Nagyon kedvemnek való ez a hosszú hétvége. Gyerekeim távollétében fér bele házimunka, alvás, esti elhajlás és olvasás is bőven. Így sikerült a végére érnem Grecsó Kriszián Aegon Művészeti Díjas alkotásának: Mellettem elférsz. Szeretem a hasonló címeket, pl. Spíró Györgytől az Álmodtam Neked volt hasonlóan szívet melengető. Valami életérzést kifejtő, átölelő, abszolút az emberi szeretetről szóló selymes címek ezek. Mennyi mindent jelent az: mellettem elférsz………… Ha nézed a naplementét; ha egy társaságban vagy és jön egy új érkező; ha valahová többen beszálltok; ha vizsgaírásnál keresitek a legideálisabb helyet; ha egy életre választasz valakit; ha a polcra akarsz tenni valamit – megannyi történet, megannyi lehetőség. És mindegyikben ott lakozik a TÁRS – hiszen ha mellettem, én már ott vagyok, és jössz Te, aki elférsz. A Godot, akire várunk. Mert egyedül nem megy, egyedül múlt sincsen – derül ki a műből. Hősünk magánéleti problémáinak gyökerét abban véli megtalálni, hogy nem ismeri a múltat, nem tudja, nem ismeri nagyszülei történetét. Miután ráeszmél, hogy bár sok időt töltött a nagyszüleivel (vidéki gyerekként több generáció élt egy fedél alatt), a családi anekdotákon kívül, amelyek címzetes alkalmakkor többször újra és újra elmondódtak, szinte már mantraszerűen, nem ismeri azt, amiből ő lett. Azt reméli, ha kideríti a múltat, megtalálja önmagát a jelenben és megteremti a jövője alapjait. Nyomozásba kezd hát, egy cikke kavarja fel az állóvizet, fokról fokra derülnek ki, hogy a családi anekdotákban szereplő tények nem mindegyike hibátlanul igaz. Fokról fokra derül ki a szeretett családtagokról, kinek mi volt a problémája, hibája. Hogy a gyermek által észlelt boldog idill mennyire megalkuvások, sokszor boldogtalanságok, eltitkolt apróságok sorozata. Egyrészt megkönnyebbül a főhős, mert látja, a korábbi életek sora sem fenékig tejföl, másrészt megrémül attól, hogy semmi sem új a nap alatt, minden ismétlődik. A nyomozás feldobja, a lehetőség, hogy talál valamit, ami megoldás lesz, hajszolja – saját életére nem is igazán gondol. Jövőjének alapozása abszolút mértékben szünetel. A történet végén nagyapja valamikori szeretője a kilencvenedik születésnapján világosítja fel arról, mindegy, mi és hogyan volt. A döntések, a vállalások és a nem vállalások az adott kor viszonyai között, az adott élethelyzetekben vállalhatóak csak, a mában már nem indokolhatóak. Ahelyett, hogy a múltba dugná a fejét, a saját életét kellene ahhoz élnie, irányítania, hogy abból jövő lehessen. A főhős elindul egy randevúra, akaratán kívül pont arra az utcasarokra, ahol annakidején nagyapja hiába várta a szeretőjét. Évtizedekkel később ez újra megtörténik – a múlt ismeretében ez még inkább megrettentő. Mégis a legnagyobb ürességet ez a befejezés avval idézi elő, hogy semmi jele a jövőnek nincsen – még csak lebegtetve sincsen. És nyitva marad a kérdés, mi a jövőtlenség oka. Zách Évának lenne igaza, miszerint nem a múlttal kell foglalkozni? Semmi nem számít, csak a jelen énje? A főhősnek lenne igaza, aki szerint a múlt jelenti azt, aki vagyok, és ha azt alaposan megismerem, akkor tudok a jelenben lenni és akkor tudok elkezdeni jövőt építeni? Vannak könyvek, melyek feldobnak, pl. a Tajtékos napok ilyen, még akkor is, ha a vége nem boldog. Vannak könyvek, melyeket jó olvasni, ilyen a Jöttem, had lássalak – még akkor is, ha a vége megríkat, nem boldog. Vannak könyvek, melyeket a nyelvezete, a világlátása, a belőle áradó szeretet és emberismeret, emberábrázolás miatt jó olvasni, de totálisan leszív az egyetlen mondatként lezáró végéből áradó realista pesszimizmus – Grecsó könyve ilyen. Laza pletykaanyu, egy harmincas férfi régmúlt boncolgatása, kocsmabeszélgetések, andalgások Zuglóban, könnyed nyári napokra való olvasmány. Aztán az ostorcsapás a végén. Ezért az egyetlen mondatért megírt 287 oldalt. És emiatt nagyon üt.
Vámos Miklós: Apák könyve, Esterházy Péter: Haermonia celestis (a családról), A semmi művészet (édesanyjáról), Javított kiadás (édesapjáról )írott sikeres könyvek után úgy tűnik, az ezredforduló környékén hálás feladat a családi almáriumban kutakodni, az elsárgult fotókon szereplők arcát kutatni. Mert bármennyire egyedi is az adott személy múltja, mégis csak ugyanazon a földdarabon, ugyanabban a szocializációs, politikai, gazdasági környezetben történt minden – sok tekintetben az ő szüleik az én szüleim, nagyszüleim is lehettek volna. A retro megteszi hatását az olvasmányok között is: NDK utazások, külföldre disszidálás, műegyetemi sorban állás egy Metró koncertre, 56 remegő átélése a pincében, az orosz katonák házról-házra történő megjelenése (kinél erőszakkal, kinél segítő szándékkal), a társbérlet, az ikervonal………………….. Nos, ez mind a velünk élő múlt kellékei, egy nyelvet beszélünk. És sokszor mégsem ugyanazt. Mert az orosz katona valahol egy lakásban gyilkol, nagymamámnak (apukámnak és nagybátyámnak) enni ad. Legalábbis a nagymamám így emlékszik rá – apukám pedig nem beszél róla. És én nem tudom, mitévő legyek. Családi kalendárium-nagymamám, Lici mama két éve halott. Két lábon járó enciklopédia volt, ki kinek a gyereke, mikor született, mikor váltak el, mikor keresztelték, mi a végzettsége, stb. Az átláthatatlant csak ő bírta rendszerezni, otthonosan mozgott a hálózaton, mint egy jófajta rendszergazda. Sokszor untatott, mikor számomra csak nevükben létező másod- és harmadunokatestvérek viselt vagy sikeres dolgairól számolt be. Miközben nem láttam meg annak a lehetőségét, hogy a múltláda mennyi értékes történetet, adalékot rejt – amikből talán én magam is vagyok. A napi rohanásban, a jövő építésben nem értem rá holmi idegenek történeteit igazán meghallgatni. Pláne nem kérdésekkel továbbmélyülni azokban.
Érdekes talán az is, hogy a jövőtlenséget hirdető alkotása Grecsónak 2011-ben jelent meg – a gazdasági krízis még vadul tombol. Talán ez egy mai magyar író helyzetelemzése erről a gazdasági korról? Így akarja megírni azt az érzést, hogy bár jövőre kilátásunk sincsen, a gyökerek mégis ebbe a kiskocsmás zuglói bágyadt valóságba húznak? De vajon a jelenért ki a felelős? A nyolc év ezelőtt a kormány előtt, vagy a szocialista idők gazdaságpolitikája, vagy pusztán csak mi magunk, most és itt a jelenben? Egyáltalán fontos ez ahhoz, hogy a jövőt kezdjük el végre építeni? E nélkül nem megy???????
És most is itt írok, ahelyett, hogy 95 éves Irma mamánál lennék és hallgatnám a történeteit 45-ről – mostanában már csak arra emlékezik, a mai ebédre nem…….. Lehet, hogy félek? Jövőtlen vagyok már hosszú ideje – de az oka a múltunk vagy a jelenem?