A hétvége felforgatta az életünket, a változás hosszan eltart még – reméljük mindannyian. No, de csak szép sorjában a hétvége eseményeiről.
Pénteken a Cimbaliband hívó szavára indultunk az A38 állóhajóra – ahol még soha nem jártam. Kedvenc zenekarom után fellépett még a Kerekes Band. Cimbaliband műsora félórás volt, én még szívesen marasztaltam volna őket a színpadon. A nézők gyűltek, gyűlögettek, nézegették, kik ezek a színpadon, kicsit oda-oda nézegettek, kicsit belehallgattak a zenébe, de őrjöngés, csápolás, ugrálás nem volt. Cimbaliband egy idő után meg is kérdezte, hogy a Kerekes Band rajongói nem tudnak táncolni? Szóval nehezen indult, ez a hidegség kihatott Cimbaliband teljesítményére is, az egyik legkedvesebb dalom (de már akkor késő lesz – kezdődik így a refrén) nem jutott el hozzám, nem érintett meg. De a Megyek az úton lefelé……… és a Helló tourist már meghozta a kívánt tapsot, a visszafogott ünneplést. Felemelt fejjel lehetett a zenészeknek a színpadról távozni. Én pedig azon töprengtem, körberohanom a teret egy nagy üvöltéssel és mindenkit egyenként megrázok: hé, ébredj már fel, ez jóóóóóóóóóóóó!!!!!!!! De csak belekortyoltam a barna sörömbe…….. Viszont Irénke is beállt a rajongók sorába, remélem, Cimbaliband, számolod, hány pártoló tagot szállítok J
Jött a Kerekes Band, ezt onnan is éreztük, hogy egyre többen lettünk. A színpadra lépésüket már óriási ováció kísérte. Ez a hangulat végig megmaradt, a woodoo-pogo zenére a tömeg egyszerre dübörgött, ugrált, csápolt, a Band(a) vezér kérdezte is: mozgott már a hajó? Nos, igen, többször is. Érdekes érzés volt: a zene belülről renget meg, a hajón a lépteid alkohol nélkül válnak bizonytalanná – a kettő együtt fokozta az eufóriát. Pszichedelikus hatást keltett a furulyával vezényelt extra pörgős rock zene, az erős dob, a villódzó fények, a magyaros ütemek és a ringó hajó….. Másállapot volt ezen a koncerten lenni, holott a Cimbaliband képzettebb, kidolgozottabb zenekar, a sikert a Kerekesband könyvelhette el. Furcsa kettőssége ez az életnek J Ja, a zene emlékképeim közé idevarázsolta Ovit: éreztem, ez a zene igazán az ő világa. Azon filóztam, ő mit tenne, hogyan mulatna, miben változna az én hozzáállásom (leginkább a lazulás hiányzott, hogy merjek ész nélkül „pörögni”) ha ezen a koncerten velünk lenne. Megpróbáltam olyanná lenni, és az átkattanásomtól teljesen fel tudtam oldódni ebben a pszichedelikus, eszet vesztő örjőngésben. És ekkor jött számomra az est fénypontja. Unger Balázst (Cimbalibandből a cimbalmos) hívta a rock zenekar a színpadra, hogy az egyik legpörgősebb woodoo-rock-pogo számot színesítse cimbalomjátékával. Az ötlet több, mint elmebeteg volt, de Balázs állta a sarat. Mit állta, a kisujjából kirázta – vagyis azt hiszem, hogy onnan, mert a keze annyira mozgott, hogy ezt nem láthattuk. „Kokettált a furulyával – de ez nem szépen kidolgozott kényelmes vasárnap délutáni jammelés volt, ez maga volt a kőkemény rock, az agyat eldobó fajtából. Idővel még a cimbalomverőket is földobta, elkapta és verte tovább a vernivalót. Mindezt lazán, mosolyogva. Mi meg szótlanul álltunk, hallgattuk a légy röptét és a gomba növését, meg a halak ívását, hogy aztán amikor a zene elhallgatott, annál nagyobb és erősebb hangorkánnal próbáljuk meg tetszésünket nyilvánítani. Mint kiderült, a produkciót nem próbálták össze…….
Szombaton Fellegi Ádám lakáskoncertjén jártunk. Babadélelőtt volt. Fellegi urat már többször meglátogattam (mert nagyon finom a Moszkauer a szünetben – na jó, ez csak vicc), kedvelem a felkészültségét, a zenei játékát, hallottam Ágitól, hogy a gyerekprogram is igényes. Gergő a hat évével már öregnek számított a gyerekek között. Nem értem, egyéves tipegőkkel miért jönnek el a szülők egy ilyen helyre? Mindegyik anyuka a szőnyegre ült a kicsije mellé – így csak a gyerekeknek nem maradt helyük játszani, hát zörögtek, másztak, sétáltak mindenfelé. Aztán ott volt anyuka és egy másik gyerek nagyija, akik azért jöttek el, mert itt jó helyen van a gyerek, nem szóltak rájuk még azért sem, hogy beleklimpíroztak művész úr játékába – pofátlanul. A szülők ide kikapcsolódni jöttek……… Sajnos ilyen körülmények között műélvezetről szó sem lehetett……. Pedig Fellegi úr olyan volt, mint máskor….. Értem én, hogy a gyerekek legalább itt hallgassanak valamiféle klasszikus zenét, de az ilyen szülő miért nem tesz be az otthoni játék során mondjuk Mozartot a CD-lejátszóba? A hatás pont ugyanaz lenne……. Vagy ne is másokat szapuljak, hanem inkább javasoljam Fellegi úrnak, csináljon átmenetet (mondjuk délután) iskolás gyerekek számára, ami könnyedebb, esetleg vetítéssel, és nem feltétlenül Wagner művekkel vagy Liszt oratóriummal, de mindenképpen arra ösztönözhetné a gyerekeket, hogy értő figyelemmel forduljanak már a komoly zene felé.
A nemzeti ünnepeken az állami fenntartású múzeumokba a belépés ingyenes. Ma elindultunk hát, hogy több vonzó kiállítást megnézzünk. A reggel tíz óra a Vasarely-múzeumban talált. Ezt a múzeumot már többször megnéztem, imádom Vasarely művészetét – a vonalakat húzogatva én, akinek semmi kézügyessége nincsen, valami hasonló hatást tudok elérni: a képek kiemelkednek a térből. Szeretek a képeken elmerengeni, milyen vonalat hová húzhatott a művész, hogy a domborodó eredményt kapta. Nem szeretem viszont azokat az időszaki kiállításokat, amik mai modern művészetekből állnak és kísérői az állandó kiállításnak. Nem értem, ezek a hétköznapi vonalak, képek, színek miért nevezhetőek művészetnek…… A múzeum személyzete katasztrofális volt. Öten léptünk be a múzeumba, kettő „őr” figyelte minden mozdulatunkat árgus szemekkel, és minden egyes megmozdulásunkban találtak kivetnivalót, aminek hangot is adtak – egyfolytában. Miközben a tévében a Vasarely-filmet néztük, az éppen aktuális teremőr hátulról kiabálva igyekezett velünk beszélgetni – Vasarely okán. Cseppet sem zavarta, hogy a film jobban érdekelt volna. Amikor elhallgatott, valamilyen múzeumi dolgozó ment át a termen, a felügyelő nő már messziről kiabált (csevegett) vele, az illető pár percre megállt, aztán továbbment, a beszélgetés végig fönnmaradt – ugyanazon a hangerőn. A hátunk mögött, míg a filmet néztük (volna). Végül föladtuk. A Nemzeti múzeumban az André Kertész kiállítás érdekelt. Sorállás, de már az orrunk alá dugták az ingyen jegyet (kérni sem kellett), aztán irány a terem. André Kertész kiállításban a fotóművész képeit reméltem. Így is volt, mai magyar fotóművészek (meg az elmúlt harminc év fotósai) örökítették meg André Kertészt, vagy a new yorki otthonát (egyetlen ablak van lefényképezve mondjuk nyolc különböző művész által) és ez a kiállítás. Na, jó, elszórva volt mondjuk 20 André Kertész kép. De hogy ki volt ő, ki volt a mestere, miért távozott külföldre, mit alkotott, életének mely korszakában – ez nem derült ki. Kaptam információt arról, hogy Tiszabecsén töltötte gyerekkora egy részét, meg hogy ott található múzeuma, de nagyjából ennyivel került hozzám közelebb e kiállítás során. Bizony nagyon dühös lettem volna, ha ezért a semmiért fizetnem kellett volna. Meg akartuk még nézni a Műcsarnokban a „Sírba visztek” c. kiállítást – ez a múzeum (dacára annak, amit a honlapjukon olvastam) nem tartotta magát az ingyenes belépési lehetőséghez, így kihagytuk.
Inkább hazajöttem, Pemzli pocakját vakarászni. És akkor bemutatom az új családtagot, biztos többször elő fog fordulni a jövőben a betűk között. Pemzli (Gergő szerint: Plemzi, néha így írva: Pemzlee) 6 hetes beagle fiú kutya, fekete-fehér-barna, tappancsán és hasán puncsfagyi színű bőrrel, fehér farok véggel (ettől pemzli), a négy tappancsán különböző mértékben felhúzott zoknicskákkal……. A lakás még egyben, a qtya úgy működik, mint egy törpe vízmű-telep, éjjel még nyüszít, szóval minden rendben, alakulunk, ahogy kell. Látogatókat szívesen fogadunk, gyertek, még képet is készítünk a kedves látogatónak a kutyával J
