Komoly feltöltődésben volt ma este részem a Várkert Bazárban az immár rendszeresen megrendezésre kerülő Képmás Est sorozat újabb rendezvényén. Kati barátnőm hívta fel a figyelmem egy filmvetítésre, és az azt követő beszélgetésre.De mielőtt elmesélem, meg kell jegyeznem, hogy hiszek a folyamatos tanulásban,az élethosszig, vagy a mostanában egyre jobban terjedő életszélig való tanulásban (az egyik vertikális, a másik inkább horizontális töltetű). Kedvelem az olyan emberek társaságát, akik több nézőpontból látnak rá helyzetekre, történésekre, dolgokra, mert világot láttak, mert több felől jutnak tudáshoz - akár azért, mert kiváncsiak, akár azért, mert olvasottak, képzettek. Ugyanígy kedvelem azokat az embereket, akik egy valamit tudnak mélyen, professzionális szinten, abszolút elhivatottsággal és teljes hitelességgel megélni. Van mit tanulnom tőlük. És hogy jön ez a személyes vallomás ide? Hát, olvass tovább!
A Képmás Est sorozat a Képmás újság marketing rendezvénye, olyan, ami szerethető, megfizethető, feltöltő. A belépődíj egy Képmás újság. Amit utána hazaviszel és elolvasol. Az Esteken figyelemreméltó emberek egy-egy témát járnak körül - gyakran van a beszélgetések előtt felolvasás, versmondás, vagy ahogy ma történt: filmvetítés. A mai film címe: A legjobb barát. Hallottad Te is, hogy a gép az ember legjobb barátja, vagy ennek a mai változatát: a gúgli az ember legjobb barátja. Nos, igen, a húszperces kisfilm pont erről szól. Egy fiú, majd egy kolléganője, miközben a monitoron az áramló, közlekedő tömeget figyeli, a képernyőkön megjelenő utasokkal egy program segítségével "játszik": az egyes embereket banditává, másokat kiválóvá "játsza", a csomagokat hol bombás csomagnak, hol veszélytelennek ítéli - úgy, ahogyan ezt a számítógépes játékoktól megszokhattuk - gyorsan, a reakciókért elektronikus pontokat bezsebelve. A kollégák között harc dúl, a minél magasabb pontszámokért folyik a verseny, a rangsor a mágnes táblára is felkerül........... Ám a program egyszer csak lefagy. PC szakember jön, és a főhős hamarosan összerakja, hogy itt - bár úgy tűnik, játékról van szó - valójában a gép betanítása folyik. A játék arra szolgál (azon túl, hogy a monitor előtt ülő térfigyelő őr ne aludjon bele a monotonitásba), hogy a pontok gyűjtésén keresztül tanítsák meg a gépnek azokat a veszélyhelyzeteket, amire majd a gépnek reagálnia kell - mondjuk egy veszélyjelzés leadásával. A betanítás már kb. 83 százalékos........... És ugye nyilvánvaló, ha a feladat elvégződik, az embereknek nem lesz többé munkájuk. A főhős tenni akar, változtatni, de a főnökkel történő egyezkedés nem vezet sehová. Kolléganőjét is beavatja. A tehetetlenség egy pontján a hölgy megjelenik az aluljáróban, fura, meglepő, a szabályostól, a megszokottól eltérő mozdulatokat tesz a térfigyelő kamerák előtt, mire a bent ülő társa (a főhős) gyorsan elkezd kattintgatni, hogy a gépet ezzel rosszra tanítsa, a betanítást visszafordítsa. Ezzel kezdetét veszi a folyamat, a gép elbutításának folyamata. Társak kellenek, egyre több egyéni ötlet, mozdulat. Az első pár diák után még több ember kell, még több ötlet. Valamiféle flashmob alakul, egy közösség (Tanár úr de megróna ezért, hogy ezt közösségnek titulálom), mely arra hivatott, hogy legyőzze a gépet és megmentse az embert a mozgással, a tánccal, az együttléttel. Ezzel az eufórikus dinamizmussal (lüktető zene, tömeges, színes tánc, nem megszokott mozdulatok, helyzetek egy szürke, megszokott, monoton helyszínen, egy aluljáróban Budapesten) ér véget a kisfilm.
A film valamiféle csúcson áll meg. Valamiféle csúcson, hiszen a forradalom heve március 15-én volt a legnagyobb, mégis az azt követő háború sok áldozattal járt és elbukott. Ez a film a másnapról, a flashmob utáni pillanatról, a technika (és az azt kiszolgáló emberek, vezetők) esetleges ellentámadásáról már nem szól.
Ebben a felemelő hangulatban kezdődött a beszélgetés a film rendezőjével, Deák Kristóffal (igen, ő kapta az Oscart a Mindenki c. kisfilmért), Nina Kov-al, aki a koreográfus (és Deák Kristóf felesége), valamint Böszörményi-Nagy Gergellyel, aki tanácsadó, a Brain Bár esemény alapítója. Deák Kristóf elmondta, hogy nem véletlenül érzünk összecsengést a Mindenki c. film és a most vetített A legjobb játék c. kisfilm között, hisz mindenhol a közösség ereje adja a film lendületét, a kisemberek ha összefognak érzését, mindkét film kulcsszava az empátia.A filmre vonatkozó gondolatok, értelmezések után áttért a kérdező az ember és a technika kapcsolatára, egymáshoz való viszonyára. És én innentől kezdve előbb megfeszültem, majd feloldódtam. Megfeszültem, mert divat a technikát szidni: szar a tévéműsor, káros a net, dühöngő lesz az ifjúság és kezelhetetlen a sok kütyütől, nincsenek már kapcsolatok, rohad a világ........ És ezután a film után ebbe az irányba nagyon el lehetett volna menni, én pedig ezzel a vonallal nem tudok mit kezdeni. Én az ember felelősségét látom, az egyénét, aki fáradtan hazaérve nintendót nyom a gyerek kezébe, leülteti a net elé rajzfilmet nézni, mert addig legalább csönd van, vagy békében meg tud nézni a másik szobában egy epizódot a Dr. Csontból. Természetes, hogy az erre nevelt kölyökből felnőve gombokat nyomogató, kapcsolatot teremteni képtelen, a virtuális világ látszatbékéjébe és újabb három életébe kapaszkodó nyomorult, emberi roncs lesz. Meg kell tanulnunk a kikapcsoló gombot használni. Nem mindig, de gyakran. Mert a gép a világ egy szelete. EGY szelete a sok százból. De arra az EGYre szükség van. Mert kapcsolatot teremt, épít és ápol, még ha más minőségűt is, mint a valóvilág emberi érintései, kapcsolatai. Időseken látom, hogyan akadnak régi ismerősökre, ezek mentén milyen új és valódi találkozások alakulnak, így harcolva a magány ellen. Látom milyen az, amikor a fájós lábú nem elvánszorog a bankba vagy a boltba, hanem leül a gép elé. Látom, amikor nincs pénz könyvre, de a neten a könyvtárban vagy a Digitális Irodalmi Akadémián fellel egy "könyvet" és olvas, vagy megnéz egy filmet, egy TED előadást...............
Szóval előbb megdermedtem, majd kiengedtem. Mert nem ment el a beszélgetés a populista irányba, nem kezdték el fennhangon a gépeket, a kütyüket és a rothadó világot szidni. Nem szidták az embert sem. De munkaerő piactól az amerikai választásokon át a Föld jövőjéig mindent érintve elemezte művészeti alkotó és gazdasági tanácsadó a gép és az ember helyzetét, egymáshoz való viszonyukat: kölcsönhatásukat, egymástól való elfejlődésüket, együtt állásukat. Nem voltak az érvek és ellenérvek egyik oldalon túl művésziek, túl légből kapottak, a másik oldalon meg túl gazdaságiak, túl átpolitizáltak, sőt, néha a művész volt talán a racionálisabb, míg a tanácsadó merészebben szárnyalt (bár úgy tűnt, szárnyalása magabiztos, érvei mögött széleskörű tudás áll). Kellemes vita alakult, melyben hol egymás ellen beszéltek, hol egymás gondolatait erősítették, vitték tovább.Kultúráltan, kulturálisan, nagy tudással, mégis közvetlenül. És ez mindhárom résztvevőre igaz volt, mindenki emberére talált a másikban, mindenki azonos színvonalon volt képes a beszélgetésben részt venni. Ez a kiegyensúlyozottság eredményezhette azt, hogy - bár Böszörményi-Nagy Gergely szerint a világunk 70 éven belül elpusztul, Deák Kristóf szerint pedig a folyton fejlődésre szoruló kapitalizmus (a fejlődés a kapitalizmus motorja) csak akkor nem falja fel önmagát, ha még inkább és egyre gyorsabban tud fejlődni - a súlyos gondolatok ellenére mégsem a depresszió, hanem a valódi és teljesen komplex élmény érzésével és lendületével értem haza. És egy üzenettel: menjetek el Képmáskodni: legközelebb november 12-én!
