..... ha megnézitek ezt a filmet: Beszélnünk kell Kevinről.
Egy édesanya megszüli első gyermekét, és nem tud mit kezdeni az új helyzettel. Nem tud ÚGY szeretni, ahogy az elvárható lenne. Nincs körülötte senki (bár házasságban él), aki látná, aki támogatná, aki segítené, aki lazítaná, kikapcsolná. Egyedül küzd napról napra, évről évre - és a küzdelemben a sátánt neveli. A sátánt, aki már kb. két évesen, labdázás közben szemmel megölné, ha tehetné. Senki sincsen rendben, se az anya, se a gyermek. És ezt látjuk mi, nézők. De nem látja a férj, nem látja a környezet (védőnő, óvoda, iskola....) Az anya túl megengedő, elnéző, zsarolható, a gyermek ezt már kiskorában felismeri, kihasználja, használja. Éveken át tartó néma küzdelem, versengés, napi szintű, bőrre menő háború, aminek a kishúg (évekkel későbbi) érkezése csak ad még egy lökést. Bár érdekes, hogy az anya-lánya viszony sokkal inkább hasonlít a természeteshez, szóval valahogy nem lehet a fiú viselkedését kizárólag csak az édesanya számlájára írni. Igen, hibás, hogy nem áll bele a konfliktusokba, hogy nem határozott, hogy nem ismeri fel, hogy a baj már olyan mértékű, hogy az szakemberérét kiált. Ugyanakkor ezekkel a hibákkal egy átlagos esetben "fura gyerekorral megáldott" nehezebben kezelhető felnőttet adott volna a világnak, olyan embert, akinek a pszichológusa jól keres........ De ez a fiú sem átlagos. Alapból süt belőle a gonoszság, a versengés az anyával (ki ural kit), a manipuláció, mindez olyan szinten, hogy sikít, hogy szakemberre van szüksége. Mire tinédzserré válik, az apa is kezdi érezni, hogy valami nincs rendben, hát válni akar (ez ugye, milyen egyszerű és elegáns), sokadszorra magára hagyva feleségét a problémával - amit ő sem képes megoldani, de hozzá sem fog, belegondolni sem hajlandó - némán vádolva ezzel az anyát, akinek (az apa szerint) nevelnie kellett volna a gyermeket: az amerikai modellben az apa dolgozik, előteremti a nagy, parkos házat, az anya nevel - mindenki teszi a saját dolgát........... A fiú meghallja a szülők beszélgetését, innen felgyorsulnak a dolgok, és minden (de szó szerint minden) visszafordíthatatlanná válik, minden v églegessaé válik. De ezt már nem árulom el..........
Az anya abszolút kitaszítottan a városban marad, először nem értem, miért. A film záróképsorában megöleli a teljesen összetört fiát....... Az anya megérkezett, meg tudta ölelni (szeretni) a sátánt, aminek a teremtésében részt vett aktívan. Itt értettem meg, a városban maradásának oka kettős: elsősorban így vezekel azért, akit teremtett (akaratán kívül, a tehetetlenségével, a visszahúzódó személyiségével), másodsorban a kitartásával, a makacs ellenállásával tudott csak győzni a fia felett. A film nem mutatja, a könyvet nem olvastam, de képzeletemben úgy megy tovább a sztori, hogy az anya ölelése a búcsú volt, fiát hátrahagyva indul új helyre, új életbe. A fiú pedig marad, élve marad, és hurcolnia kell az emlékeket, viselnie kell a következményeit a tettének. A kérdés számomra az, ez az anyai erő hol volt 15 évvel korábban, vagy a 15 év alatt bármikor? Milyen beteg családmodell az, ahol nem nyilvánvaló, hogy a dolgok nem jó irányba mennek? Hol van az, hogy anya, apa támogatói egymásnak, együtt haladnak előre, összefognak? Milyen beteg az a környezet, ahol egy szomszéd, egy nagynéni nem látja, hogy gond van? Milyen beteg társadalom az, ahol a fülorvos (akihez egy probléma miatt kerül a kisfiú) nem jelzi, hogy itt nincs baj, de más téren lehet....... Hol van a védőnő, az óvoda/iskola?
Igen, az anya nem volt alkalmas Kevin nevelésére. Kérdés, ha segítséget kap, alkalmassá tudott volna-e válni. Kérdés, hogy a férj segítsége elég lett volna. Kérdés, más miért nem vette észre? Kérdés, mi a hiba, ki a hibás....... Azt hiszem, erre mondják, hogy hibák sorozata vezetett a sajnálatos eseményhez - és még rosszabb, hogy tulajdonképpen tevőleges hiba nincs is, csak elhallgatás, félrenézés, magára hagyás......... Rettentő belegondolni, hogy egy beavatkozás, egy hiba-megelőzés, egy probléma kiküszöbölés mennyi mindent jobb irányba terelhetett volna. A szeretet azt követeli, hogy a hibát bocsássuk meg. Felmerül bennem a kérdés, általában mekkora hibát bocsássunk meg? Ehhez a filmhez csatlakozva pedig azt kérdezném, kinek bocsássunk meg: a fiú végzetes tettét, az anya szülői tehetetlenségét, az apa félretekintését.............. Megbocsáthat-e az anya a fiának, aki rettentő tettet követett el, tudva azt, hogy ő saját maga ki nem vonhatóan részese annak, hogy a fiú ilyenné vált? Megbocsáthat-e a fiú az anyjának, tudva azt, hogy az anyai személyiség miatt lett sátánná? És megbocsáthatnak-e maguknak?
Nézzétek meg, beszélgessünk!
