Second-hand kultúra

Az úgy volt, hogy az időjárás miatt visszahúzódó életünket föl akartuk pörgetni, hát kitaláltuk, hogy random elindulunk egy moziba, és ami ott szembe jön, azt a filmet megnézzük, lesz, ami lesz. Így futottunk bele a jelenleg legjobb magyar filmbe, aminek a címe: Larry.

A történet röviden mesére utal: a csillagszemű juhász elindul szerencsét próbálni. Jó, nem juhász, hanem pásztor, és nem is nyeri el a fele királylányt, hiszen ma Borsodból ez semmiképpen nem lehetséges .A pásztorfiú beszorult élete robbanni fog, ez az első perctől világos, már akkor is, amikor még csak baktat a mezőn, a síneken. Ezt az érzést elősegíti, hogy imbolygó kézikamerával filmezték a főhőst. A társadalmi környezet, a nyomor, a kilátástalanság, a munkanélküliség, a romok, a színesre, harsogóra festett falak látványa feszít. A családi környezetben az apa - a volt alkoholista - magára erőltetett megjavulási próbálkozása lefojt. Ebben a helyzetben csak a rozsdás vasúti híd alatt tud felszabadulni a rapben a juhász. Megmutatja a szövegét egyik havernak (Csalado, a rapper), akinek segítségével beneveznek egy tehetségkutatóba, aminek az elődöntőjébe be is kerülnek. Azonban a juhász képtelen kommunikálni, mérhetetlenül dadog, csak akkor képes nem dadogni, amikor rappel, amikor önmagának rappel. Nincsenek a főszereplőnek nagy monológjai a filmben, mégis mindent érteni vélünk, mindent érzünk: az érzékeny lélek, a tehetség utat tör. A robbanásra nem az unalomig ismert és megszokott utat választja, nem verekszik, nem őrjöng, nem gyilkol, hanem az alkotáshoz fordul - amennyire ösztönösen tehetséges, nincs is más választása. Nem biztos, hogy a művészete nem üt nagyobbat, mintha megverekedne az apjával - máshol fáj, máshogy fáj, máshol hagy nyomot.

Egy karakter fejlődése a film, egy férfi(ké)vé válás, nem a nemiségen keresztül, hanem annak a felismerésén keresztül, hogy ezt nem akarom, de lassan ráébredek, merre kell mennem. Igen, ebbe a keresésbe a hibák is beleférnek, és mérhetetlen sok tétovaság is: biztos, hogy az ismeretlen jobb lesz? Nem, nincs happy end a végén, nem nyerik meg a tehetségkutatót. De azért azt sejthetjük, ha valaki egy ilyen helyen feltűnik, ha nem is gazdagszik meg, de valami csak elindul (falunapok, klippek). Szóval a nyomorúságos élet pörög tovább, talán egy aprócskát magasabb szinten, és mindenképpen úgy, hogy azt csinálhatja, ami a lényege, amiből áll, ami ritmust (és mosolyt), dadogásmentes kommunikációt hoz az életébe. Ez az út azonban csak a nagyon erős embereknek osztályrésze, és a juhász igen erős, talán a lefojtott dühe is adja ezt a drive-ot, ezt a hajtóerőt. A film csúcspontja, amikor ez robban a tehetségkutató színpadán.

Az alkotók nagyon élesen mutatják be azt a borsodi lepukkantságot, ami létezik. Bódis Kriszta (Van helyed alapítvány) szakértője a filmnek. Magyar, cigány ugyanabból a semmiből táplálkozik, bulizik él. És semmire nem jut, esetleg csak hitelből. Nagyon erős eszközökkel szemléltetik a családi szálat: a volt alkoholista apa megtér, és jóvá akar tenni mindent - görcsösen, és úgy, hogy az nem érdekli, a fiú mit akar, csak saját magával törődik: márpedig jó apa leszek. Nagy kontraszt az új keresztény egyház szerepeltetése a filmben: a hitet dalokon keresztül, mézes-mázos szavakkal, showként terjesztve megtisztulhat az egyén és ingyen ellehet kicsit. Felvetődik a nézőben a kérdés: hogyan lehet rendőr egy olyan apa, aki alkohol hatására rendszeresen brutális állattá válik........ Azt nem mutatja a film, hogy a fiú dadogása a családi trauma okán indult-e meg, vagy egyéb oka van (édesanyja öngyilkos lett, ez mentálisan zavartságra utal, előfordulhat, hogy a dadogás nem a trauma hatására alakult ki, de hogy nem segített a probléma kezelésében az apa személyisége, az egyértelmű). Az apa nagyon igyekszik más emberré válni, annyira, hogy önmagán túl nem is lát, de bármibe kapaszkodik, az csak látszat - emiatt nem jut energiája a fiára, hogy meglássa, meghallja. Együtt léteznek, egymás mellett, teszik a dolgukat, de az őszinteségnek a kapcsolatukban nyoma sincs, két idegen ember pedig hogyan is tudná szeretni egymást. Az apa küzdelme öncélú, ő szeretne normális apa lenni - és ugye az apaság gyerek nélkül nem működik, ezért azonnal össze is omlik a felépített kártyavár, amikor a fiú repülni kezd. Addig a pontig nagyon szépen láttatja a film a szárnyak letörögetéseit - mindezt jó indulatból.Két fejlődés története egy lepukkant, élhetetlen társadalmi környezetben. Az egyiknek sikerül valami, a másiknak nem. 

Thúróczy Szabolcsot régóta kedvelem, nagy dolgokra képes. Ebben a filmben sincsen másként, a vergődő, jó útra mindenáron térő apa szerepét, a nyomorúságos kisember küzdelmét jeleníti meg hibátlanul. Hol szótlan, hol kegyetlen, hol diktátor, hol a rend őre, sikerül hitelesen azt megmutatni, ahogyan mi hétköznapi emberek is hol ilyen, hol olyan szerepbe bújunk életünk során a munkahelyen, a szerelmünkkel vagy a bolt kasszájánál - hiszen színház az egész világ. Thúróczy Szabolcs kemény alakítást nyújt, talán az egyik leghitelesebben eljátszott szerepe az apa figurája. Ha csak ennyit adott volna a film, már megérte. De ez a film, ennél többre képes. Vilmányi Benett eszméletlen. Igen, hallottam a nevét (nem mindennapi nevet hamar megjegyez az ember), a Terápia c. sorozatban láttam is, jó volt, de olyan egynek elment stílus. És akkor itt van ez a dadogós, elfojtott, fulladozó, félénk, de erős karizmatikus srác......... És rappelni kell, nem is akárhogy, meg dadogni kell, azt is nagyon hitelesen, és benne lélegezni a nyomorban, a kilátástalanságban. Tudtam, hogy színészt látok, de elhittem, hogy egy igazi rapper van a vásznon, igazi húgyszagú élettel. Bevallom, utána olvastam, honnan ez az elementáris ismerete a filmben ábrázolt környezetnek, honnan jön Benett, mitől tud ilyen otthonosan hiteles lenni. Meglepődtem: apja a Manhattan fiúcsapat Vilmányi Gábora. Ilyen családi indíttatásból még inkább döbbenetes számomra, hogy ilyen hiteles alakítást láthattunk a filmben. Vagy tehetség, vagy óriási munka - bármelyik legyen is, nagyon eltalálta. Azt is olvastam, hogy a film egy valódi borsodi rapper történetét vette alapul: Serrano művésznéven fut Mihalkó Ádám. Talán nem véltelen, hogy a filmbéli fiú Ádám, művésznevén Larry.

Az alkotók a társadalomábrázolással is fenntartották a figyelmünket: a hihetetlen nyomor, az autentikus borsodi környezet roma családokkal, lakóteleppel, gyárakkal, lepusztult romokkal a film alapját adják, de a tehetségkutató műsorok talmisága, csillogása, a pozőrködés, a szponzor kiszolgálása is kap egy fricskát. És igen, tudjuk, hogy ilyen helyzetekben nem a tehetség nyer feltétlenül, hanem az a produkció, amely eladható akár hosszú távon is. És ebbe a kategóriába nem tartozik bele a véres fejjel eldarált, elhörgött rap, mocskos szavakkal, amiben csak egy ember összes életereje, valódi nyomora benne van.

Magyar film, a rendező Bernáth Szilárd első filmje. A port.hu adatlapja szerint 10/9-re értékelik a nézők jelenleg a filmet. Kiváncsiam várom majd a rendező újabb filmjeit.

..... ha megnézitek ezt a filmet: Beszélnünk kell Kevinről.

Egy édesanya megszüli első gyermekét, és nem tud mit kezdeni az új helyzettel. Nem tud ÚGY szeretni, ahogy az elvárható lenne. Nincs körülötte senki (bár házasságban él), aki látná, aki támogatná, aki segítené, aki lazítaná, kikapcsolná. Egyedül küzd napról napra, évről évre - és a küzdelemben a sátánt neveli. A sátánt, aki már kb. két évesen, labdázás közben szemmel megölné, ha tehetné. Senki sincsen rendben, se az anya, se a gyermek. És ezt látjuk mi, nézők. De nem látja a férj, nem látja a környezet (védőnő, óvoda, iskola....) Az anya túl megengedő, elnéző, zsarolható, a gyermek ezt már kiskorában felismeri, kihasználja, használja. Éveken át tartó néma küzdelem, versengés, napi szintű, bőrre menő háború, aminek a kishúg (évekkel későbbi) érkezése csak ad még egy lökést. Bár érdekes, hogy az anya-lánya viszony sokkal inkább hasonlít a természeteshez, szóval valahogy nem lehet a fiú viselkedését kizárólag csak az édesanya számlájára írni. Igen, hibás, hogy nem áll bele a konfliktusokba, hogy nem határozott, hogy nem ismeri fel, hogy a baj már olyan mértékű, hogy az szakemberérét kiált. Ugyanakkor ezekkel a hibákkal egy átlagos esetben "fura gyerekorral megáldott" nehezebben kezelhető felnőttet adott volna a világnak, olyan embert, akinek a pszichológusa jól keres........ De ez a fiú sem átlagos. Alapból süt belőle a gonoszság, a versengés az anyával (ki ural kit), a manipuláció, mindez olyan szinten, hogy sikít, hogy szakemberre van szüksége. Mire tinédzserré válik, az apa is kezdi érezni, hogy valami nincs rendben, hát válni akar (ez ugye, milyen egyszerű és elegáns), sokadszorra magára hagyva feleségét a problémával - amit ő sem képes megoldani, de hozzá sem fog, belegondolni sem hajlandó - némán vádolva ezzel az anyát, akinek (az apa szerint) nevelnie kellett volna a gyermeket: az amerikai modellben az apa dolgozik, előteremti a nagy, parkos házat, az anya nevel - mindenki teszi a saját dolgát........... A fiú meghallja a szülők beszélgetését, innen felgyorsulnak a dolgok, és minden (de szó szerint minden) visszafordíthatatlanná válik, minden v églegessaé válik. De ezt már nem árulom el..........

Az anya abszolút kitaszítottan a városban marad, először nem értem, miért. A film záróképsorában megöleli a teljesen összetört fiát....... Az anya megérkezett, meg tudta ölelni (szeretni) a sátánt, aminek a teremtésében részt vett aktívan. Itt értettem meg, a városban maradásának oka kettős: elsősorban így vezekel azért, akit teremtett (akaratán kívül, a tehetetlenségével, a visszahúzódó személyiségével), másodsorban a kitartásával, a makacs ellenállásával tudott csak győzni a fia felett. A film nem mutatja, a könyvet nem olvastam, de képzeletemben úgy megy tovább a sztori, hogy az anya ölelése a búcsú volt, fiát hátrahagyva indul új helyre, új életbe. A fiú pedig marad, élve marad, és hurcolnia kell az emlékeket, viselnie kell a következményeit a tettének. A kérdés számomra az, ez az anyai erő hol volt 15 évvel korábban, vagy a 15 év alatt bármikor? Milyen beteg családmodell az, ahol nem nyilvánvaló, hogy a dolgok nem jó irányba mennek? Hol van az, hogy anya, apa támogatói egymásnak, együtt haladnak előre, összefognak? Milyen beteg az a környezet, ahol egy szomszéd, egy nagynéni nem látja, hogy gond van? Milyen beteg társadalom az, ahol a fülorvos (akihez egy probléma miatt kerül a kisfiú) nem jelzi, hogy itt nincs baj, de más téren lehet....... Hol van a védőnő, az óvoda/iskola?

Igen, az anya nem volt alkalmas Kevin nevelésére. Kérdés, ha segítséget kap, alkalmassá tudott volna-e válni. Kérdés, hogy a férj segítsége elég lett volna. Kérdés, más miért nem vette észre? Kérdés, mi a hiba, ki a hibás....... Azt hiszem, erre mondják, hogy hibák sorozata vezetett a sajnálatos eseményhez - és még rosszabb, hogy tulajdonképpen tevőleges hiba nincs is, csak elhallgatás, félrenézés, magára hagyás......... Rettentő belegondolni, hogy egy beavatkozás, egy hiba-megelőzés, egy probléma kiküszöbölés mennyi mindent jobb irányba terelhetett volna. A szeretet azt követeli, hogy a hibát bocsássuk meg. Felmerül bennem a kérdés, általában mekkora hibát bocsássunk meg? Ehhez a filmhez csatlakozva pedig azt kérdezném, kinek bocsássunk meg: a fiú végzetes tettét, az anya szülői tehetetlenségét, az apa félretekintését.............. Megbocsáthat-e az anya a fiának, aki rettentő tettet követett el, tudva azt, hogy ő saját maga ki nem vonhatóan részese annak, hogy a fiú ilyenné vált? Megbocsáthat-e a fiú az anyjának, tudva azt, hogy az anyai személyiség miatt lett sátánná? És megbocsáthatnak-e maguknak?

Nézzétek meg, beszélgessünk!

Az egyetemen ismerkedtem meg a tanatológiával, a haláltannal. Azóta érdekel, hogyan lehet azzal megbirkózni, ami szerves része az életünknek, de amiről a többség mégsem akar tudomást venni: a végével. A diploma védéshez is ezzel kapcsolatos kérdést kaptam, svéd szakirodalomban kutattam a válaszért. Lassan úgy vagyok ezzel, mint a harmincas éveimben a párkapcsolattal: már tudom, mit nem szeretnék......Tudom, hogy élethosszig kell élni, minden jóval (és rosszal) meg kell tölteni, akkor lesz könnyebb a vége. Persze, mihez képest.....

Ha filmekre gondolunk, biztos mindenkinek eszébe jut az Édesek és mostohák c. amerikai alkotás, ami olyan családi összefogást mutat meg egy bekövetkező halál előtt, olyan érzelmi intelligenciát, ahol a gyerekek állnak a középpontban, ennek érdekében minden összesimul és mindennek, mindenkinek meglesz az új helye.

Amiről most írok, az nem rendez el teljesen mindent, de az alap történet ugyanaz. A Truman c. spanyol-argentín dramedy (vígjáték drámába oltva, vagy fordítva) a mai csemege. Két hatvanas barát a világ két felén él, messze egymástól. Az egyikük rákos, nem vállalja tovább a kezeléseket. A másik 4 napra váratlanul látogatóba érkezik. Hamar kiderül, hogy barátját rá akarja beszélni a kezelés folytatására - ám ez nem sikerül. Két nagyon különböző ember, a fogaskerekek mégis kiegészítik egymást. A távoli barát a precíz, a gazdag, a csendes, a terv szerint élő, a haldokló a zsivány, az illegális, a bátor, a szókimondó. A távoli férfi családos, új országba jól beilleszkedő puzzle, a haldokló egyedül - párdon Trumannel, a kutyával - él, a saját környezetében sincs rend, pénz. Ebből eleve következik, hogy a kettőjük életfelfogása sem lehet azonos. Nem lehet hát azonos a végről való felfogásuk sem. Egy régi, fenntartott barátság folytatódik, őszinte párbeszédekkel, nem kell finomkodniuk - de a helyzet mégis döcögősen indul. Hamar lerakják a mázat, de így is marad kínos feszengésre ok. Mert az élet megy tovább, találkoznak ismerősökkel, családtagokkal, akik mind viszonyulnak valahogy a hírhez, amiről vagy tudnak, vagy nem, vagy talán mégis............ És a hétköznapokban a haldokló varrja el a szálakat: intézi saját temetését, gondoskodik a kutya új gazdájáról, meglátogatja a fiát Stockholmban - mindezt a távoli barát pénzén. És a barát ott van, megy vele, támogat, pénzel, a csínytevésekben szó nélkül részt vesz, hiszen ez egy barát dolga. Mindketten táplálkoznak a másik által, alakulnak. Végül a távoli barát teljese elfogadja a haldokló felfogását, támogatja ebben is, de nem úgy, mint aki beadja a derekát, hanem mint aki érti azt........... Aztán lejár a 4 nap, és a távoli barát hazamegy.............

Nincs amerikai sziruppal megküldve a film. Spanyolországban játszódik, jót tesz ez a környezet a mély beszélgetéseknek. Mély, de nem terjedelmes. Nyitottá tesz a film, nem tudod megtenni, hogy nem veszel részt benne. Igen, sírni is fogsz, de nem tocsogósan, mint az amerikai filmen. Nem a giccses érzelemkeltés a cél, de természetesen a hétköznapokat sem élhetjük érzelmek nélkül - az emberi szövevények (és az állati is) nem nélkülözhetik az érzelmeket, a halál (még ha történetesen nem is következett be) mindenképpen drámai - még ha hétköznapi is. Nincsenek drámai szavak, óriási búcsúzások, ígéretek, de vannak félmosolyok, van humor az utolsó héten, van jó vacsora, egy fantasztikus kiruccanás, van gondoskodás, barátság, van élet, és van halál. Igazi film barátságról, bátorságról, megélt életről és lezárásról. Ez valami, amit én is szeretnék, ahogy én is szeretném.

Nézd meg mindenképpen, és szerezd elő a barátaidat, és gondold végig, mit szeretnél! A kutyáról se felejts el gondoskodni! És beszélgessünk, mondjuk ki, legyünk formabontóak, ha kell, pukasszunk polgárt, mert ha nem tesszük, akkor is jön a felirat: THE END. És hogy az milyen betűtípussal lesz írva, honnan úszik be a képbe, az mind Tőled függ, és attól, amit tettél, vagy nem tettél. És ezt ismered már a Bakancslista c. amerikai filmből is. Legyen ez egy beszélgetésindító filmnézős élmény, mert hidd el, van mit helyretenni, van mit elrendezni - mielőtt még nem késő. És nevess, ha odaér a történet, mert álszentség nem nevetni, még ha a halálról is van szó. Az is csak az élet része. Erre tökéletes példa ez a film.

A kialakult korlátozások okán sokkal több időm jut takarításra, kifli sütésre, olvasásra, filmekre. Úgy vagyok ezzel, mint bárki más, aki nem akar mindig sírni, mindig összetörni, aki szeretne ebből a helyzetből a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozni, azok között a keretek között, melyek alapból adottak.

Baráti segítséggel rátaláltam egy online közösségre, ahol filmeket, filmekhez tartozó linkeket osztanak meg egymással a tagok. Vannak köztük ilyenek is, olyanok is, gyakran nem kis munka és nem kevés idő, míg kiválasztom, mi is lehet a jó. De most van erre idő, most lelassult a világ. Az elmúlt időszakban két olyan filmet láttam, melyek - sajnos - varázslatosan jelenítik meg a mai korunkat. Mindkettő az elszigetelődésről, az elhagyatottságról, az elhagyásról szól, egy szeretet nélküli világ képe vetül elénk. Hideg, de csontig metsző filmek, figyelemfelhívó történetek. Mégsem javaslom, hogy karantén idején, egyedül nézd meg. Nagyon szép tájak, nagyon mély drámák, tehetetlen és talpraesett emberek, de annyira valósan, kézzelfoghatóan van jelen az elszigetelődés, hogy ezt erre a kijárási korlátozással terhelt időszakra nem javaslom, csak erős lelkű, kíváncsi embereknek. Mert van min gondolkozni, és utána van mit körbenézni, és rádöbbenni, ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan a filmek mutatják, de a szeretet nélküliség itt van, már az ajtónkon kívül. Talán ideje személy szerint is valamit tenni ellene. Átmosó, megmozgató, de nem felemelő és nem pozitív érzéssel záró filmek.

A Szeretet nélkül (Nelyubov) egy orosz-francia dráma. Röviden arról szól, hogy adott egy rossz házasság, mindkét fél már a jövőjét építi máshol. A gyerek (10 éves fiú) pedig érzi, nincs ő jó helyen, senkinek nem kell. Megszökik. A tragédia azonban nem összehozza, hanem eltávolítja a szülőket. A rendőrség tehetetlen, civil segítőkkel keresik a gyereket - aki nem kerül meg. Ami a sablonnál mégis több, az a felbomló család körüli emberi és intézményi háló ábrázolása, és ez az, ami nagyon élesen jelzi, hogy itt valami már nem mikroszinten nincs jól. Az anya, akinél a fiú él, nincs otthon este, mert új kapcsolatával tölti az idejét, így nem veszi észre, hogy a fiú eltűnt. Másnap az iskola értesíti, hogy két napja nem látták az órákon. Az anya jövője anyagilag felfelé ível, nem fér bele a fiú, akit kollégiumba küldene, majd katonai iskolába szánja. Az apa új kapcsolata az anyjával él, és már terhes, követelőzve magához láncolná leendő férjét - aki libikókázik volt és leendő családja között. Nem tudja (és nem vállalja a harcot új családjával szemben) magához venni a fiút. Megismerjük a nő anyját, a nagymamát, aki megadja a magyarázatot a hidegvérű anya viselkedésére, lánya valószínúleg ugyanígy végzi: elhagyatottan, rendezetlenül, haragosan. A rendőrség nem foglalkozik az üggyel, mert sok más, fontosabb dolga akad (ez el is hangzik), a rendőr adja meg a civil segítők elérhetőségét. Akik jönnek, és vérprofi módon, összeszedetten, katonai pontossággal működnek, teszik a dolgukat, rutinnal, szervezetten - de sajnos eredménytelenül. Beleláthatunk a keresés fázisaiba olyan módon, hogy ez akár iránymutatás lehetne azok számára is, akik mostanság elveszítik egy szerettüket. Viszont látjuk a szülőket. Az anyát, aki az új lehetőségnél vigasztalódik, az apát, aki részt vesz a keresésben. Végül egy kórházban egy holtest azonosításon látjuk őket viszont, ahol azt állítják, nem az ő fiúk van az asztalon - mi azonban nem látjuk, ki az. Amikor a keresők vezetője azt javasolja, csináltassanak DNS tesztet a biztonság kedvéért, elszabadul a pokol - nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy valóban nem az elszökött fiú hevert ott. Ezután az új életeket látjuk, kb. két év telt el.Az anya szótlanul ül tévét néző párja mellett, telefonját simogatja, majd egyedül kimegy a gazdag környezetben található ház teraszára a futógépre futni. Az apa tunyán, új gyerekével a szobában ül, tévét néz, a konyhában az új gyerek anyja és a nagymama a jövőt elemzik, tevékeny ötletekkel, melyek megvalósítása a küszöbön áll. Az apát zavarja a játszó gyerek, megfogja, a járókába teszi, aki erre azonnal üvölteni kezd. Apátia, monotónia, kapcsolat hiány mind a valamikori anya, mind a valamikori apa oldalán a folytatás. Modhatnánk, hogy ez az ő személyes bajuk, ilyen a természetük, a dráma tette őket ilyenné, de nem. Egyik kapcsolat sem gyógyító, nem előre mutató. Mert semmi nem az, mert a társadalom nem az. Ezt jeleníti meg kőkeményen a film.

A kislány (Flickan) svéd film. Adott egy teljes család, anya, apa, fiú, lány. Afrikába készülnek, egy segélyszervezettel fognak dolgozni hosszú hónapokon át, AIDS-esekkel foglalkoznak majd. Már csomagolnak, amikor jön a hír, hogy a 9 éves kislányt nem vihetik magukkal, mert túl fiatal (egy év múlva már nem lesz ez gond). Dönteniük kell, mi legyen. A döntés az, hogy az apa lánytestvére ideköltözik és vigyáz a kislányra, nem adják fel álmukat, Afrikát egy ilyen "apróságért". Önmegvalósításukat kergetve az sem számít, hogy a kislány nem is ismeri a nagynénit. A család háromnegyede útra kewl, a kislány egy idegennel marad, nyári úszótáborba jár. Döcögősen, de elindul az új élet, nagy boldogságra ne számítson senki. A nagynéni élete rendezetlen, szerelmes és bulis típus, aki a nagy vidéki elzártságban iszik, vadul táncol, többnyire ül tehetetlenül, arra sem törekszik, hogy kapcsolatot alakítson ki a lánnyal, akivel elmennek, elélnek egymás mellett. Este a házban féktelen buli, ismeretlen, részeg felnőttekkel. A helyzetnek a kislány vet véget, amikor ír a nagynéni aktuális szerelmének a nagynéni nevében - a lovag hamar a ház előtt terem, a nagynéni pedig máris úton van az udvarlóval a tengerre, hogy hetekre vitorlázzon, szeretkezzen, éljen, hátrahagyva a kilenc éves kislányt - akivel megígérteti, hogy a szüleinek nem szól erről. A lány egyedül marad. A szomszéd farmon lakó családhoz jár át, pajtásaival találkozik, hazudik a nagynéni hollétéről. Elkezd belelátni a felnőttek világába. Amikor a szomszédok megérzik, hogy valami nem stimmel, az apa átjön, azonnal önkiszolgáló módon inni kezd, szembesül az igazsággal, azonban részegen vezetve árokba hajt. A kislány segítséget hívna, de előtte megzsarolja, hallgat az ivászatról, ha a férfi is hallgat arról, amire rájött. A lány egy másik farmon lakó fiúval kezd szorosabb barátságot ápolni, ám egy játékos vitatkozás tragédiába torkollik, a fiút mentő viszi el, a kislány ott marad egyedül a tragédiával, az önmarcangolással, a lelkiismeretfurdalással. Alig eszik valamit (pénze se nagyon van, nem is igazán tud főzni), a lakás elhanyagolt, koszos, az éjjelek sötétek, a lány haját szamárkórok gubancolják...... A család hazaérkezik, a lakás ragyog, a virágok élnek, a kislány pedáns rendben, és a másik szobából vígan előlép a lesűlt nagynéni. A kislány szó nélkül öleli meg a szüleit némi tétovázás után............ A film csodálatosan fényképezett. Nem pörgős a ritmusa, de ez pont jó arra, hogy átéljük a kislánnyal a magányt, a mi legyen most, mi jön most érzést. Ami engem lenyűgözött, a lány sosem unatkozott. Mindig talált valamit, amit elolvasott, amire rácsodálkozott, amit felfedezett: legyen az egy bogár, a női mell, a felnőttek döntései, viselkedése. Fantasztikus utazás a film, egy Tüskevár, női változatban. De itt nem Matula bácsi szeretete ad erőt, azt magában kell megkeresnie.

Mindkét film arról szól, hogy a gyakran emlegetett legfőbb kincset, a gyermeket hagyják magára. Ez bennem felveti azt a kérdést, minek hangoztatjuk társadalmi szinten, hogy a gyerek a legfőbb érték, amikor ez láthatóan nincs így! Ez nagyon rímel arra, amit a karantén alatt innen-onnan hallunk vagy olvasunk: milyen nehéz a gyerekekkel összezárva otthon lenni.............. Kinek szüljük a gyereket? Mindkét film azonban ennél továbbmegy, láttatja az a társadalmi, szociális környezetet amiben ezek a családok, mikróegységek léteznek. Semelyik filmben nem nyitottak egymásra a szomszédok, az iskolai társak, a rokonok, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, szemellenzősen csak a magáé érdekli. Sőt, családon belül is csak a saját pecsenye sül. Egyszer valaki azt mondta nekem, nem jó a túl szoros összetartozás, minden ember úgyis maga, egyedül hal meg a végén. Ha ezeket a filmeket veszem alapul, igaza van. De én mégsem így hiszem. Én megyek, felhívok pár embert, csak azért, hogy halljam a hangját, megkérdezem a szomszédot, meginna-e velem egy kávét, hátha kiderül, milyen közös dologba vághatunk bele még ma............

Összegzésül: mindkettő film nagyon szépen fényképezett, fantasztikus szereplőgárda, mindkét film fogva tart, gondlatokat gerjeszt - egy hamar nem fogom feledni őket. De mindkettő film megrémít az ábrázolt valósággal, azzal, ami az ajtóm előtt itt van. Nem jó karanténfilmek. De ha vége, ha majd télen bekuckózol, hogy valami tartalmasat, valami átértékelésre szolgáló filmet nézzél, vedd elő,keress rá, ne hagyd ki!

Azzal kezdem, hogy nem nevezem meg a helyszínt, az eseményt. Aki tudja, vagy ráismer, az se tegye. Célom nem a lejáratás, a negatív reklám, hanem inkább annak a végig gondolása, hogyan is van ez és hogyan lehetne másképpen. A kultúrházak működési képtelensége a mai kultúra (nem) támogatás világában.

Február elején rábukkantam a fészbukon egy eseményre, ami majd valamikor tavasszal kerül megrendezésre egy gazdagabb kerület egyik kultúrházában. Billentyűzetet ragadtam, a megadott linken jegyet vettem. Gondolod most, mi ebben a retro, ez a vérvalós 21. század: internetes bankolás, katt, elektronikus jegy nyomtat, vagy a mobiltelefon kijelzőjén bemutat. Igen, valóban így kellene lennie. De nem ez történt. A linkre kattintva megadtam az e-mail címem. Oda levél érkezett, hogy vagy személyesen veszem meg a jegyet a kultúrházban, vagy elutalom az összeget, az utalás megjegyzésébe egy megadott kódot rögzítek, így majd valamikor elmehetek a jegyért (de ugye, az tutira lesz, míg ha csak odamegyek a helyszínen vásárolni, vagy lesz, vagy nem). A levélben ennél több információ nem volt. Utaltam. Most jutottam oda, hogy három órát áldozzak az életemből a jegy átvételére. Rendben, utazással együtt három óra. Szóval BKV-ra kaptam, átbumliztam a városon. Az épületen még a régi felirat van, de már máshogyan hívják, ennek ellenére beazonosítottam (nem tegnap lett új neve az intézménynek). Belépve se az információs pultnál, se a jegypénztárban senki nem volt, ketten álldogáltunk jobb lábunkról a balra percekig, majd egy úr lépett be, körbenézegetett, elolvasgatott minden infót, majd jobb híján elment. Vettem a bátorságot, hogy a büfést megkérdezzem, mi a helyzet. Ő vissza kérdezett, hogy milyen program érdekel, azonban mire felelni tudtam volna, egy hölgy gurgulázott közbe: mindjárt szólok a kollégának.Pár perc múlva ugyanő felbukkant, meglepve kérdezte, hogy nem jött a kolléga? Hát nem. Hősünk újra el, majd újabb percek múlva hallottuk egy férfi morgását, hogy milliókat akarnak itt hagyni biztosan - természetesen rám és a másik hölgyre célzott. Az úr (khhhhhm) tréninggatyában volt, decens (sör)pocakkal megáldott ötvenes, akin látszik, ráér mindent leszarni (már bocsánat!). Próbáltam tréfára venni, mondtam, én nem költeni jönnék, én már fizettem, azt szeretném megkapni, ami jár. Csípőből visszakérdezett: És? Én biztos nagyon hülyén néztem, mert kisvártatva folytatta: Mikor kell jönni? Ott álltam hülyén, néztem, hogy ez a kandi kamera, vagy valami olyan film forog, amiben nem is kellene részt vennem.......... Hát pénztári nyitva tartási időben! - adta meg a választ. Oké, mondom, az mikor van? Háromtól. Óra csekkol, kettő húsz, akkor megvárnám. (Sör)pocak ekkor felvilágosít, hogy amikor a rendezvényre jönnénk, akkor is át lehet venni a jegyet, a pénztáros itt van olyankor. Oké, az e-mailban ez sem szerepelt, no, de sebaj, már itt vagyok! Büfében vettem egy kapuccsínót (szívesen írnám helyesen, de annak nem felelne meg a lötty), leültem az asztalhoz és előkaptam a mobilt, Google a barátom, utána nézek én ennek-annak. Beütöttem az intézmény nevét a keresőbe. Ilyenkor, mielőtt még a honlapot feladná, alapinformációk jelennek meg elsőre a találati listában: cím, nyitva tartás, stb. Ohó, ezt kellett volna megnyitnom otthon, én kis mafla! Rákattintottam a nyitva tartásra............ a válasz az volt: NINCS INFORMÁCIÓ! A honlapon a kapcsolatok címszó alatt biztos van, de ezen az első linken, amin olyan adatok bukkannak fel, amit az intézmény MAGA adagool be a Google-nak, nem volt a nyitva tartásról semmi. Volt időm, nézegettem a honlapot, felfedeztem egy másik érdekes programot. Pár emberrel cseteltem, ki tart velem, kinek vegyek majd jegyet, közben óra 50 lett, mozgás támadt az információs pult körül: egy hatvanas nő be, majd el. (Sör)hasas pasasunk hozzám lépett, barátilag, szinte vállveregetve mondta, ez volt a pénztáros hölgy, felment a főpénztárba, de mindjárt jön. 15 óra 5 volt a mindjárt. Vaqgy messze van a főpénztár, vagy Klárika/Manyika (ne vegye magára senki!) áldozott annak a jó magyar szokásnak, hogy munkaidő kezdetére beérünk, de csak egy kiadós kávézás után vesszük fel a munkát. En is így szoktam, nincs ebben semmi! Csak nálam nem áll sorba senki! Ha pedig esetleg mégis, akkor a kávé később is jó! No, de félre bú, már bent ül a pénztárablak mögött, mondom a nevet, mikor utaltam, nézi a gépet, majd közli, ő úgysem látja, mikor utaltam, és egy halom A4-es kinyomtatott papírt kezd el átnyálazni. Kezitcsókolom, és az adatvédelem???????? Itt kell megjegyeznem, hogy két szemeszteren keresztül tartottam előadást nyugdíjasoknak a fészbuk és a google kezeléséről, tudom, hogy ez nem mindenki számára magától értetődő. És itt az önreklám ideje is, 2017 óta szabadidőmben foglalkozom a nyugdíjasok hasznos időtöltésével, aki még nem ismeri, nézze meg a facebookon ezt az oldalt: Rézvirág. De haladjunk tovább, papír megvan, minden stimmel, bámulja a gépet, nyomtat.....ná. Hogy mennyire béna ez a gép, én ezt nem értem - mondja. Én meg azt nem értem, hogy tudsz Te ülni a gép mögött! Na, a gép kibénult, infó beadva, nyomtatni kellene. De nem nyomtat. Hát, én ezt nem értem - nyögi, miközben feszülten figyeli a monitort. Infók újra, vagy nem újra, hanem máshová, a folyamat megint ott tart, hogy nyomtatni kell........ene. De nem nyom. Klárika/Manyika idegességében már föláll, akármelyik gombra rányom a nyomtatón, ........... és az beindul. Végre! Viszont nem akar leállni, csak jönnek, jönnek és jönnek a valamik, amik jegyeknek tűnnek. Nem vékony a nyakam, de kétszer körbetekerhető sál lett jegyekből a végeredmény. Nosza, nincs más hátra, mint bogarászni kell, melyik kettő is az enyém. Türelemmel várok, közben a pénztárablakon visszatükröződve látom, hogy az információ pultos (sör)hasú területfoglalósat játszik az interneten. Munkaidőben, az adófizetők pénzén - jó, tudom, hogy szinte éhbér. Jegyek megvannak (remélem, a megfelelőek a nagy halomból), mondom, még vennék két jegyet ilyen dátumra. Klárika/Manyika bámul rám, mint hal a szatyorban: miért, mi van akkor? Bakker, anyám, Te Szent Bálna! (Bocsi édesanyuci!) Kapnék a mobilomhoz, hogy internetről felolvassam, amikor (sör)hasú kisegít, megfeleli a pénztáros kérdését, majd ugyanő felvilágosít, hogy arra csak a rendezvény előtt a helyszínen lehet jegyet venni. Túléltem, valamilyen jegyek vannak nálam, kitántorogtam..........

60 percet volt szerencsétlenségem eltölteni az intézményben. Hárman voltunk nem alkalmazottak, kihalt minden. Láttam egy büfést, egy információst, egy pénztárost, egy takarítót és egy jógaoktatót, ez összesen 5 ember. Mondjuk háttérben, az irodákban legyen még 5, az 10. És a jógaoktató nem számít, mert ő bérel valami helyet, szóval 9 fő legyen. 9 ember havi fizetésért nem csinál semmit. Oké, tudom, rendezvény hétvégén, meg néha este........... Akkor is, adjuk már össze azokat a két órákat, mennyi jön ki.......... Az épületben fűtés, világítás a semmire (megjegyzem, dizájnos, a lámpabúrákat borosüvegekkel helyettesítő világítás van - ami nyakig áll a porban. Egy valamire való századelejei borospince nem büszkélkedhet ilyen poros üvegnyakakkal!) Igen, lehet azzal érvelni, hogy minek bármit is csinálni, ha nem jön senki, mert mindenki dolgozik, tanul..... A fenti kép a rothadó nyugaton, Angliában, Chesterben készült. A helyi könyvtár. Ahol élet van. Meg a könyvtárban teázó-kávézó, apró harapnivalókkal, és igen, lehet a könyvek között, az asztaloknál fogyasztani! Játszószőnyeg a kicsiknek, szoptató anyukák is néha, van gyerekpelenkázó, ott van a mozi is, és a hely él, majdnem mindig tele van! Egy időben próbáltam a nyugdíjasoknak értelmes előadásokat kínálni. Téma van, felszerelés is adott, lenne rá igény, de hely nincsen. Nincsen, mert olyan bérleti díjat kérnek, amit nem lehet kigazdálkodni! Németországban a diákok korrepetálása folyik ezekben az intézményekben. Biztosan meg lehetne azt a keretet találni, hogy a tanáraink délután korrepetáljanak, vagy olyanoknak vezessenek szakköröket, akiket az órai anyagnál több érdekel az adott anyagból. Az államnak be kellene szállnia, de biztosan lenne jó pár tanerő, aki másodállásban vállalná a délutáni előadásokat/oktatásokat, mondjuk olyan plusz bérért, ami a nyugdíjukat is növeli (tudom, már nem lesz nyugdíj). Ezen felül dosztra lehetne a nyugdíjasoknak nyelvórákat, szabás-varrást, kötés-horgolást tanítani, vagy videó vágást, barkácsolást, stb. Megkockáztatom, az állam szerepvállalása itt is nagyon jól jönne! Igen, tudom, hogy pár kultúrház megérezte a 21. század szavát, de tartok attól, hogy amit ma tapasztaltam Budapesten, az vidéken még rémesebb, még elmaradottabb, még fájóbb - ha egyáltalán még be lehet menni a kultúrba! Azt érzem most, kevesen maradunk, leszünk kulturáltak, amíg ezek, a nép számára könnyen elérhető intézmények nem teszik oda magukat, nem porolnak le mindent és nem kapják el a 21. századot, és amíg olyan kultúrpolitika van, ahol a zseb uralkodik. Én most azt érzem, nem akarok itthon lenni, menni, de bárhová, ahol emberek töltik meg a könyvtárat! De maradok, és arra gondolok, valaki elolvassa ezt, aki kigazdálkodható áron tud helyet adni nyugdíjasoknak szánt előadásra, társasjátékra, farsangi összejövetelre........

Nehezen indultam a filmhez, mert annyi mindent olvastam: hideget-meleget. Nem működött rendesen az iránytűm, ritkán fordul ez elő velem. A filmben is nagyon erős a pletyka szerepe, a szóbeszédé, ezért nem bánom, hogy nem tiszta kíváncsisággal közelítettem. Átélhettem (kicsit más aspektusból ugyan), mi az, amikor rosszat mondanak.......

A film Szabó István új műve, a Zárójelentés. Éva ismerősöm megjegyezte, a Látlelet pontosabb cím lett volna, és azt hiszem, egyet kell értenem vele. Egy budapesti, elhidegülő családi kötelékű szívsebész, mert nyugdíjazzák, egy falu körorvosa lesz. Az orvos a fővárosban operalátogató, kapcsolata a zenével igen erős. Hirtelen jött szabadidejével nem tudván mit kezdeni, úgy dönt, energiáját felhasználja annak a falunak a javára, ahol édesapja nagy köztiszteletben álló körzeti orvos volt, ahol anyja ma is él. Szeretettel kezd neki a mindennapoknak, nem kíván többet, mint hogy megbecsült, apja nyomdokain haladó orvos lehessen és tegye a dolgát. Ember módjára. Régi barátja a helyi pap, valamikori szerelme az orvosasszisztens. Otthon van, a kifejezés teljes értelmében. Egészen addig, amíg nem mond ellent a polgármesternek. A kialakult helyzetben a falu papjával - gyerekkori társával - beszéli meg a dolgokat, aki lassan - felszín alatt - mellé áll. Ennek következtében áthelyezésre is kerül. A polgármester nagyon mai, nagyon élethű, nagyon igaz. Az ellentmondás nem politikai, nincs is kivel szembeszállni, hiszen a falu első embere független. De azt érezni (mert a pénznek van szaga), hogy csak a zsebre gondol. Az "emberség" pedig ezt nem hagyhatja. A nyugdíjas orvos a hétköznapokban azzal is szembesül, hogy a budapesti kórházi főorvos lét okán a valós egészségügyi szituációktól mennyire távol van - mennyire távol él egymástól álom és valóság, vidék és főváros.......Az idős orvos nem kezd látványos forradalomba, sőt ellenállást sem szervez, mégis ott van a feszültség a múlt és a jelen között. Összecsapnak generációk, társadalmi, szociális nézetek, életszemléletek. Összecsapnak, de nem lobogva-dobogva, hanem csendes feszüléssel. Fogy a levegő az orvos körül, akit házasságtöréssel, majd korábbi börtön múltjával igyekeznek bemocskolni. Az összecsapás vége mindig tragédia. Ezúttal nem a küzdő felek buknak el, hanem a pletyka (melyre erősen rásegített a polgármester) öl. Minden halál értelmetlen, de ez még azoknál is értelmetlenebb lenne, ha nem érkezne el a temetés ideje. A temetőben a kórusban maradt egy-két gyermek - vezető nélkül - énekel, mire sorban visszaállnak a kórust a pletyka miatt korábban elhagyott tagok - végezetül az orvos is közéjük áll. A polgármester csak látványosan nyelni képes. 

A zene csodaszép, a fényképezés eszméletlenül ragyogó. A társadalmi látlelet sajnos tűpontos, a színészi játékok remekek. Egy helyen döccent nekem az egész, mégpedig ott, hogy ilyen rendben tartott, fehérre meszelt portákat, ilyen tiszta, merev, elegáns öregasszonyokat, ilyen friss gyümölcsöket a nagypolgári szalonokra hajazó enteriőrbe az asztalra kirakva nem fogok találni Magyarországon olyan mennyiségben, ahogyan ezt a filmben látjuk.Annyira szép, merev és tiszta minden, sokan vannak a templomban, ahol figyelnek a pap szavára, hogy az én emlékeim szerint egy református közegnek jobban elment volna, mint katolikusnak. Az a tapasztalatom, a mi vidéki életünk a "mi kis falunk" jellegéhez sokkal közelebb áll, mint Szabó István filmjéhez. De ez nem von le a film értékéből semmit!

Korábbi kritika-olvasmányaim alapján Stohl András játékát emelték ki (polgármester). Nem azt kaptam, amit pl. a Mintaapákban nyújt (még jó, egészen más a két műfaj), de nem is azt kaptam, amit vártam - a Hőskeresők c. filmben nyújt akkorát, hogyha ennél egy perccel sem tenne le többet az asztalra, már megérte. Ezt a szintet ezzel a filmmel nem éri el. Nem rossz, de többet vártam. Eperjes Károly tökéletes pap, pont annyira kenetteljes (visszafogva magát), amennyire kell, pont annyira emberi, amennyire kell, jó ütemben van jelen, remek kiegészítője Klaus Maria Brandauernek........ aki pedig hatalmasat játszik. No, nem, most hazudtam. Nem játszik, éli a történetet. Az orvos ő és punktum. Lenyűgözött ez a természetes, izzadtságmentes munka. Ha nem lett volna a Mephisto, azt írnám, nagy találkozás.............Fantasztikus színészek (pl. Bálint András, Martin Márta, Börcsök Enikő, Szervét Tibor, Elek Ferenc, stb) kisebb-nagyobb szerepekben - és ez a "tüzijáték" jót tesz a filmnek.

A film nem fog nemzetközi karriert befutni. Ezeket a helyzeteket csak mi ismerjük itt, ebben a loncsos-lompos, piszén-pisze Közép-kelet Európában. Nem lesz magyar mozisiker, mert ellen-kritikák bőven vannak (van is miért félniük a kritikát megfogalmazóknak). Fura, hogy ez mennyire rímel a filmbéli pletykára. Még az is, hogy az orvost egy múltban elkövetett, pár napos vallatás után akkor lezárt üggyel újra befeketíthető (szándékosan és irányítva), ahogyan Szabó István ügynökmúltja is előkerült újra hirtelen - vajon miért? Kérdezem naivan................ Nagyon kívánom, hogy a rendező annyira ne üljön fel erre a hullámra, ahogyan az orvos nem ült fel a pletykára: nem védekezett, nem állt ellen, nem magyarázkodott. Méltósággal viselje, énekeljünk inkább, én beállok!

Egy októberi esős pihenőnap a legtökéletesebb egy mozilátogatásra. Nem is hagytam veszendőbe menni.

A hullám. Szabadság, szerelem. Holt költők társasága. Pál utcai fiúk. Valamelyik filmet biztosan ismered. Ha mindet, akkor nem biztos hogy érted, miért hozom ezeket ide, hiszen az egyik '56-ról szól, a másik a huszadik század elején játszódik, a harmadik a kilencvenes években, a negyedik pedig az ötvenes évek. A hullám német közegben, a Szabadság szerelem itthon, a Holt költők amerikában, a Pál utcai megint itthon játszódik. Akkor mit akarok? Hallgatni.......

A szabadság, szerelem úgy dolgozza fel a történelmet, hogy hétköznapi emberek sorsán keresztül mutatja meg a forradalom hevét. Alulról láttatja a nagy dolgokat. Alulról, ahol talán nem látják, nem érzik, mi van fönt, hogy működnek a dolgok. Vagy van, aki látja.......

A hullám olyan gimnazista kamaszokról szól, akik valamit megtalálnak, akik valami ellen lázadni akarnak, akik összefognak - és előre mennek. Közben felnőtté válnak.

A Holt költőknél hasonló az indíttatás, az összefogás a szabad gondolkodásért. A valamiben hivés (bocs a szófacsarásért).

Pál utcában a Grundban való hit ad értelmet és motort a felnőtté váláshoz.

Szóval ezek a filmek átmenetet ábrázolnak a trottyos, lompos, loncsos és piszén-pisze kölyökmackó korból a felnőttlétbe. Még az általam nem sokra becsült Szabadság, szerelem c. filmben is megtalálható ez a szál. Az átmenet bemutatása hol jobban, hol kevéssé jól sikerült, hol csak fiúk, hol fiúk és lányok a részesei. És megszenvedői. És mindegyik filmben ott van a mély hit, az elköteleződés. Hit VALAMIBEN vagy VALAKIBEN. És mindenhol van vezéralak, hangadó, valaki, aki talán gyávább (bár a Szabadság szerelemben nem emlékszem ilyen karakterre, igaz, lehet, hogy volt, de a film nekem annyira felejthető).Csak a Pál utcai fiúk mondja ki, ki az áruló, a Holt költők és a Hullám az áruló helyzetét, gondolatait is árnyalja, és már ott nem lehet olyan önkéntelenül a részünkről ujjal mutogatni rá.

De miért ez a sok locsogás négy filmről? Mert ezeket juttatta eszembe a most látott A néma forradalom. Megjegyzem, az eredeti cím szó szerint azt jelenti: a néma osztályterem. Részemről jobban a számra áll a néma osztály cím, ami utalhatott volna politikai osztályra is. No, de engem erről nem kérdeztek. A film nem régen került a hazai mozikba. Az 1956-os eseményeknek (is) állít emléket, a hétköznapi ember történésein keresztül. Olyan srácok és szüleik életébe helyezkedve, akik nem vagy alig értik a NAGY politikai erők működését. Az alaptörténet: Berlinben még nem áll a fal. Két, érettségi előtt álló haver átlép a nyugati zónába, az egyikük meglátogatja a nagypapa sírját (aki Waffen SS tiszt volt), a másikuk moziba vágyik, valami filmben női mellett látni. A moziba belógva a film előtt hiradót néznek, amiben beszámolnak a magyarországi forradalomról, és arról, hogy Puskás a felfordulásban életét vesztette. A fiúk hazatérve keletre hétfőn reggel elmondják az osztálynak, mit láttak, az egyik politikai megfontolásból kéri őket, hallgassanak az órán 2 percig tiltakozásul. Az osztály nem igazán kapható a dologra. A lazább barát mentő ötletként bedobja, hogy muszáj megtenniük, hiszen Puskást megölték........ Az osztály többsége elfogadja a kihívást, ezért a történelem óra elején két percig senki nem szól. Senki, az egy áruló kivételével, bár ő is csak annyit mond: ez egy tiltakozás.........

Az iskolaigazgató igyekszik helyén kezelni a dolgot, érti, hogy ez egy elhamarkodott, átgondolatlan diákcsíny, de mire elrendezhetné a dolgokat, színre lép az iskola párttitkára, már be van vonva a járás, a történet egy pontján megjelenik a miniszter......... A fiúk pedig elkezdenek egy nagyon külvárosi romos helyre az öreg nagybácsihoz járni, hogy amerika hangját hallják a rádióban a magyar helyzetről. A szülők is értesülnek a dolgokról. lassan körvonalazódik a múlt: a város vezető párttitkár egy SS-Waffen lányával él házasságban, kemény drillben uralva a családot. A vasöntődében keserű és nagyon kemény munkát végző apa valamikori 1953-as forradalomban szerzett olyan "érdemeket", hogy azt máig szenvedi a család. Az áruló fiú apja híres vöröskatona volt, a fiú úgy tudja, végül lágerben pusztult el, anyja egy papot választott élete párjául...... A nyomozás során (a vezetőség azt akarja tudni, ki kezdte, ki lehet a bűnbak) a hatóság semmilyen eszköztől nem riad vissza: vallatás, egymás ellen kijátszás, és a családi múlt felemlegetése. Több fiú így szembesül az elhallgatott múlttal. Mi pedig láthatjuk, hogy a Waffen SS nagypapát azért lőtték le, mert vállalta, amit elkövetett, unokája is kiáll a gondolataiért. A vasöntödei munkás fia ugyanúgy elégedetlen és forrong, mint 53-ban az apa. Az áruló pedig......... ugyanúgy áruló, mint az apja. Mert a valóságban nem lágerben halt meg, felakasztották társai a háború utolsó pillanataiban, nyakában egy tábla: áruló. A fényképet a járási hölgy adja a fiú kezében. A kép hátterében a város párttitkára, a gondolataiért kiálló fiú apja (aki, úgy tűnik, beköpte az árulót).......... A történet kavarodik, az öregembert letartóztatják, az osztály körül szorul a hurok, a főhős elhatározza, nyugatra szökik, kéri barátját, gondoskodjon róla, hogy mindent rákenjenek, és mindenki érettségizzen le. Másnap az osztályban Kurt helye üres. A vezetők állnak sorban, utasításba adják, álljanak fel egyenként és mondják ki, hogy a nyugatra szökött fiú volt a felbujtó. A ciciért nyugati moziba ment havert szólítják elsőre, aki nem hajlandó ezt megtenni. Kirúgás vár rá. Egy barát emelne szót, azonnal elbocsájtják őt is. Egyetlen kelet-német iskolában sem érettségizhetnek. Cókmókkal kifelé mennek, amikor egy lány feláll, és mellettük szól. Majd sorban, egyenként a többiek is. Szinte ugyanaz a jelenet, mint amikor a Holt költőknél el kell mennie a tanárnak, és a fiúk a padra állnak fel egymás után. Abban reménykednek a német filmben, hogy egy egész osztályt nem rúghatnak ki. Az igazság az, hogy de. Nincs mit tenni, karácsony jön, úgy kell csinálni, mintha nyugatra mennének rokont látogatni, és soha többé nem kell visszajönni. Ott kell érettségizni, ahol lehet. Az igazgató utolsó mondata az osztályhoz: vajon mire mennek ezzel a végeredménnyel a magyarok?

A film megtörtént esetet dolgoz fel. A film végén ott az írás, hogy az osztályból mindössze 4 fő nem disszidált karácsonykor. A nyugatra menekültek mindegyike leérettségizett.

A film nagyon erős, fogva tart, érzelmeket is korbácsol rendesen, van benne hűség, hűtlenség, árulás, temetetlen múlt, indulatok, érvek és ellenérvek. A szülői párok éles lenyomatai a múltnak, igyekeztek minél többet belenyomni egy-egy családi körbe. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy "fő párt ember" egy volt náci tiszt lányával élve "fő párt ember" lehetett. Vagy ha mégis, akkor annak nagyon nagy szerelemnek kellett volna lennie, hiszen az ember a semmiért az egész karrierjét nem reckírozza, de a filmbéli házasságban a férfi a parancs, a nő a remegő kiscica, a szolga, szeretetnek, szerelemnek, otthonosságnak nyoma sincs. Nehezen hiszem el, hogy a volt híres vörös katona férj özvegye egy pap neje lehet..........Nehéz elképzelni, hogy az 53-as múlttal rendelkező apa sosem osztotta meg gondolatait otthon, a gyermekei semmit nem tudnak.......... De ezek a "költői túlzások" tökéletesen ábrázolják az akkori kor ellentmondásait, illetve tökéletesek arra, hogy bárki bármikor zsarolható legyen. Ezeket nem hibaként rovom fel, mert működik, lesz feszültség ettől bőven, jót tesz a filmnek ez a történelmi sűrítés. Jól keretezi be a srácok felnőtté válását. Mert a dolgok olyan kemény irányba mennek, a szinte diákcsínyből a lövöldözésig, a családi szennyes kiborulásától a felelősségig annyi mindent élnek meg intenzíven, hogy nem maradhatnak felhőtlen kamaszok többé. Ahol egy ki nem mondott szó miniszteri látogatást okoz, ahol egy kimondott szó emberéletekbe kerül, ahol a hallgatás családi tragédiákat hordoz, ott nincs egészséges (kamasz) lélek, ott nincs szép lassú átmenet a felnőttkorba. Muszáj felnőtté öregedni napok alatt. 

A film kulcsmondata nekem az, amikor az öreg nagybácsi mondja a srácoknak, hogy nem az számít, hogy a kommunizmusban, a kapitalizmusban vagy a királyságban hiszel. Az számít, hogy hiszel valamiben. És ettől válsz rendszerellenessé. És innen már nincs visszaút, csak döntés: mit választasz.........

Én még maradtam a stáblista utolsó betűjéig. Még két percig hallgattam...........

A cím nem egy 20. századelejei nagypolgári, mondén hölgyre utal. Nem. A cím nem utalás, valóság. Pátyon 1805 és 1850 között pincék épültek, hogy a 300 hektáros szőlőnek legyen helye folyékony formában. Ám jött a gonosz filoxéra és mindent vitt. Mondjuk, a pincéket nem. Azok az első világháborúban "légópinceként" szolgáltak.

Aztán pusztultak, pusztultak. Némelyik még ma is csipkerózsa-álmát alussza.Némelyik azonban ébredezik. Nem híres borászok dombja ez az erdei fák ölelésében. Kisemberek próbálkoznak borkészítéssel. És mivel helyben szőlő már nem terem, szállítják / szállíttatják a szomszédos Telkiből, a távolabbi Szekszárdról, a még távolabbi Tokajból. Asztalos, kőműves, kecsketenyésztő darálja aztán, préseli, hordókban tárolja........ És ha valaki arra jár, megvendégelik rndesen: újborral, bográcsos gulyáslevessel, zsíros kenyérrel. Cserébe annyit kértek, vigyük hírét a pincehegynek. 

Köszönöm Platz Ágnesnek, hogy a facebookon felfedezte, hogy Pátyra tartunk, köszönjük, hogy "összetrombitálta" a pincés társait, és köszönjük a NAGYON szíves vendéglátást! Minden egyes Rézvirág-társam hírét fogja vinni a mai napnak, mert ma majdnem minden klappolt. Sajnos a quiche elfogyott.... Lehet, hogy újra el kell mennünk, már pusztán emiatt :-)

Komoly feltöltődésben volt ma este részem a Várkert Bazárban az immár rendszeresen megrendezésre kerülő Képmás Est sorozat újabb rendezvényén. Kati barátnőm hívta fel a figyelmem egy filmvetítésre, és az azt követő beszélgetésre.De mielőtt elmesélem, meg kell jegyeznem, hogy hiszek a folyamatos tanulásban,az élethosszig, vagy a mostanában egyre jobban terjedő életszélig való tanulásban (az egyik vertikális, a másik inkább horizontális töltetű). Kedvelem az olyan emberek társaságát, akik több nézőpontból látnak rá helyzetekre, történésekre, dolgokra, mert világot láttak, mert több felől jutnak tudáshoz - akár azért, mert kiváncsiak, akár azért, mert olvasottak, képzettek. Ugyanígy kedvelem azokat az embereket, akik egy valamit tudnak mélyen, professzionális szinten, abszolút elhivatottsággal és teljes hitelességgel megélni. Van mit tanulnom tőlük. És hogy jön ez a személyes vallomás ide? Hát, olvass tovább!

A Képmás Est sorozat a Képmás újság marketing rendezvénye, olyan, ami szerethető, megfizethető, feltöltő. A belépődíj egy Képmás újság. Amit utána hazaviszel és elolvasol. Az Esteken figyelemreméltó emberek egy-egy témát járnak körül - gyakran van a beszélgetések előtt felolvasás, versmondás, vagy ahogy ma történt: filmvetítés. A mai film címe: A legjobb barát. Hallottad Te is, hogy a gép az ember legjobb barátja, vagy ennek a mai változatát: a gúgli az ember legjobb barátja. Nos, igen, a húszperces kisfilm pont erről szól. Egy fiú, majd egy kolléganője, miközben a monitoron az áramló, közlekedő tömeget figyeli, a képernyőkön megjelenő utasokkal egy program segítségével "játszik": az egyes embereket banditává, másokat kiválóvá "játsza", a csomagokat hol bombás csomagnak, hol veszélytelennek ítéli - úgy, ahogyan ezt a számítógépes játékoktól megszokhattuk - gyorsan, a reakciókért elektronikus pontokat bezsebelve. A kollégák között harc dúl, a minél magasabb pontszámokért folyik a verseny, a rangsor a mágnes táblára is felkerül........... Ám a program egyszer csak lefagy. PC szakember jön, és a főhős hamarosan összerakja, hogy itt - bár úgy tűnik, játékról van szó - valójában a gép betanítása folyik. A játék arra szolgál (azon túl, hogy a monitor előtt ülő térfigyelő őr ne aludjon bele a monotonitásba), hogy a pontok gyűjtésén keresztül tanítsák meg a gépnek azokat a veszélyhelyzeteket, amire majd a gépnek reagálnia kell - mondjuk egy veszélyjelzés leadásával. A betanítás már kb. 83 százalékos...........  És ugye nyilvánvaló, ha a feladat elvégződik, az embereknek nem lesz többé munkájuk. A főhős tenni akar, változtatni, de a főnökkel történő egyezkedés nem vezet sehová. Kolléganőjét is beavatja. A tehetetlenség egy pontján a hölgy megjelenik az aluljáróban, fura, meglepő, a szabályostól, a megszokottól eltérő mozdulatokat tesz a térfigyelő kamerák előtt, mire a bent ülő társa (a főhős) gyorsan elkezd kattintgatni, hogy a gépet ezzel rosszra tanítsa, a betanítást visszafordítsa. Ezzel kezdetét veszi a folyamat, a gép elbutításának folyamata. Társak kellenek, egyre több egyéni ötlet, mozdulat. Az első pár diák után még több ember kell, még több ötlet. Valamiféle flashmob alakul, egy közösség (Tanár úr de megróna ezért, hogy ezt közösségnek titulálom), mely arra hivatott, hogy legyőzze a gépet és megmentse az embert a mozgással, a tánccal, az együttléttel. Ezzel az eufórikus dinamizmussal (lüktető zene, tömeges, színes tánc, nem megszokott mozdulatok, helyzetek egy szürke, megszokott, monoton helyszínen, egy aluljáróban Budapesten) ér véget a kisfilm. 

A film valamiféle csúcson áll meg. Valamiféle csúcson, hiszen a forradalom heve március 15-én volt a legnagyobb, mégis az azt követő háború sok áldozattal járt és elbukott. Ez a film a másnapról, a flashmob utáni pillanatról, a technika (és az azt kiszolgáló emberek, vezetők) esetleges ellentámadásáról már nem szól.

Ebben a felemelő hangulatban kezdődött a beszélgetés a film rendezőjével, Deák Kristóffal (igen, ő kapta az Oscart a Mindenki c. kisfilmért), Nina Kov-al, aki a koreográfus (és Deák Kristóf felesége), valamint Böszörményi-Nagy Gergellyel, aki tanácsadó, a Brain Bár esemény alapítója. Deák Kristóf elmondta, hogy nem véletlenül érzünk összecsengést a Mindenki c. film és a most vetített A legjobb játék c. kisfilm között, hisz mindenhol a közösség ereje adja a film lendületét, a kisemberek ha összefognak érzését, mindkét film kulcsszava az empátia.A filmre vonatkozó gondolatok, értelmezések után áttért a kérdező az ember és a technika kapcsolatára, egymáshoz való viszonyára. És én innentől kezdve előbb megfeszültem, majd feloldódtam. Megfeszültem, mert divat a technikát szidni: szar a tévéműsor, káros a net, dühöngő lesz az ifjúság és kezelhetetlen a sok kütyütől, nincsenek már kapcsolatok, rohad a világ........ És ezután a film után ebbe az irányba nagyon el lehetett volna menni, én pedig ezzel a vonallal nem tudok mit kezdeni. Én az ember felelősségét látom, az egyénét, aki fáradtan hazaérve nintendót nyom a gyerek kezébe, leülteti a net elé rajzfilmet nézni, mert addig legalább csönd van, vagy békében meg tud nézni a másik szobában egy epizódot a Dr. Csontból. Természetes, hogy az erre nevelt kölyökből felnőve gombokat nyomogató, kapcsolatot teremteni képtelen, a virtuális világ látszatbékéjébe és újabb három életébe kapaszkodó nyomorult, emberi roncs lesz. Meg kell tanulnunk a kikapcsoló gombot használni. Nem mindig, de gyakran. Mert a gép a világ egy szelete. EGY szelete a sok százból. De arra az EGYre szükség van. Mert kapcsolatot teremt, épít és ápol, még ha más minőségűt is, mint a valóvilág emberi érintései, kapcsolatai. Időseken látom, hogyan akadnak régi ismerősökre, ezek mentén milyen új és valódi találkozások alakulnak, így harcolva a magány ellen. Látom milyen az, amikor a fájós lábú nem elvánszorog a bankba vagy a boltba, hanem leül a gép elé. Látom, amikor nincs pénz könyvre, de a neten a könyvtárban vagy a Digitális Irodalmi Akadémián fellel egy "könyvet" és olvas, vagy megnéz egy filmet, egy TED előadást...............

Szóval előbb megdermedtem, majd kiengedtem. Mert nem ment el a beszélgetés a populista irányba, nem kezdték el fennhangon a gépeket, a kütyüket és a rothadó világot szidni. Nem szidták az embert sem. De munkaerő piactól az amerikai választásokon át a Föld jövőjéig mindent érintve elemezte művészeti alkotó és gazdasági tanácsadó a gép és az ember helyzetét, egymáshoz való viszonyukat: kölcsönhatásukat, egymástól való elfejlődésüket, együtt állásukat. Nem voltak az érvek és ellenérvek egyik oldalon túl művésziek, túl légből kapottak, a másik oldalon meg túl gazdaságiak, túl átpolitizáltak, sőt, néha a művész volt talán a racionálisabb, míg a tanácsadó merészebben szárnyalt (bár úgy tűnt, szárnyalása magabiztos, érvei mögött széleskörű tudás áll). Kellemes vita alakult, melyben hol egymás ellen beszéltek, hol egymás gondolatait erősítették, vitték tovább.Kultúráltan, kulturálisan, nagy tudással, mégis közvetlenül. És ez mindhárom résztvevőre igaz volt, mindenki emberére talált a másikban, mindenki azonos színvonalon volt képes a beszélgetésben részt venni. Ez a kiegyensúlyozottság eredményezhette azt, hogy - bár Böszörményi-Nagy Gergely szerint a világunk 70 éven belül elpusztul, Deák Kristóf szerint pedig a folyton fejlődésre szoruló kapitalizmus (a fejlődés a kapitalizmus motorja) csak akkor nem falja fel önmagát, ha még inkább és egyre gyorsabban tud fejlődni - a súlyos gondolatok ellenére mégsem a depresszió, hanem a valódi és teljesen komplex élmény érzésével és lendületével értem haza. És egy üzenettel: menjetek el Képmáskodni: legközelebb november 12-én!

Egy vallomással kezdem. A posztban található kép Alma Mahlerről, melyet Gustav Klimt festett, nem az én ötletem, lenyúltam. De annyira jó ötlet volt, hogy élek vele, másolom. De elmesélem, ha van időd, dőlj hátra kicsit!

Tegnap este a Várkert Bazárban jártam. Az esemény címe: Nagy Magyar Versek 1.0. A kultúra nagyon közel áll hozzám, akik olvasni szoktatok, ezt jól tudjátok. Akik ismertek, még jobban. Jöhet építészet, opera, festmény, bármi. Nem értek hozzá - vagy bizonyos értelemben igen. Nem értek hozzá, mert nem tudom, a festmény milyen technikával készült, legtöbbször nem tudom, amikor a novella íródott vajon részeg volt-e az író. De értek hozzá, mert megélem, eggyé olvadok, elveszek ezekben a szépségekben, ahogyan az őszi erdőben lehet gyönyörködni egy gyilkos galócában. Szóval az alapállás szerint nem értek hozzá, de fogyasztom és mérhetetlenül élvezem. A versekkel különösen úgy vagyok, hogy egy nyugodt vasárnap délutánon sem jut eszembe Weöres Sándor kötetet levenni a polcról és lapozgatni (ha ilyen hangulatom van, ott van nekem a jó öreg Márai, abba lapozgatok bele). De ismerem pl. Lackfi mai működését, szeretek a régebbi versekből is jó párat. Nos, ezért örültem, amikor jött egy lehetőség, hogy tágítsam ismét a határaimat: elmentem megnézni a Várkert Bazárt.

A cím alapján valami veretesre, valami fajsúlyos, nehéz bársony illatú estre számítottam: NAGY is és MAGYAR is........ Gondolkoztam, hogyan kell ehhez öltözni, aztán direkt alternatívabbra vettem a fazont. És tudjátok mit? Bejött!

Na jó, nem csigázlak tovább. Szóval a terem fekete. Fekete falak, fekete padló, fekete színpad...... És színes székek. Nem, nem holmi műanyag vackok, kényelmes, párnás székek. Amikor pedig leültem már és volt időm a színpadra figyelni, láttam, hogy hófehér bútorok várják az előadókat: fotelek, asztal. És olyan átlátszóan foszforeszkáló hatásúak volt. Azt éreztem, egy csokor kála van a színpadon. Fentről belógott egy tábla, ami akár egy üzemben is lóghatna, csak ott rozsdás vasból lenne. Rajta a betűk: ENEMVÉ, vagyis Nagy Magyar Versek. És akkor most a címről egy kicsit. Az ENEMVÉ azonnal megnyerte a tetszésem. Mert nem felkent, mert nem veretes. De értem én, hogy az semmit nem jelent. Értem én, hogy akkor csak a rappes generáció ülne be ezekre az estekre. Mégis úgy érzem, a teljes cím melléfogás. Azóta azon töprengek, mi lehetne jobb. Nem tudom. De ez nekem nem tetszik.

Beck Zoli a 30Y zenekarból nyitotta az estet. Gitárral, verselve-énekelve, kiváló rockos hanggal kellemes hangulatot teremtett. Fekete Ernő orgánuma elvarázsol, ahányszor csak megszólal, mondta is a nagy költők verseit. Udvaros Dorottya igazán Udvaros Dorottya volt, kiváló ütemmel, szép ejtéssel mondta a neki osztott verseket. Majd a sarokból előjött egy fiatal színész. És mondta, suttogta, sutyorogta, élte és élette a VERSET. A fizimiskája olyan volt: "hű de fiatal, de ezt a kölket én már láttam valahol". Szégyenlem, de a műsor után meg kellett néznem, ki volt ő (igen, már megint nem készültem előre). Nos, Vecsei H. Miklóshoz volt szerencsénk. Mert szerencsénk volt, az tuti! Időnként Ugron Zsolna olvasott fel pár bekezdést egy novellából. A háttérben két kivetítőn festmények, fényképek váltották egymást. A vetített anyag a versekhez volt igazítva.Sokszor annyira erős volt a kép, úgy belefeledkeztem, hogy kicsit kiestem a versfolyamból. Úgy éreztem ilyenkor, egy múzeumban nézem a csodás festményeket a huszadik század elejéről, de minden kép előtt állva felvehetek egy fülhallgatót, amiben egy Ady verset éppen Fekete Ernő szaval. Igazán komplex élmény volt!  Csodálatosan összerakott este volt, kiváló nagy és többnyire nem annyira ismert versekkel, az 1900-as évek elejétől (József Attila, Ady Endre) a mai napokig (Bereményi Géza, Lackfi János, Grecsó Kisztián), és közte a "nagyok": Weöres Sándor, Csóóri Sándor, stb. A képek Klimttől az avantgardon át a költőkről készült fotókig mindent átöleltek. És itt hiányérzetem támadt. Mivel az est lényege a hangulat teremtése a versekkel a zenével, a képekkel, nem sokszor hangzott el, kinek melyik művét halljuk. Értem, hogy a cél nem a didaktikus tudás átnyomása volt, de például Petőfi egy őrülettel kapcsolatos versének szívesen utána olvasnék, és nehéz lesz rátalálni ilyen minimálisi információ alapján a neten. Szívesen vettem volna egy listát, hogy a műsorban elhangzott versek, a műsorban látható képek és fotók szerzői, címei......... Lehetne ez a lista akár a facebook eseményhez csatolva, vagy a bejáratnál egy táblára (na jó, háromra) kitéve........... De még jobb lenne kézbe adva. Például azt sem tudom, Ugron Zsolna kinek melyik novellájából olvasott. Vagy felolvasta-e egyáltalán az egészet? Azt, hogy novellát olvas, ő mondta el egy átkötő szövegben, ha nem mondja, abban sem lettem volna biztos, hogy novella, vagy szabadvers. Igaz, ez a tény mindegy is a befogadás szempontjából, hiszen nem figyelek másképp, ha valamiről tudom, hogy novella.

A színpadképen az ENEMVÉ tábla nem idegen, elegáns. De valamiféle kontrasztot sejtet, valami olyat, ami nem sarkos, ami békében megfér. Amikor vártam, ezt még nem tudtam, de az est végére összeállt. Fekete Ernő és Udvaros Dorottya a régi, megszokott, Vers mindenkinek adásból ismert veretes versmondást hozta, nagy, kifejező hangsúlyokkal, szinte mozdulatlanul, csak a szövegre koncentrálva. Vecsei H. Miklós elementárisan más. Az egész teste adja át a mondanivalót. Vidám, néhol koboldos, ha kell, kicsit belehal, kiváló ritmusérzéke van. Az első tapsot is ő kapta. Rengeteg verset mondott el fejből. Hihetetlen nagy élmény volt tőle verset hallani. Beck Zoli megzenésített verseit pedig órákon át tudtam volna még hallgatni. A régi stílus végig keveredett az újjal. Nem volt születési sorrend a versek között, Ady volt a vége felé is, nem volt kitétel, hogy Adyt csak Fekete Ernő szavalhat, nem volt kötelező az sem, ha Vecsei H. szaval, csak friss és fiatalos szavalás lesz......... A múlt és a jelen, a régi és a mai, az ENEMVÉS -ség és a Nagy Magyar Versek-ség végig ide-oda hullámzott. Nem elvált, hanem megfért, együtt élt, egymásba folyt. Valamiféle "ilyen volt, ilyen lett" állapot jött létre, amelyben sem a VOLT, sem a LETT nem volt rosszabb vagy jobb a másiknál. Emiatt sem tudom, mi lehetne ennél jobb cím, pedig kell lennie! Mert ez egy nem egy este, ez egy sorozat. Olyan, ami az időseket és a fiatalokat egyaránt le szeretné ültetni egy időben, egy helyen verset hallgatni. Amolyan "hozd el a nagypapát is" stílusú program. És működik! A nézőtéren sok fiatal, és talán ugyanannyi ötven plusz ült. És tapsoltunk.

A végére fantasztikusan éreztem magam. És szégyenlem magam, amiért nem olvasok Pilinszkyt. Megyek is a boltba, délig még nyitva van...........

Van egy nagyon különleges magyar film, a létrán egyre tör fölfelé. Enyedi Ildikó valami igazán mást alkotott, valamit, ami Oscarra is érdemes lehet akár - viszont nem fogok meglepődni, ha a szobrok szobrát mégsem kapja meg végül. A film címe: Testről és lélekről. A film mellett nem lehet szótlanul elmenni: vagy bejön, és akkor nagyot üt, és csak ülsz a moziban a végén, vagy nem jön be, és akkor első percek után kimész, vagy felemeled a szavad a filmben szereplő állat-gyilkosság naturista ábrázolása miatt, vagy találsz valami mást, ami miatt hangosan zöröghetsz a film ellen.

A film a mai valóságban játszódik, egy vágóhíd embertelen, gépiesített halál-környezetében, ahol minden tocsog a vérben, és sosincs megállás. Ebben a környezetben az van, amit látsz. Minden az, ami: puritánul, egyenesen, mert az élet végén már nincs kecmec. Kegyetlenül, könyörtelenül, monotonon arat a halál, nincs mellébeszélés. Ezt  puszta, nyers érzést támasztják alá a film képei: a téli, kopasz, hófedte erdő, a főszereplő lány dísztelen, puritán és túlzottan, mániásan tiszta lakása. A vágóhídon emberek kezelik a modern pallost, emberek bontják az állatokat, emberek kezelik a vállalat pénzügyeit, személyzeti dolgait, ezek az emberek egymással interakcióba lépnek, ahogyan az egy vállalatnál lenni szokott. Egy ilyen munkatársi környezetbe érkezik a főszereplő lány, akiről csak annyit érzünk, furcsa. A kollégák (melósok és irodaiak egyaránt) elhúzódnak a közeléből, kinevetik, tréfát űznek vele. Fokozatosan derül ki, valóban több annál, hogy furcsa, igazából fogyatékkal élő - bár ez a filmben nem hangzik el, csak egyértelmű lesz. Más forrásból tudom, a színésznő - Borbély Alexandra - egy Asperger-szindrómás lányt alakít. (Az Asperger-szindróma egy enyhéb fokozata az autizmusnak.) Minőségellenőrként mérhetetlen memóriáját és észlelési képessségét tudja kiválóan (túlzottan kiválóan) alkalmazni. Mérhetetlenül szögletes, érzelemmentes, egyenessége, beszédének cicomázatlansága egyszer a nyers őszinteség miatt bunkónak tűnhet, míg máskor a túlzott udvarias-modoros fordulatokkal a legmagasabb angol köröket szégyeníti meg. A férfi főszereplő a vállalat gazdasági igazgatója, akinek a bal karja béna, mozgásában emiatt korlátozott. A film a két ember közeledése egymáshoz, ami tulajdonképpen egyfajta pávatánc: óvatos közelítések, megtorpanások, néha azonos hangsúlyok, máskor eltérő ütem. A másik elfogadása, felvállalása, miközben két eltérő ember értékei kerülnek össze: a lány puritán, de fiatalos otthona, ahol kép, díszítés, zene vagy TV nem kap szerepet, és a férfi hetvenes évek beli bútorai, rádió, TV.............. A lány szerelemben járatlan, míg a férfi előélete gazdag. És még sorolhatnám. De az alapprobléma: két sérült ember összefonódása. Nem tudhatjuk miért, mikor, hogyan, milyen poklot jártak eddig végig, nem sajnálhatjuk őket sanyarú gyerekkor miatt, nincs érzelmi felfokozásra szükség: csak a naturisztikus, a puritán, a fésztofész JELEN van. A sérülések, amikkel egyedül nehéz, túl nehéz. És talán kettesben sem könnyebb............ Amiért a két ember egymásra találhatott, az a mindkettejükben jelenlévő intelligencia, és talán a türelem, mellyel elfogadják a másikat. Sőt, nem csak a másikat, hanem a dolgokat, az életet magát - hagyják, had folyjon, had történjen. Olyan ember türelme ez, aki már kapott leckét a sorstól, és aki már tudja, hogy amit nem lehet megváltoztatni, azt egyszerűen el kell fogadni, és azzal kell együtt élni. Ennek megfelelően a film lelassult, mérhetetlenül lassú, de mielőtt vontatott lehetne, megfelelő adagban belefolyik az élet, a mindennapi, a monoton, a mi hétköznapjaink, ahol törénik ez meg az, ahol beszélnek ezt meg azt, ahol problémák várják megoldásukat. De a film hangsúlya nem ezen van.

Van pár amerikai film, melyeket azért szeretek, mert - bár nagyon amerikaiak még mindig - egyszerűen életszagúak: zsírosak, büdösek, trottyosak, piszén-pisza kölyökmackók. Pl. ilyen a Blue Jasmin, a Későnérők vagy a Juno, és még sorolhatnám. Ezek a filmek elhitetik azt, hogy a szomszédban játszódnak, és csak ki kell nézned az ablakodon, hogy azt a nyomort, gyötrelmet, zavart megéld, hiszen egy karnyújtásnyira vagy, egy lépés, és Te is benne élsz. Ez nem az a film, amikor Szauron szeme csillan, vagy holmi kék izék a hajukkal csatlakozva töltödnek fel vagy le - bár azok között a filmek között is akad csodálnivaló. Ez olyan film, hogyha nem nézed és elbújsz előle, becsapod Magad, hiszen ha kimész az utcára ez ott van. Igaz, akkor is becsukhatod a szemed és nem kell észrevenned. És kinevetheted, kicsúfolhatod, megalázhatod - mert szabad a választás. Vagy elfogadhatod (legalábbis megpróbálhatod). 

Egy ASD-s (Autizmus Spektrum Zavar) gyerek közelében élve megdöbbent, hogy a film mennyire tudja ábrázolni, milyenek ők - pedig igazán zárt a világuk. Saját maguknak zárják be, és a kulcsot csak akkor veszik elő, ha olyan kedvük van. És ha nem lépsz időben, akkor ismét kívül rekedsz - bármeddig.........Megdöbbent, hogy Borbély Alexandra hogyan tudja ezt ennyire miligrammra kimérve játszani. Megdöbbent, hogy Enyedi Ildikó honnan tudja ezt, hogyan látja, ők mit látnak és mit nem? És hogyan tudja felfejteni azt az érzelmet, ami az Asperger-szindrómás személyben nincs is? És mégis van........... Ha nem hiszed, ez a film rá a bizonyíték!

Egy héten belül másodszor részesültem abban a szerencsében, hogy az Erkel Színházban jártam. Sir Elton John zenéjére alkotott Billy Elliot c. musical-t néztem meg, ami már régi vágyam volt. Magam sem értem, hiszen musicalról van szó, amit hamis csillogása, gyenge zenéje, átlagos megoldásai miatt általában nem kedvelek. A Vámpírok Bálja néhány éve azonban megmutatta, csapdába esek, ha mindenről ugyanazt a sablon feltételezem, és esélyt sem adok. Talán erről a darabtól azért vártam többet, mert hiszen az Operaházban mutatták be, akkor biztosan jó. Hát megnéztem, aludtam rá egyet, bevásároltam és főztem, hogy legyen időm emésztgetni, forgatni, fogalmazni a véleményem. Nos, ha a darabról összességében, egy jelzővel kell véleményt mondanom, akkor nem jó. Nekem nem. Partnerem tőlem függetlenül úgy fogalmazta meg: ez olyan közepes volt. Szerencse, hogy nem áldoztunk sokat a jegyre, az utolsó előtti sorban ültünk (ahonnan legalább olyan jól látni, mint az első sorokból).

 Sir Elton John zenéje jó, kikapcsoló, andalító – de nem több. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, Balatonszabadi-Sóstón a Pusztatorony téren ülök egy doboz sörrel a kezemben a pizzázóval szemben, nézem az esti császkáló tömeget, akik flipp-flopp papucsban, maguk előtt gyerekeket tolva, maguk mögött gumicsónakot vagy gumimatracot vonszolva fáradtan cipelik naptól szárított testüket a vacsora felé, miközben a pizzázó teraszáról három meg nem értett, elfáradt harmadrendű zeneművészeti kisiparos unásig elkoptatott slágerekkel andalít. Egyrészt ez az érzés otthonosan érintett, másrészt felkaptam a fejem: na, ne már! Azonban már ott is volt a következő felhördülni-való: nem értem, miért ír valaki rockzenét, ha nem tud. A darabban egy helyen a kisfiú nagyon mérges, dühében tombol. Ehhez kell a rockzene. Kell bizony, mert hiányzik. Valamiféle euróvíziós rockutánzat van helyette, olyan, amiért Conchita Wurst örömmel tapsikolna csillogó revű-ruhácskájában. Ha a szereplő mozgása nem lenne zseniális, bizony még a paradicsom is repkedhetne, ez a zenei rész annyira gagyi….. A zenének nincsen egy részlete sem, amire emlékeznék, amit hazafelé dúdolnék, amit újra meghallgatnék. Nem rossz, hangulatos, de nagyon jellegtelen, egyszer használatos.

 Az éneklésről: HÁÁÁÁÁÁÁT………… A fiú többször kerül olyan helyzetbe, hogy magának kell kezdenie a dalt – egy vagy több hangszer kíséretével. A dal-betét  kezdése nem pontos, bizonytalan – értem én, hogy nehéz elkezdeni, de ez engem, a nézőt nem annyira érdekel. A többiektől sem várhattunk kiemelkedő énekteljesítményt, a hangszínek nem voltak kiemelkedőek, nem kíván nagy éneklést a darab – teljesen átlagos teljesítményt nyújtottak. Attól meg egyenesen kikészülök, ami a musical sajátja: a főszereplő egy duettben elvérezteti a szívét, a lelkét látom megszakadtan távozni, már majdnem elérzékenyülök, mert annyira meghitt és minden rózsaszínsége ellenére betalál, amikor hirtelen változik a színpadkép, és ugyanő önfeledten ugrálgat, minden korábbi komoly probléma ellenére. Ez nem a darab hibája, sajnos ez a talmiság musical-sajátosság – és ebben a darabban kijut ebből bőven. Ahogy a többi sablonból is, akár az alap-tröténetet (szegény kisfiú tehetségével győz és kitör a szegénységből), akár a zenei megoldásokat, akár a duetteket nézzük. Az összekötő szövegek gyengék, giccsesen előadottak, nagyon musical-es, semmi üdítő eltérés nincs a nagy átlagtól, a nagy musicaltől. Ezen a téren az Operaház nem hazudtolja meg önmagát (ők a darab színpadra álmodói, csak most a felújítás miatt látható az Erkelben): ugyanolyan sablont állít színpadra, mint a legtöbb balettje esetében. Hiányzik nagyon az üde, kreatív, csillogó alkotó eszme, ami friss előadásokat, sokáig nem felejthető megoldásokat nyújtana a kíváncsi néző számára. Több éves operaházi nézőségem alatt alig két-három darabról tudok fennen zengeni, a többség annyira elég, hogy kipipálhtaom, ezt is láttam. Billy Elliot tökéletesen beleillik ebbe a koncepcióba.

Musical elhagyhatatlan elem a tánc, és erről szívesen osztom meg a tapasztalatomat végre. Olvastam egy kritikát, abban az állt, egy fiú táncolja a főszerepet. Most látom a darab színlapján, hogy hat kisfiúból választhatok – sajnos fénykép nincs információként (bár az utolsó sorból valószínűleg nem láttam annyira az arcát, hogy felismerném) – így sajnos a fiú nevét nem fogom tudni megosztani. Ez viszont semmit nem von le abból az értékből, amit ő a színpadra tesz. Ő viszi a vállán a darabot, annyira tehetséges. Hibátlanul, taktusra pontosan táncol, moccanatlanul kitart, ütemre pörög, nagyokat ugrik – lenyűgöző a tehetsége. Mindegy, hogy a zene balettet, hip-hopot, rockot vagy revüt kíván – mindenben otthon van. Még szteppel is, és nem is akárhogyan. A darab legerősebb jelenetei azok voltak, amikor az ő táncbetéteiben gyönyörködhettünk: Hattyúk-tava betét, revű-elemek, dühöngése rock-zenére (még akkor is, ha a zene gyenge volt) – a stílusjegyeket, jellemzőket hibátlanul levette és tálalta elénk. Imádtam azt a jelenetet, ahol Billy barátjával női ruhákat próbál – majd végül bohócjelmezbe öltözve szteppet nyomnak – sajnáltam, hogy ezt a fricskát, laza-vidámságot nem volt képes megtartani az egész darab.

 A színpadkép nagyon változatos, egy darabban kell bemutatni a szegény bányászvidék utcáit és a revü csillogását, meg a fiú otthonát. Ezt nagyon sok kellékkel, meg színfalak cseréjével oldották meg. Na, ezt kitalálni, cserélni a képet pillanatok alatt, zökkenőmentesen, csendben – ez zseniális volt. És működik, pedig nagyon sok szereplős a darab, és sokszor maguk a szereplők kell kivigyék a széket, korlátot, stb. És mindenki tudja, mikor mi a feladata – ez lenyűgöző. Ahogyan a ruhák is – ennyi átöltözést egy darabban talán még soha nem láttam. Le a kalappal a kitalálók, megszervezők, és működtetők előtt, ez kiváló munka.

 Szóval a darab átlagos, egy-két erős jelenettel, ami viszont sosem a zene vagy az ének miatt erős. Számomra egyik legjobb jelenet az volt, amikor a bányászok a sztrájk végeztével alászállnak a bányába, Billy pedig – bőrönddel a kezében – London felé a színpadról kimegy. Nekem itt volt vége a darabnak. Sajnos Eltonnak nem. Ő még rávarrt egy nyálas halott anya-fiú duettet. Nagyon haragudtam rá, elvette a kis örömömet. A taps alatt a színészek meghajoltak, majd………………. fergeteges revü-előadásba kezdtek: színes csillogás, nagy táncbetétek, szteppcipők, fények, forgatag, szűnni nem akaró taps – és én arra gondoltam, ez igen!!!!!!!!!!!! Ez az igazi, ez Sir Elton John, ahogyan én elképzelem! Így már megnyugodva indulhattam haza, csak az a kérdés motoszkált bennem, miért nem lehetett az egész ilyen? Akkor biztosan sosem felejteném.

 És még valami. FIGYELEM! Ez nem gyerekeknek szóló darab! Nem véletlenül van ott a 14-es karika!!!!!!!! Végig hallottam a nézőtér zajait (zörgő zacskó, köhögés, suttogás) – ez jelzi egyrészt, hogy a többiek tudtak előadás közben másra is figyelni, másrészt azt, hogy én is tudtam közben másfelé figyelni. Mindezek ellenére nagyon zavaró volt, amikor a színpadon uralkodó drill, hangos kényszerítés, veszekedés (Billyre irányult) közben a kb. hétéves hangosan, hisztérikusan zokogott. A homoszexualitás, a káromkodás (sokszor a fiúk szájából is) nagyon talmi, nagyon álságosan, nagyon hiteltelenül jön le a színpadról, nagyon butának kell annak a gyereknek lennie, aki ezt nem érti, hogy ez nem igazán a valóság. De a drillel szemben tehetetlen a gyermeklélek. Még akkor is, ha tüllcsodában és lakkcipőben érkezik a családi program részeként.

 Nem tudom nem összehasonlítani Elton darabját Dés darabjával. Dés győz. Nekem mostantól Sir Elton John sztár helyét Dés László foglalja el. Mert van az az előadás, ami engem erre feljogosít. És az nem a Billy Elliot. Mindezek ellenére, akinek lehetősége akad rá, ne hagyja ki, egyszer nézhető.

Hirtelen jött elém a lehetőség, nagyon hirtelen, egy igen fontos nap koronájaként. Kicsit sajgó fejjel, fáradtan - magam mögött hagyva egy emberpróbáló időszakot - indultam az Erkel Színházba. Húzós napjaim voltak, így nem tudtam felkészülni arra, mi vár rám, nem olvastam kritikákat például. Tudtam, hogy pár napja mutatták be, tudtam, hogy a zeneszerző Dés László, tudtam, hogy balett, tudtam, hogy Tenesse Williams darabjából készült, és tudtam, hogy a címe: A vágy villamosa. Korábban már megfogalmaztam, hogy nem vagyok a balett műfajának rajongója: a jobb baletteket fogyasztom, a kevésbé jobbaktól kifejezetten szenvedek. Útban a színház felé felmerült bennem, hogy vajon milyen balettről lesz itt szó, hogyan fogom bírni. A Dzsungel Könyve alapján, Ez + Az rajongóként már a fülemben csengtek a dési dallamok - úgy gondoltam, pont jó lesz a darab arra, hogy életemnek ezen a kiemelkedő napján ne legyek egyedül otthon a tv ölelésében. Megegyeztem magammal, hogy ennél nagyobb elvárásaim nincsenek. Folyton kacagó barátnőmmel megkerestük szuper helyünket (mennyivel jobban látni az előadást az Erkelben, mint az Operaházban). Dumcsiztunk kicsit, fél szemmel a színpadra lesve rozsdás csöveket láthattunk, egy megkopott lakás belsejét. Valahogy nem klasszikus baletti megoldás volt, és ettől kiváncsi kezdtem lenni. Oldalpillantásokból rögtön láttam, hogy a zenekart nem láttam - de még a helyét sem - ez kicsit kedvem szegte: balett, zenekar nélkül?

A nyitóképben egy apró lányka táncol kicsit nagyobbacska nővérével, majd egy amerikai pezsgő város forgatagában járunk, villodzó neonreklámok, zaj, tömeg, lendület, csoporttánc - és egy lány bőrönddel. Blanche jön haza, és belép húga nyomorúságos lakásába. Kezdődik a kálvária - ami Blanche esetében nem ekkor kezdődött, a regény indul ezen a ponton. A tragédia felé vezető első lépés. A színpadon pedig rengeteg lépés. Egy főhős, aki végig táncolja a két felvonást, kitekeredő végtagok, érzelmi hullámok, harag, kártyacsata, szerelem, vágy, szenvedély, erőszak, halál........ Hihetetlenül modern a koreográfia, mégsem megy el a kortárs tánc túlzó irányába.

Ez nem a Dzsungel Könyve. Rá lehet ismerni Dés keze nyomára, de nem a huszadik majdnem ugyanolyan dalt halljuk. Valami átmenet a jazz, a big band és a klasszikus zene között, hol ide billen, hol oda - de mindez tökéletesen kerek egészet alkot. Nem enged elkalandozni, fogva tart a zenei változás, melyben a Déstől megszokott ütemes dobolás (afrikai ős-zene) is helyet kap. Megértettem, hogy ennyi zeneszerszám nem fér el a zenei árokba, ezért nincs élő zene (vagy két szintes zenei árokra lenne szükség legalább).

Vigyázat! Nem klasszikus zene, néha a széttöredezett jazz szólal meg - igaz, pont annyi ideig tart, amíg nem állnak fel azok (pl. én), akik ezt nem kedveleik. Nem romantikus balett, semmi megszokott mozgás nincs benne. De van nemi erőszak-kísérlet és terhest alakító táncos (Stella). Aki nem szeret a megszokott balett-érzésből kimozdulni, az ne vegyen jegyet, ne üljön be, mert nem fogja élvezni az előadást! Aki szereti, ha valami üdítően más, dinamikusan mai, mégis aprólékosan finom és kifejezetten tökéletesen minőségi, az szánjon rá a szabadidejéből. Aki szívesen sírvafakad egy jó balett végén, az ki ne hagyja! Aki még azelőtt szeretné a darabot látni, hogy a világhírnév szárnyára kapja, az még most induljon jegyet venni!