A Játékszín évekkel ezelőtt nagy fába vágta a fejszéjét. Musicalt készítettek az Illés együttes nagy dalaiból. Külföldön ennek nagyon nagy hagyománya van már, létezik pl. Queen-musical (nem az, amit most itthon, Kentaúr közreműködésével láthatunk). Itthon a nyolcvanas évek végén nagyon nagy sikerrel, óriási, tomboló ünnepléssel hódított a Mindhalálig Beatles (amit hatszor láttam). Szóval egy zenekar történetét feldolgozni, nagy dalait bemutatni biztos siker. Ez alól a mai este sem volt kivétel. Bár ezt az előadást nem szeretném hatszor megnézni. Anno a zenék mellet, közben történet is volt, összefűzte, keretezte, erősen tartotta a hátteret a dalokhoz. Úgy, hogy közben az ügyeskedő magyar valóság elé is tükröt tartott. Volt benne humor, társadalom kritika, kiváló és híres zene, nagy éneklések.
Ez utóbbiból most sincsen hiány: Nagy Sándor, Feke Pál, Serbán Attila és Vastag Tamás nagyon, nem is, inkább NAGGGGGGYYYYYON tudnak énekelni - egynként és összesen is. A zenekar (Szörényi Őrs a doboknál) NAGGGGGYON tudja a dolgát. A hangosítás hibátlan, a bulihangulat adott. Bulizunk is, tapsolunk, nevetünk, andalgunk. A színészek bevonnak a játékba, lejönnek közénk, kérdeznek, tapsoltatnak, minden megmozdulásukkal be szeretnének vonni abba, amibe pusztán a zene által eleve, zsigerileg bevonódunk - felesleges a fáradozásuk. A dalok között viszont néha akadozik a dolog. Vannak poénok, elég sok ül is, de néhány avitt már. Sokszor látjuk ugyanazt a helyzetet sokadszorra (tréfálkozás Feke Pali étvágyáról/súlyáról). De semmit nem látunk, ami a mai társadalomra utal. Olyat látok, ami a szocializmusra hajaz: a házmester - inkább tömbbizalmi az öltözete és a viselkedése alapján (láttuk ezt a Csinibabában is, Gálvölgyi Jánostól, bár az ő alakítása alaposabban kidolgozottabb volt de ugyanez a figura látható a Padlás c. musicalben Balázs Péter kiváló megszemélyesítésében).Van pizzafutár, mobiltelefon, szelfi és fészbuk, de ezek kellékei a mai kornak, nem társadalmi vonásai. Nem úgy jellemeznek, írnak le bennünket, mint mondjuk a Csinibaba a hetvenes éveket. Az lenne a titka, hogy időbeli távolsággal nézve a dolgokat lehet csak nagyot alkotni? Ennek ellentmond, hogy Munkácsy Miklós a nyolcvanas évek végén a nyolcvanas évek végét tudta a Mindhalálig Beatlesbe beleírni. Szente Vajknak ez 2014 körül nem sikerült. Néha kínos feszengéssel találkoztam - magamat figyelve. Ugyanakkor egy ütős poénnál pedig a mellettem álló Szörényi Levente nevető szempárjával - igen, összenevettünk! Tehát nem minden poén előre kidolgozott - és ezek a hirtelen villámok emelik az előadást. Ezek azok, amik az este bűvöletében, az adot helyzetre, helyzetben születnek, amikkel Nagy Sándor és Feke Pál "dobálóznak" - ez jót tesz az előadásnak. Azonban nincs annyi, hogy az egész este átkötő szövegét ketten kitöltsék.
A zene viszont elvarázsol, kiemel, ütjük a ritmust, tapsolunk, együtt bohóckodunk, andalgunk, és a végén állva-őrjöngve tapsolunk. Nem számít, hogy Vastag Tamás a színpadon inkább Tomika, a szeretni való esetlen, hogy Serbán Attila sem a színészetért fog Kossuth díjat kapni. Nagy Sándor színészileg viszi az egész előadást (nem viszi, lendíti, löki, tolja, hihetetlen energiája van), támogatást Feke Páltól kap. Jókedvű, házibuli-JELLEGŰ élmény, nagyon pontos énekléssel, vadító lendülettel. Viszont nem színháztörténeti mérföldkőként fogunk erre emlékezni (Nagy Sándor kiváló játéka ellenére sem), hanem úgy, hogy volt egy esténk, amikor a színházban rekedtre énekeltük magunkat. És a zene összeköt............ Szóval Szente Vajk biztosra ment. Túl biztosra. Hiszen akkor is telt ház lenne, ha Szente úr egy betűt sem írt volna le. Akkor még több dalra is maradt volna idő. Például, ha már házibuli, akkor elhangozhatott volna a "Lökd ide a sört......!". Szente úr leírt mondatai ha elmaradtak volna, az este ugyanilyen jó hangulatú lett volna. És akkor Vastag Tamás is otthon érezhette volna magát a színpadon - nem színésznek született: se mozgása, se képessége - teszi a dolgát pontosan, mint egy jó kisiskolás. De amint énekelni kezd, mindent megbocsátok! Ha tehetitek, ajánlom, jó rekedtre énekelni magunkat, tömegben állva tapsolni és sajnálni azt, hogy vége.
