Nem, nem énekelek, ne ijedjetek meg! Vagyis de, de kizárólag a 4 fal között és csak kiemelt személyek számára. Nem így követem őt, sokkal egyszerűbben: RAJONGÓvá váltam. Hiába az arany középút, amit tartani kellene, mert attól lesz az ember decens, polgári, kevésbé zsarolható........ A kelleme, a szelleme, az alázata, a mérnöki pontossága, a ritmusérzéke, a bájos játékossága olyan frenetikus (és veleszületett) ének (és előadói) tehetséggel párosul, hogy egyszerűen a fal adja a másikat!
Ma este régen látott Szilvi barátnőmmel elmentem a még sosem látott Budapest Music Centerbe, hogy egy kicsit megtörjem a 14 vizsga monotonságát. Na meg azért, hogy lássam Harcsaveronikát. Lássam, és hallgassam. A tudatlanok nyugalmával és bátorságával ültünk be a rusztikus téglás terembe, ahol kellemesen hűvös volt. Luciano Berio fúvós ötöse karcolta a komfortomat, bár játékos és ötletes volt, hogy a fúvósoknak úgy kellett ritmusosan skandálni a verseket, hogy ütemre pont bele tudjanak fújni eszközükbe, pont akkor, pont azt a hangot. Módfelett precíz és feszített munka volt ez a játékosság, de a szétcsúszott, nem szeretem vad-jazz vonalait mutatta - nem kedveltem, bár a munkát díjaztam. Úgy láttam, Szilvinek sem volt a kedvence, és mások is feszengtek a széken. Charles Ives darabja alatt nekem Picasso kubista képei peregtek, és olyan hitlerbajszok látszódtak a háttérben (a fejemben), melyek egy pár női lábban végződnek, magassarkú cipőben - és egyszerre menetelnek. A zúrzavar jazza volt ez, ami mégsem jazz, hanem komolyzene - nem találtam értelmét és szinte belecsomósodtam a keresésbe.
Csalog Gábor Nagy Cirkusz című műve alatt Szilvi Tom és Jerry rajzfilmet vízionált, nekem kubista spongyabobok rohangáltak a mozivásznon - de a jóleső érzés még mindig nem talált meg. Vitathatatlanul érdekes volt, nekem unalmas sem volt, de nem villanyozott fel, nem kapcsolt ki - és erről nem a zeneipari munkások tehetnek, hiszen minden patikamérlegen mérve abszolút pontos és hibátlan volt. A produkció is a helyén volt, csak hát a stílus - az nem az én kenyerem. Büszke voltam magunkra, hogy ilyet is hallgatunk, hogy ezt is bírjuk, hogy a beszélgetésünk csak hozzáadja azt a pluszt, amitől ez az egész mégis megéri - így jött el a szünet. A második részben felfedeztem, hogy Sztravinszkij jó. Néha ugyan nem jöttem rá, hogy humoros, vagy nem volt ideje minden hangot megírni, de az első részhez képest művei határozottan hallgathatóak voltak, már-már örömet is okoztak. Az egyre javuló összképet Luciano Berio Folk songs című műve zárta. Legyen 24 szabad percetek, vagy ha félig foglalt, az is jó. Kattintsatok a videóra és hallgassátok meg ezt a csodát. És képzeljetek a női hang mögé egy vékony, törékeny, mosolygós, finom, hajladozó magyar lányt, aki üde jelenség a színpadon. És ez a lány, aki József Attila versét énekelve felrobbantja Budapestet a zenéjével, aki Bin Jipként megőrülk a színpadon, aki Kassákkal szólva énekli: Beszélgessünk, ez a lány elénekli (mit elénekli, ELÉLI) ezt a 24 perces darabot. Ha kell, angolul, franciául vagy azeriül. Dalol a holdról, a házasságról, a kislány létről, az ÉLETRŐL. És mindezt operaénekeseket megszégyenítő hangterjedelemmel és kellemmel - magabiztosan. De miért is ne lenne az, hiszen nincs mitől félnie, ő a hang, a zene, ő, aki körülvesz. Libabőrőztem többször az előadása alatt, annyi energia áradt finom hangjából és kecses mozdulataiból.
Luciano Berio 1925-2003-ig élt, rock, népzene egyaránt a területe volt, otthonosan mozgott az elektronikus, a hangszeres és a vokális zenében egyaránt. Igen sokoldalú figura lehetett, pont olyan, mint Harcsaveronika, aki hol Jazz-Quartett, hol Bin-Jip, hol duó Gyémánt Bálinttal, hol egyszerűen csak énekel valami szokatlant. Mindez nem számít, mert ez az egész egy és oszthatatlan. A neve miatt vettem jegyet, a neve miatt indultam el, a neve miatt maradtam - és Tőle lett igazán felejthetetlen az este.
