József Attila Színház. Régen voltam ott, azóta fénye jócskán megkopott. Nem csak szellemi fénye, de a berendezés, a miliő……… Úgy alakult, a Hamlet várt ránk.
Amint leültünk, a színpadon láttuk a kissé kopott díszletet, előtérben a giccses porcelán állatokat, művirág-csokrokat. Hátul mélyen be lehetett látni a színfalak közé, a „színészjáratokat” nem takarta semmi, a játéktér nem különült el a színpad többi részétől, a kiszolgálást ellátó területtől. Mintha az egész a kopottságon túl, az avíttságon túl a nyitottságot akarta volna sugallni, a mérhetetlen lehetőséget jelezte volna. De csak azt észleltük, ez hű de „gagyi”, hű de kopott, már-már arcpirító az igénytelenség. És akkor elkezdődött a csoda. Tartottunk tőle, hogy a szünet nélküli két óra húsz perc nem lesz egy fáklyás menet, de csalódnunk kellett. Az lett. Igaz, amikor a kifejezetten rikító, egymástól színben, mintában elütő jelmezekben, hányavetin és igénytelenül magukra dobált kabátokban-ruhákban megjelentek a színészek a színpadon, újabb irtózat rázott meg belülről. Először szinte nem is tudtam a darab történéseire figyelni, mert a székhez szögezett az irtózat, a giccs utálata. És az, hogy próbáltam megfejteni, mire is jó ez, mert nem hittem el, hogy ez pusztán öncélú lenne, hogy a színháznak ennyire nincsen se pénze, se kultúrája. A színpadon közben a színészi alakítások folytak. Szépen, rendben, de mégis valami más volt, valami nem odavaló. Mikor már nem a giccs szerepére koncentráltam, akkor fogtam föl, hogy a monotonitás, az érzelmek nélküli beszéd, a nem pátoszos, hanem túl leegyszerűsített, túl hétköznapi, szinte elmesélő előadásmód (szövegmondás) az, amit furának véltem. Ahogy ráálltam erre a tónusra, megszoktam, már viccessé vált, már görbe tükröt tudott mutatni. Belefért az is, ami a sheakespeari művek értelmezésére nem igazán jellemző, hogy ki-kiszólt a nézőknek, eltávolodott a történettől, egy fél mondattal kommentált.. Bár majdnem minden szereplőre jellemző volt ez a stílus, a legerősebben Hamlet hozta ezt a beszédstílust. Fura volt, hogy a darab folyamán mindössze kétszer (Opheliával, majd az anyjával) lehetett érzelmeket érezni a beszédében. Sőt nem csak hogy érezni lehetett, azok kirobbantak, felemésztették a partnert, felégették a viszony maradékát is. Mintha egy valóban megbolydult elme utolsó erőtartalékai törtek volna felszínre. Ha már az őrületnél járunk, csodálatos megoldás volt az a rész, amikor Ophélia eszét vesztve, virágokat, növényeket ad a szereplőknek. Tegnap Zsótér felfogásában, kabátot akasztott a szereplők vállára, a kabátokat nevezte el növénynéven……… Nem romantikus őrület volt (amikor virágokat maga elé szórva lépdel a habokba, hogy öngyilkos legyen), hanem valódi tébolyult, aki játszik, aki elhiszi, hogy a kabát a virág (ki az igazi tébolyult a zárt osztályon, az orvos, vagy a beteg? Mindkettő azt állítja magáról, ő az orvos, ugyebár………) Viszont pont evvel az eszelős őrültséggel vonódott az kétségbe számomra, hogy valóban őrült volt Ophélia. Inkább áldozat, aki ha a szerelmét nem kaphatta meg, másra már nem is vágyott. Meglepően szép volt a temetési jelenete is, de ezt nem tudom úgy leírni, hogy plasztikusan és igazából azt lehessen érezni és érteni, ami ott történt. Nagyon sokrétegű cselekvéssorozat volt, méltó ellenpontja a pár perccel ezt a jelenetet megelőző sírásó-jelenetnek, ami roppant komikusra sikerült. És úgy csúsztak át egyik hangulatból a másikba, mint a naptej a balatoni plázson napozó lány hátán…… A darab végig feszült volt a meghökkentő ötletektől, apróságoktól, ettől vibrálóvá, izgalmassá vált, kíváncsivá tett és elfelejtettem az időt. Tragédia volt, de nem egy egyén szenvedése emelt fel minket, nézőket, hanem társadalmi korrajz, a hazug színészi előadásmód elítélése, a művészet nevelő hatása álltak a háttérben, néha még az is belefért, hogy megnevetessen a mű. Érdekes volt a giccs nyílt színi elégetése (gyertyától lángra kap a műanyag csokor). De hasonló értéket képviselt Bakó Márta pár perces monológja, ami engem egészen az atomjaimban rázott meg. Nagymamám állt a színpadon, Lici mama lendülete és életszeretete köszönt vissza. És a színpadon is azt éreztem, amit Mama tud nyújtani nekem minden nap: csak hittel, szenvedéllyel és örömmel érdemes élni, IGAZÁN és igazul. Nem kell a képmutatás, az etikett, az hosszú távon mind nem számít. Bottal, és kilencvenen túl az agy még működik, az érzelmek élnek, hát nem szabad hagyni eluralkodni a világvége hangulatot. Még akkor sem, ha a mozgás már nem az igazi. Ha mi többiek azt látjuk, nem adják fel lélekben, akkor a mozgásban segítünk, támaszul szolgálunk, akkor akarjuk, hogy helyük legyen közöttünk, akkor vágyjuk a nagy öregek társaságát.
Csak tudnám, Hamlet mostohaapja (korábbi nagybátyja) miért viselt narancssárga, gorilla-szerű kesztyűt…… Igen, gorillaszerűen szőrös volt a kézfeje és a tenyere barna bőr……… Jolddal hazafelé arra a megállapításra jutottunk, a kesztyű olyasmit szimbolizálhat, hogy így valójában a keze tiszta marad, nem ér a dolgokhoz, nincsen azokhoz köze, nem részese az eseményeknek. Ismerve a végkifejletet (meghal), ez utólag akár mindegy is lehetne. És ha ez így lenne, akkor miért nem sima, átlagos kesztyű, miért állatmancsra hajazó? És miért narancssárga? Tehát ma átgondolva a dolgot, mégsem ez lehetett az igazi jelentése. De akkor mi? Esetleg menjetek el, nézzétek meg a darabot és írjátok meg az ötleteiteket J!!!!! Már csak azért is el kell menii, mert annyi apró ötlet, átkötés, áthallás, mozdulat van, amit nem lehet leírni……. Mert eszembe sem jut, meg azt igazából megélni kell. Átesni azon a sávon, hogy hurrá, fölfogtam, látom, érzem, értem………
Emlékezetes marad, köszönöm Jold, ismét! Legközelebb viszont megkérlek, Te találd ki a bejegyzés címét, az én változatom nem tettszik, de már órák óta küzdök vele és csak a saját farkamat kergetem.
