharmónika), Rick Zsófi (ének, hegedű), Bíró Kriszta (ének). Az első négy hölgy a HANEM zenekart alkotja lassan fél éve, Bíró Kriszta – az Örkény Színház színésznője - segít a terveik megvalósításában. Köröttük kb. 100 ember várt arra, hogy kapjon valamit – kedvencem az egyik lány volt, aki törökülésben, kendőkbe bugyolálva ült, ölében papír, szütyőjéből (ami igen rendezett valami volt), egyfolytában tubusos festékeket vett elő, ecsetjét mártogatta bele és festett-festett egyre csak). A körben Eisemann Mihály egyik dalával kezdték az estet, én ekkor kicsit megrettentem, milyen operett-világba kerültem. De aztán ezt a zenei stílust hátrahagyva argentin tangót játszottak – legtöbbet Astor Piazzola művei közül. Viszont zenéjükből nem a vérforraló, macsócsábító, vörös rózsát szájban hurcoló világ elevenedett meg, hanem inkább a párizsi kávéházak sejlettek fel a naplementében. Mondjuk alkatukhoz ez volt a valódi, egyik hölgy sem tűnt csábító-típusnak (persze, kinek mi a csábító). Akadt szám, amikor nem szólt a dal, a zenei egyhangúságot szép férfi-fütty díszítette – amikor a hang felé figyeltünk, kiderült, Závada Pál (többek között a Jadviga párnája c. könyv írója) vállalta ezt a nemes feladatot. Mára, utána olvasva kicsit, azt is tudom, ő Nádori Lici férje…………. További argentin tangók jöttek, egy remek csavarral: a szövegek magyarul hangzottak el, Parti Nagy Lajos nagyon mai verseket írt a zenékhez. Kedvencem a Mária, a gyöngyöspatai lány………. Kemény volt………. Márta szép magasságokban énekelt, finom zenére. Zsófi törékeny alkatával, vörös lángoló hajával, bájával olyan mély és testes Karády utánzást adott, hogy kedvem lett volna szétszerelni, hogy megláthassam, hol fért el ez benne……….. Bíró Kriszta Edith Piáfot varázsolta közénk. Végig beszippantott és fogva tartott az előadásuk, úgy tűnt, percek alatt elszaladt az egy óra, és máris együtt énekeltük velük a Nabucco-ból a Rabszolga-kórust (ahogyan Lici mondta, kocsmaverzióban). Véget ért, mi fogtuk a fröccsöt a kezünkben (mert közben elfeledkeztünk arról, hogy inni kell) és azt éreztük, de kár, hogy nincs több meglepetés a repertoárukban. Meg voltunk hatva. Még beszélni sem tudtunk azonnal. De aztán elindult a dolog, egyre zajosabb lett a társaság körülöttünk is, beszélgetések, borozások mindenfelé. Aztán két újabb ember próbálgatta a hangosítást, a fényeket, készülődött az est második fele, az Acoustic Gipsy Folk Punk Duo. Tagjai Lajkó Bence (trombita), aki színész is egyben (nem találok arra vonatkozó utalást, rokonságban áll-e a „nagy” Lajkóval), valamint Keszei János (tangóharmónika). Az ő világuk inkább a kocsmazene, az esküvők zenei aláfestése. Beatles Come together c. számával nyitottak, hogy aztán Boban Markovic és ska zenei kalszzikusok, valamint magyar műdalok is szerepeljenek a feldolgozásukban. Kicsit valóban kocsmainak indult, olyannak, ami nem elvarázsolni akar, csak a háttérben elcincogni. Lajkó átütő tehetsége, konvenció-mentessége, függetlensége, ami folyt belőle (egyre inkább, minél több sör folyt le a torkán) és Keszei hideg, megtanult zenéje (megszerzett, megszenvedett, de abszolút megbízható pontosságú zenéje), amit adagokban mért ki felénk, éles ellentétben állt egymással, talán ez is okozhatta azt, hogy nem a teljes elégedettséget éreztük. De fokozatosan bemelegedtek, Keszei nyersessége is ellazult kissé, Lajkó a sörtől még improvizatívabb lett, a közönség mulatva táncolt, végül három ráadást is kellett játszaniuk.
Mielőtt hazafelé kanyarodtunk volna, megnéztük a grafikákat, festményeket a kerengőben és ráakadtunk valamire, amibe azonnal beleszerettünk, Mit beleszerettünk, rajongva imádtuk. Alig bírtunk elszakadni tőlük. És ez nem más, mint batikolt mozambiki képek. Valami extra anyag, fekete keretben erős narancssárga és sárga színekkel életképek, hosszú nők és férfiak afrikai környezetben. Mikor megkérdeztük, az anyag sima lepedővászon, ami a sok viasztól lesz olyan különleges tapintású. Több mint fél órát töltöttünk el, lapozgattuk a képeket, melyekből a legkisebb is 5700 Ft volt, és a végére mindketten éreztük, erre érdemes félretenni, ezt a pénzt érdemes kigazdálkodni, érdemes otthon a szobában festeni, hogy méltó helye legyen a képnek. Valami ízelítőt ebből itt találhattok:
http://www.afrikaimuveszet.com/
A kissé hűvös, enyhén szeles időben a séta és a napzáró pletyka a villamosmegállóban már csak a lecsengetést szolgálta. Úgy éreztem, kerek a világ, és jó, hogy része vagyok.