József Attila versét adja elő a Harcsa Veronika Quartett
A bejegyzés címét Harcsa Veronika Red Baggage c. lemezéről, az azonos című dalából vettem. Az egyik kedvenc dalom. Bár ez így értelmetlen, hiszen bármit szeretek, ami Harcsa Veronikát a torkán keresztül hagyja el (és füllel fogható). Nem koncertet ad, performanszot állít elő, nem énekel, alkot, de ugyanakkor létezik a színpadon. Fiatalosan lendületes, míg törékenyen nő és csipkésen légies. Hangját sikításig kergeti, hogy a poharak törnek (konkrét eset – bár a pohár nem emiatt tört el, igaz, dramaturgiai szempontból jókor), majd állát leszorítva testes mély valóságba süllyed, annyira, hogy azt nézem önkéntelenül, hol a néger ősanyára utaló jel benne és körülötte. Ő a lég és a föld, az ősi erő és az innovatív hangvarázsló – jazz mellett valamit alkotnak, ami átmenet a pop és az alternatív zenei irányzatok felé, valami sajátos, nagyon fogyasztható egyveleg, széles korosztályi lefedettséget ad. Harcsa Veronika egy üstökösnek a csóvája: ragyog egyfolytában (szó szerint, hiszen a szemei csillognak – nem a lámpák fényétől); száguld, de ha máshonnan nézed, andalog a csillagködben; ível, elvékonyodik, de ha jobban belekotorsz, csillagok töméntelen porából áll össze; tekergőzik, mint egy szecessziós inda, miközben maga a fatörzs; csattan, mint a karikás ostor, neszez, mint egy félénk egér, de a következő percben már a romboló árvíz ő és sodor magával…………… Tele van érzelemmel, érzéki, légies de erős földre vonzása van, távolba röpít, hogy megleld magad a valóságban, miután kibújtál a libabőrből, amit észrevétlen lepelként borít rád. Egyszerű gyémánt (Bálint) van a torkában (bocs az érintettektől és bocsi olvasóim). Törékeny testalkatú, nagyon finom mozgású, de akkora mélység van benne, hogy magadban meglátod az űrt. De akkora energia is, hogy miközben József Attila: Ülni, állni, ölni, halni c. versében újra és újra sikítva-ordítva félörülettel énekli, tolja elénk: „fölgyújtani Budapestet”, úgy érezzük, nem kell ezt már ennyiszer ismételni, már gyullad is föl az szépen, egészen önként, magától – még gyufa sem kell.
Láttam már precíz embert dolgozni, láttam már aprólékos munkát, láttam már alapos összeállítást. De Harcsa Veronika és a Quartett mindezeken túltesz. Tehetséges emberek, akik minőségre vágynak, minőséget alkotnak, és bár jazzről van szó, békebeli óramű pontossággal mérik ki az adagokat a hangokból. Nincs az az elvakult improvizáció, amiben eltűnne bármelyikük, egy pillantás, egy karmozdulat, és megy tovább a varázslat zökkenőmentesen – pedig az improvizációs részek annyira komolyak, hogy Gyémánt Bálint egyfolytában tipeg, görnyed, Majtényi Bálint pedig a dob-szólókat követően egyre terjedelmesebb izzadtságfoltokkal rendelkezett csini kockás ingén. Blaho Attila (zongora) sem bírt nyugodtan ülni a fekete-fehér billentyűknél – és nem csak a lába verte a taktust…………. Miközben mindenki énekel, belülről dúdol, hajtja magát abba a hagymázas állapotba, ami az egyéni improvizációs előadások tökéletesítéséhez szükséges, ami nélkül nem is érdemes elkezdeni az egyéni hangszeres tudást megmutatni. De finoman és elegánsan húzódtak vissza az árnyba, a pillanat múlásával újra a csapat tagjává váltak, abban nem volt hiba. Harcsa Veronika többször használta a hangját hangszerként – és ez most nem frázis, hangulatfestő elem. Ez a valóság: leállt a dobbal, gyakrabban a gitárral duettezni, dúdolva, hangszálait feszítve, tekerve varázsolódott el egyre jobban és kerültünk a libabőr lepel alá mindahányan izibe. Oláh Zoltán a megfelelő pillanatban rásimult nagybőgőjére, simogatva űzte ki a hangokat, szinte a hangszer hangdobozából áramló hangcsokrokat tolta, nyújtotta át az énekesnek. Alázat, odafigyelés, precíz csapatmunka, abszolút begyakorlottság és összhang uralta a teret. És az érzéseinket. Talán az is figyelemreméltó, hogy az öt emberből egyiknek sem CSAK ez az élete. Harcsa Veronika több zenekarban is énekel, zenét szerez, színházi előadásokat színesít, miközben Brüsszelben tanul. Gyémánt Bálint éveken át Norvégiában tanult, szintén több zenekar tagja, zenét szerez. Majtényi Bálint tanít, de igen figyelemreméltó, hogy a legnagyobb gyereke 14, a legkisebb 1 éves – tavaly született meg a hetedik gyermeke (egy alomból – bocsika a kifejezésért). Blaho Attila Szegeden tanult, tanít, miközben aktív zongorakísérő a jazz világában – nem mellesleg zeneszerzőként is elismert. Oláh Zoltán több zenekarban játszott / játszik nagybőgőn, tanít, rengeteg lemezen közreműködik………….. Vajon a világba ennyire szétszóródva hogyan lehet ilyen pontosan begyakorolni a reakciókat, a jeleket, a hangzásokat……… Vagy ez lenne a tehetség, az elhivatottság, az odafigyelés művészete?
Gondolataimba emberek másztak bele a koncert alatt, azt hiszem, mind kértek egy kicsit a jóból. Emberek, akik szorosan vagy nem annyira szorosan kötődnek hozzám, akiket ismerek, vagy akiket alig. Barátok, akikkel közös élményünk volt, vagy olyan ismerősök, akikről vélek valamit. Eszembe jutott Ovi és az első Harcsa Veronika koncertem. Azóta is minden egyes HVQ koncertet gondolatban neki ajánlok. HalmosÁgi szintén résztvevője volt már az élménynek. Velem volt Derts Zsófi, akit alig ismerek, három szót beszéltünk ezer éve, de talán a törékenysége, jazz utáni rajongása tolta be őt az agyamba a zenén át – Zsófit édesanyja gardedámként kísérte, Major Ági is beugrott pár pillanatra, de szokás szerint sietett is tovább. Mivel Varga Szilvi mellettem ült, biztosan azért jelent meg Károlyi Réka gondolatban. Gyulai Irén sokszor, nem csak programok kapcsán jelenik meg, természetes, hogy most sem maradhatott el.
Évekkel ezelőtt, még a tolnai kis faluban élve, volt egy palota pincsi típusú kiskutyám. Amikor anyuék akkori vizslája teleugatta körülötte a levegőt, a pincsi sztoikus nyugalommal letette a fülét, odaszorította a fejét elforgatva a földhöz, mintha evvel a testbeszéddel akarta volna jelezni: elég volt, már tele van a fülem. Nos, a koncert után minden vágyam az volt, hogy a fülem a padlóra szorítsam, de nem azért, amiért a pincsi tette. Én nem akartam, hogy a hangokból akár egy csepp is kifolyjon, én mohón és önző módon az abszolút feldolgozásig magamban akartam tartani a varázslatot. Majdnem sikerült, még most is hallom:
„I am a little girl with little red baggage
traveling from town to town
trying to follow the language
I am a little boy
with little blue suitcase
hitch hiking from road to road
just trying to find my soul mates”
