Az van, hogy az embernek van fia. Meg az van, hogy van lánya is. És olyan is van, hogy a lánya kórusban ereszti ki a hangját. És olyan is van, hogy annyi hangja van, kettőben kell neki kieresztenie, és még így is marad bőven itthonra. Nos, a Cantate Vegyeskaron túl Mesó a Gabrieli Choirban is eresztegeti szopránját. A Gabrieli Choirt Sólyom Richárd (Angliába szakadt magyar ember kint született, de visszaszállingózott fia) keltette ismét életre, ez a kórus az angol templomi énekek életben tartását, itthoni megismertetését tűzte ki célul. Én még sosem hallottam őket, most szombaton nyílt alkalom arra, hogy elkisérjem Mesót. Az advent első vasárnapját megelőző istentiszteleten énekeltek Budapesten, a Skót Misszió templomában, a Saint Columba"s Churchben a Vörösmarty út 51-ben. Lépjünk be. Hosszú folyosó éppen a templom ajtajáig visz. Belépve a tér kettébe van osztva, lépcsősor vezet a terem egyik felén lévő karzatra, másik fele a térnek magasba tör. Először azt gondoltam, biztosan valamely polgári család kiskastélya lehetett. Szemben nem oltár, "pusztán" fakereszt - Krisztus sehol (talán szabadságon van így Karácsony előtt, megterhelő időszak lesz ez számára, folyton ott lógni). Pfujj, csúnya vicc, de nem álhattam ellent a belőlem feltörönek. A falak puszták, sárgára festettek, tiszta minden, egyszerű, dísztelen. A díszítést a falak festésével oldják meg, de ez csak általános, semmi extra csicsa, semmi extra cifraság. A fényt VIII. Henrik lámpái szolgáltatják - nos, ez is vicc, csak éreztetni akartam a hangulatát a csúcsos, kovácsoltvas lámpáknak, amik beüvegezve ontják a fényt. Körbepillantok, előttem két hölgy két úrral, angolul beszélgetnek. Az egyik hölgy fölnevet, hangja átszáll a termen, már az előtérben van, hangja éles, túhegyes, boszorkányos. Stimmel, ha Skócia, VIII. Henrik kora, akkor boszorkányoknak is lenniük kell - rögtön hitelesnek érzem a helyszínt. Egy úr lép hozzám, angolul nyújtja a műsorfüzetet. Ilyet már májusban is kaptam a Westminster Apátságban, azt hittem, ott a nagy túrista látogatottság miatt adnak ki ilyet, hogy tudja a látogató-nép, mikor kell leülni, felállni, együtt imádkozni, mikor mit kell mondani. Ezek szerint ez az anglikán egyház istentiszteletein így szokás. Kiderül, az angol úr maga a Reverend (tiszteletes). A füzetből derül ki számomra, ez a hely mindig is templom volt, 1840 óta, amikor a skót misszionáriusok először idejöttek. A 8 oldalas füzetecske szórol szóra leírja, mi fog történni, benne vannak a dalok, a szerzőikkel, a születésük és haláluk dátumával, benne van a Hálaadás, az Ima, a Királynőre kért áldás, mindez angolul. Nem minden szót ismerek (bár szinte teljesen hibátlanul tudom, éppen miről van szó), ha pusztán hallanám az angol szöveget (ami nem is a mai beszélt angol nyelv), nem igazán érteném, nagy segítség a kézben tartott szamárvezető, amiben olvasva teljesen képben vagyok. Kapaszkodva a szövegbe, használva fülem-szemem-agyam hármasát az "életben maradásért", nem jár át az áhitat, nem érzem az ünnep szentségét, a meghittség szépségét, de nem esem kétségbe, jó hely ez, megvan a maga "spirit-je", érzem, ha gyakrabban járnék ide, és már nem kellene a szövegbe kapaszkodnom, meg tudnám itt találni a szellemi feltöltődésemet. A kórus jól szerepel, abszolút beleillenek az istentisztelet menetébe, hangjuk szép, mindenki odaadó. Francisco Guerrero, Humphrey Clucas, Charles H. Wilton, Thomas Tomkins művei között engem leginkább Geoffrey Burgon Magnificat-ja nyűgözött le. Burgon 1941-2010 között élt. Magnificat c. műve (a cím alatti linkre kattintva meghallgatható) merőben eltér az általam eddig hallot templomi művektől, frivol de ugyanakkor puritán, érzékeimet harcba szólítja a nem szokványos hangfekvés, a templomi zenében annyira nem megszokott állandó monotónia, ugyanakkor ez a monoton állandóság nyeri meg a lelkemet a nyugalom számára. Imádom. Vagy nem? Nem tudom hová tenni, szokatlanul új, meróben más hangzása folyton újrahallgatásra ingerel.
Hazatérve Budapest szívéből hogy ne szembesüljek az üres lakás lüktető magányos csöndjével, benyomom a tv gombját. Hamar a Duna Tv adására megyek, folyik a Fölszállott a páva elődöntője. Máris a gyökereknél vagyok, ülök a birkák között a bottal, taposom a sarat rúgom a port, hallgatom a naplementében az énekszót. Élvezem a messziről, régről, ősi időktől fogva hordozott, generációról generációra átörökített, génekben nyert dallamokat, lépéseket, díszítéseket, gyöngyöket és színeket. Elszédít a forgás, lüktetek a képernyőböl jó értelemben véve áradó vérrel, dobbanok a csizmák ütemére - és élvezem Novák Péter és Herczku Ágnes humorát. A zsűri tartalmasan értékel (bár most nem tanulétam tőlük új szót), a résztvevők magas színvonalú produkciókkal nyűgöznek le. Kedvenceim a Tanac néptáncegyüttes, Berecz István, a kolozsvári Harmadik együttes, Csizmadia Anna............ De a többiek is jók, nincs hamis hang, nincs mellélépés, jó és jobb versenye ez, mindenki szuper. A kiesők nem zokognak, sőt, a várakozóban táncház kerekedik már adás közben...........
Almighty Lord és Thanksgiving után mezőföldi ugrós, Magnificat után Csizmadia Anna népi énekei - igazán kerek ez az este. Mit az este, kerek ez a világ. Mit ez a világ, kerek itt az egész minden. A Lord az égben lakozik valahol, körülöttünk, a megfoghatatlan matériában, míg a Zalai táncegyüttes katonatáncait a Zalai Dombság sarát taposva járták eleink - nagyon is földhözragadtan, kézellfogjható valóságban. Mégis, a mostani előadások valami ezotérikus művészettel, önmaguk mérhetetlen megynitása által születnek meg. Talán pont ez az alázat, az önfeladás a művészet érdekében, talán pont ez, amitől ez a műsor sokkal kevésbé hivalkodó, sokkal kevésbé celebes, sokkal igazibb mint a kereskedelmi tévéken futó sztárkutatók. Nem irányítja az érzelmeimet, nem ríkat meg felelslegesen, csak mívesen, igényesen adja magát, és hagyja, hogy a befogadó én az érzelmei skáláját maga vegye elő és maga dönthesse el, a széles választékból melyikhez nyúl a produkció láttán. Szóval a tegnapról szólva, köszönöm, jól vagyok...............