Van egy színész, akit médiában ismertetett tettei miatt, a hibákra tett reakciói okán nem kedvelek. Tulajdonképpen előítéletekkel átitatva leírtam magamban. Aztán három epizód arra kényszerít, hogy válasszam ketté a dolgot. Be kell ismernem, meg kell fogalmaznom, hogy bizony, hatalmas színészről van szó. Az köztudott, hogy a színész leginkább belsejéből, személyes energiáiból, megéléseiből táplálkozik, átitatva ezt a tapasztalt és megfigyelt környezet képeivel (érthetőbben, nem hiszem, hogy csak az a színész tud lecsúszott alkoholistát eljátszani, aki folyton részeg.) Valahogy úgy van ez, hogy amelyik színész elhiszi magáról este tíztől hétig, hogy ő Dávid király, az nem normális, aki viszont nem hiszi el, az nem színész. És ha ezt továbbvezetem, előbukkan az a kérdés, a művész (a politikus) lehet-e ember. A bulvársajtó abból él (igaz, nem csak a bulvár), hogy megmutatja, közszereplőink igenis lehetnek emberek, lophatnak, részegen posztolgathatnak, drog hatása alatt autót vezetve balesetet okozhatnak, egy kampány során arcukat, szavaikat adva párt mellé állhatnak. Mondjuk a politikusnak ez a dolga, legyen egy eszme arca, szólaljon meg, tegye oda magát. Ugyanakkor mi a helyzet a művészekkel? És mi a helyzet azzal az elvárással, hogy a húzóneveknek erkölcsileg fedhetetleneknek kell(ene) lenniük? Miért nem tudunk avval mit kezdeni, ha a művész vét, és nem is kicsit? Ugyanakkor eszembe jut, bizonyos réteg mennyire rajong Karády Katalinért, akit egykoron megvádoltak bizonyos a kornak nem tetsző eszmék támogatásával. Páger Antal is hazatért az 1960-as években, és őt is imádta mindenki, hatalom, közönség egyaránt. És valóban megérdemelte az imádatot, jusson eszünkbe az Elveszett paradicsom c. film, melynek forgatásának befejezését már nem érhette meg. Ezek a színészóriások (gondolom) vétettek valamit, ami talán erkölcsi elvekbe is ütközött (vagy társadalmi szempontból vétettek). Azért ez a bizonytalanság a hangnemben, mert egyre másra látnak napvilágot olyan sajtóanyagok, melyek megkérdőjelezik egykori bűneiket és mivel akkor még nem éltem, nem tudom, mi az igazság. A jelen bejegyzésben említett színész perének idején éltem. És mégsem tudom pontosan, mi a helyzet. Hibázott, ez egyértelmű, ráadásul nem először. Hogy azt, ami utána jött, azt a cirkuszt megérdemelte-e, azt kétlem. A büntetés járt, de a felhajtás szerintem fölösleges volt. Állítom ezt úgy, hogy az óta figyeltem fel arra, milyen elementáris erejű művész. És ha egy festővel vagy egy rock zenésszel elnéző a társadalom ha drogozik, egyszerre hat csajjal fetreng és szállodaszobákat zúz porrá, akkor miért ítélkezünk mi, emberek egy másik művészeti ág képviselője ellen? De térjünk a lényegre. Dante halála a Vígszínházban, A Hőskeresők c. film és az Őrült nők ketrece. A közös bennük az elementáris színész, Stohl András. Az Őrült nők ketrece egy homoszexuális férfi párosról szól, az egyiküké egy jó hírű transzvesztita mulató (Hevér Gábor), a másikuk a dizőz – nőbb a nőnél (Stohl András). Ketten szeretetben nevelik egyikük fiát (Fehér Balázs Benő), teljes családként, megértéssel, odafigyeléssel, veszekedéssel, ahogy egy normális és kerek családban ez jár. A bonyodalmat az adja, hogy a fiú beleszeret egy lányba (Csobot Adél), akinek az apja egy olyan keresztényi értékeket valló politikus (Mihályfi Balázs), aki terrorban tartja feleségét (Hullan Zsuzsa), lányát, és habzó szájjal ront neki beszédeiben a másságnak, tüntetéseket szervez és elnököl, életterük megkurtítását tűzi zászlajára. A fiú hazahozza a leány szüleit, hát a furcsa családnak „normálissá” kell válnia. Ennek érdekében a csodálatos dizőz megpróbál valódi férfiként létezni, majd egy adott ponton mégiscsak decens nőként, anyaként jelenik meg a vendégek színe előtt. De a vég elkerülhetetlen. A darabot Alföldi Zoltán rendezte, ezért egyértelmű, hogy a szövegek jó időben történő hangsúlyozásával a kiszólások cinkos összekacsintássá erősödnek, még jobban belevonva ezzel a nézőket is ebbe a furcsán tökéletes világba. És az előadás nagyon jó. Ismét látom, hogy sóban igazán nagyok vagyunk, nagy jeleneteket, sok tollal, tüllel remekül tudunk megjeleníteni a színpadon, nagyszabású hatása van az egész darabnak igazán szerény hellyel és díszlet-lehetőséggekkel rendelkező volt moziban. Ötletekkel, kiváló tánckarral, remek konferansziéval (Hevér Gábor) és sok átöltözéssel (nem hittem el, hogy olyan rövid idő alatt lehet ruhát váltani) elérték azt a hatást, hogy valóban mondjuk, egy Moulin Rouge-ban érezzük magunkat. Előadás előtt nem néztem meg a szereposztást, nem olvastam kritikát. Súlyos perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, Stohl Andrást látom a színpadon. Megdöbbentő volt, és kiemelt figyelemmel kísérve egyre csak csodálkoztam azon a tökéletességen, ahogyan sikerült egyik létből a másikba lavíroznia magát. Volt hisztis feleség, aggódó anya, világhíres dizőz, nőies férfiként férfias viselkedést és mozgást tanuló nő, volt bájos, volt szőke, volt nagyvilági, volt szeretetre éhes és nagyvilági. Mindezt három órán belül váltogatva, és mindegyik tűpontos és hiteles volt. Hevér Gábor nagyon erős támasza volt ebben a színpadon, „férjként” is alázattal kezelte, de színésztársként is óvó figyelemmel állt szolgálatába. Kiváló alakítás volt az övé is. Talán Csobot Adél színtelensége, színpadi ijedtsége volt a legmélyebb pontja az előadásnak, bár evvel vetekedett Hullan Zsuzsa énekhangja. Összességében azonban társadalmi problémákat, családon belüli problémákat feszegető, sok zenével és tánccal fűszerezett nagyon színvonalas előadásban volt részünk. A tapsrend során minden néző láthatta Stohl András fáradtságát, sütött a színpadról a kijátszottság, hogy az utolsó morzsáját is nekünk adta. Kifelé menet láttuk, a színészek nem sminkeltek le, várt még rájuk egy esti előadás……………
Lajkó Félix 40 éves lett. Ő nem kiposztolta (bár lehet, hogy azt is megtette), hanem maratoni koncertsorozattal ünnepelte ez évfordulót. Zenei érésem egyik legkiemelkedőbb tanítójának érzem, úgy gondoltam, ott a helyem a Művészetek Palotájában. A színpadon a Budafoki Dohnányi zenekar várta a híres művészt. Citerával kezdett, elementáris erővel követte a zenekar, sok rézfúvóssal, még több hegedűssel. Remek hegedűjátékából is kaptunk bőven ízelítőt. A karmester teátrális elemként volt jelen a színpadon leginkább, kétlem, hogy a tőle balra ülő hegedűsök láttak bármit is karkörzéseiből, hiszen Lajkó Félix köztük állt, és alkotott. De a karmester csinálta a sót, kapálózott, ugrált, lábával verte a ritmust, felsőtestét lengetve hajszolta a hegedűsöket, ha kellett, füttyszóval egészítette ki Lajkó Félix előadását. A közönség hálás volt a bohócnak. Nekem érdekes volt megfigyelni, hogy az öntörvényű művész hogyan képes ennyi emberrel összehangoltan dolgozni, izgalmas volt, hogy a zenekar nem nyomta rá a bélyegét a híres zenészre, inkább alávetette magát a művészi elképzeléseinek és segítette. Sajnos a társaulás pont Félix eredeti zenei megformálásait, nagy ívű improvizációit nyomta el, sem idő, sem tér nem volt erre elég igazán. A szokásos kiváló és magas színvonalú produkciót vártam, ehelyett egy kissé rózsaszín mázzal és sziruppal leöntött egyveleget kaptunk. Az egésznek olyan amerikai film hangzása lett. Hatásvadászóan erős zenei futamok, nagy érzelmeket megmozgatni akaró dinamika volt jellemző az estre – de ez nem Félix művéből, hanem a zenekari átdolgozásból következett. Amikor a csalódottságomat félretettem és teret engedtem az előadásnak, egészen kellemes volt, igaz, nem hagy maradandó nyomot, úgy, mint egy pár évvel ezelőtti Lajkó Félix koncert a Müpában vagy a Zsinagógában. Ez a koncert megvolt, jó volt, de ennél több nem történt.
