Egy mai átlagos szombat majdnem méltóságos véget ért. Irénkével a Ferenciek terén lévő templomba mentünk, hogy ifjú zeneakadémisták orgonahangversenyét hallgassuk meg. A templom nem tartozik városunk fő attrakciói közé, impozáns helyen áll ugyan, turisztikailag frekventált, de tipikusan olyan építmény, amibe pusztán azért megy be a látogató, mert ott van, és nem azért, mert építészeti műremek, mint pl. a Rózsák terei templom vagy Budapest egyik jelképe a külföldiek számára, mint pl. a Mátyás templom vagy a Bazilika – melyek természetesen nem oktalanul szereztek hírnevet maguknak és a városnak egyaránt. Gedai Ágoston és Harmath Dénes Liszt műveket, valamint Liszt emlékét tisztelő későbbi műveket adtak elő. Az orgona időnként úgy pilinckázott, mintha apró egérlábak működtették volna, de voltak olyan művek is, amikor az egész tér zengett, morgott és morajlott a zene súlyától. A szünetben egy ferences-rendi szerzetes foglalta össze Liszt egyházzenei tevékenységét, reformjait, melyet sajnos életében nem fogadtak el, de melyek mentén szervezi ma is az egyház a zenei életét. Egy és negyed óra áhítat és zenébe burkolózás során azon is gondolkoztam: hol vannak a férfiak? Tegnap a Wagner előadáson 25-en vettünk részt, ebből 5 fő volt a férfi! Ma a templomot megtöltő nép kétharmada volt nő. A férfiak mind párjukkal jelentek meg, nem volt egy férfi sem, aki egyedül vagy másik férfival érkezett volna. Lehet, hogy a kocsmákban ez az arány a fordítottja lenne? Ez attitűd kérdése, vagy neveltetés, vagy lelki beállítottság? A művek élvezetét nekem rontotta a mögöttem ülő öregember. Egyfolytában krákogott, torkot köszörült, folyamatosan a zene alatt. Úgy sikerült felháborodásomat kicsit csökkenteni, indulatomat visszafogni, hogy azt képzeltem el, nem is ember, aki mögöttem ül, hanem dzsordzs klúni díszmalaca röfög a hátam mögött, és szegény állat nem tehet róla, hogy kicsit sem áramvonalas teste, és „illata” - melytől Dior joggal menekül - mellé a Teremtő ilyen irgalmatlan orgánummal áldotta meg………. Ez kicsit segített, és bár a zavaró tényező meg nem szűnt, de sikerült magamat karámba zárnom és kicsit távolságot tartva a ténytől már jobban tudtam a zenére és a közben felmerülő gondolataimra koncentrálni.
A koncert végén fiatal volt még az este, így elsétáltunk a közelben lévő Centrál kávéházig, hogy egy tea és egy forró csoki mellett megváltsuk a világot, női praktikákat cseréljünk. A kávéház belseje nagyon elegáns, lenyűgözően úri. Alig adtuk le a rendelésünket, az emeletről egy hosszú asztal mellől kórusművek szólaltak meg, igényesen, fület gyönyörködtetően. Később láttuk meg, hogy japánok és európaiak (talán magyarok?) ültek közösen, az ő torkukból szakadt föl a dal. Megkapó volt, abban a környezetben, vendég és vendéglátó, és a zene, ami összeköt. Elegáns hely, királynőknek járó kiszolgálás, megnyerő ízű és állagú tea és forró csoki, fegyelmezett vendégek, akik igényes művet énekeltek – hibátlanul, jókedvükben. Szerettem ezt az érzést, amit ez a spontán előadás kiváltott belőlem. Jó volt ott lenni, ahol ez történt, és nagyon jó volt, hogy Irénke volt éppen mellettem. Olyan nagyon kerek este volt, hagytuk, hogy történjen, és valaki valahol nagyon szerethet minket, mert hagyta, hogy így történjen. És ez most már a második este, hogy le tudom írni megelégedettségemet. Lehet, hogy lassan félve kellene arra gondolnom, hol is jön a hullámvölgy?
