Itt az adventi vásárok ideje. Fabódék minden lehetséges téren, bennük fagyoskodó, toporgó, kezeiket huhogó árusok (vajon ők hol és mit dolgoznak év közben? Lehet, hogy ők a lángos- vagy a hekk-sütők a Balatonnál?). Mindenhol ugyanazok a kötött kesztyűk, sapkák, zoknik, sálak, ugyanazok a bögrék, kulcstartók, hűtő-mágnesek (ugyanúgy sehol nem lehet kapni Márton vagy Boróka, esetleg Rebeka feliratosat), ugyanazok a gyertyák, ugyanazok a töki pomposok, forralt borok. Mintha minden de minden EU szabvány lenne itt is. Tavaly tapasztaltam, nagyon nagy eltérés Bécsben sincsen, talán kicsit mívesebb az ál-kézműves ajándékok hada, talán kicsit látványosabbak a karácsonyfadíszek, talán kicsit harmonikusabb a díszítés, talán kicsit nagyobb az összhang, de a lényeg változatlan. Állítólag az igazi vásárért, a minőségileg más vásárért Berlinig kell utazni. Remélem, egyszer majd lesz módom megtenni. Bár lehet, hogy addigra Budapesten is lesz legalább egy hely, ahol valóban az otthonos ünnepvárás lesz a jellemző, nem a kézműves álca alatt eladni kívánt gagyik töltik be a teret, ahol valóban valamilyen (kulturális) értéket kaphat az odalátogató. Gondolok olyasmikre, hogy az egyik részen karácsonyi verseket olvasnának fel, irodalmi igényességű karácsonyi történeteket elevenítenének meg a színpadon, karácsonyi szimfonikus zenék, népzenék szólnának a másik helyen (élő előadókkal, akár CD-ről), más népek karácsonyvárásáról lehetne beszélgetni harmadik helyszínen a messzi országok / földrészek autentikus képviselőivel. Miközben eredeti karácsonyi játékokat tanulhatnának a gyerekek a népművelőktől, eredeti mézeskalács házikót készíthetnének közösen. A sarokban pedig lehetne fogyasztani halászlét, bejglit, rántott halat, forralt bort, puncsot, pulykát, bárányt, mert hiszen többfajta karácsonyi menüsor is létezik.

Óbudán sem az álom valósult meg, „csak” egy szimpla karácsonyi vásárnak ad helyet a Szentlélek tér. Aprócska korcsolyapályával a tér szélén. De tisztaság vesz körül mindent, lumpen elemektől mentes a vásár. A programok, amiket színpadra álmodtak, igen igényesnek tűnnek. Kipróbáltuk, elmentünk megnézni nagy kedvencünket, a Cimbalibandot. Ismét le a kalappal előttük. Már új a hangzásvilág, már itt-ott hibátlanul tudjuk a dalok szövegét, hát most azon igyekeztünk (két deci forralt bor után), hogy megtaláljuk az ehhez a zenéhez passzoló tánclépéseket. Akkorát mulattunk Mesóval, mint régen nem. Talán a tesóm esküvőjén utoljára. Nagyon élveztem ezeket a perceket. És nem is fáztam, sőt! Ami nem volt elmondható a zenészekről. Vicces látvány volt, ahogyan a bőgős két húrkarmolás között gyorsan lihegett egyet a kezére. Majd a számok között mindenki azonnal a gázégőkhöz tartotta a kezét, hátha használhatóvá melegszik. Mindenesetre nem hallottuk, hogy a hideg a színvonal rovására ment volna. Szóval le a kalappal Cimbaliband áldozata előtt, és itt szeretnék megemlékezni minden hasonló szórakoztatóipari szakmunkás és gagyi-árus előtt, akik a hidegben mulattattak vagy mulattatnak még. A karácsonyi vásár hétköznapiságát számomra ünneppé tette a zenekar, ezt már nem lehet tőlem elvenni. És azt sem, hogy hazafelé rám fagyott az izzadtság, volt cidri és fogakkal táviratküldés egészen a forró vízzel teli kádig. De nagyon megérte, ez már nagyon kellett.