A hangevő kifejezést a Kossuth Rádióban most futó Szkeccs-pályázatból vettem, egy gyengébben megírt darab témája volt a fényevők mintáját alapul vevő hangevők ötlete. De erre a hétvégére ez illik. Én most is Lajkó Félix játékát hallgatom. Részben belül, magamban, részben falom a jutyúbról.
Szombaton Múzeumok Éjszakája volt. Miután röpke kitérőt tettünk a Mezőgazdasági Múzeumba, a Fonó felé vettük az irányt (11. kerület, Sztregova utca 3.), hogy régi vágyam teljesüljön és Lajkó Félixet élőben is, hallhassuk-láthassuk. Lajkó Félix 1974-ben született Topolyán, az akkori Jugoszlávia, ma Szerbia területén. De lássuk inkább az élményeket. Bevallom tömegnyomorra számítottam, ehhez képest néhány szolid, egyetemistának maszkírozott budai értelmiségi ült a földön vagy támaszkodott a szépen festett falaknak – némi sörrel a kezükben. Folyt a csevegés, a ki-be járkálás, élet és nyüzsgés volt. A koncert a meghirdetettnél ¾ órával később indult, de ez nekünk szerencse volt, így éppen odaértünk kezdésre. Lajkó urat nem csak hallgatni, látni is gyönyörűség. Élvezet, ahogy egybekel a hangszerével, ahogy szinte testi közelségével, extázisával csalogatja elő a varázslatos hangokat, hangulatokat, a sajátos lüktetést. Tiszta szerelmet láthattunk, vágyat a tökélyre, az arca, a keze minden egyes rezdülésében. A zene vágyását, mintha ennek az embernek a motorja, az étke, az éltetője lenne a zene. Mintha maga lenne a perpetuum mobile: a zene, amit elővarázsol, az élteti, eteti, öleli – és csak ez számít, csak ez az egyetlen igazság létezik számára a Földön. Saját gyönyörűségére, saját túlélésére zenél, és az külön szerencse, hogy ez nekünk is durván nagyon jó……….. Egy megértett (talán inkább időnként megérzett?) és elfogadott zseni, egy varázslatos csudabogár. Finomsága és elvarázsoltsága, a zenei megélés és átadás csodája még engem is megkönnyeztetett, pedig én nem egykönnyen adom meg magam. Na, jó, bevallom, van az a csajos film, de zene még sosem hatott így rám. Azt éreztem, hogy a tüdőm táján valami meleg űr keletkezik, tátong a lyuk, és abba folyik bele a zene, és csukott szemeim mögött csak lebegek a teljesség felé, miközben tudom, hogy élek, hiszen az ereimben lüktet vér helyett a zene……..Másokra is ilyen hatással lehetett, hiszen szegény megfáradt zenészeknek négyszer kellett visszajönni ráadást adni. Dübörgő taps volt, tapscunami, tapsorkán, rigófüttyős koncertverseny vastapssal egybekötve……… ilyenben is ritkán van részünk.
És aztán Boban és Marko Markovic és az ő zenekaruk a Ferencvárosi Fesztivál keretében a Fradi pályán. Könnyű volt elfelejteni a koncertjüket megelőző kissé unalmas Benkó Dixiland Band-et (bár Berki Tamás ismét nagyon zseniális volt, a maga humorával, tehetségével és hangjával), és az Old Boys-ot is – azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ők már hangulatosabbak voltak, csak néha kicsit nem tudtak énekelni, csúszkált a hang például. Ez ugye egy házibuli keretében megbocsátható lehetne, sőt, megkockáztatom, borgőzös állapotban észre sem venni. De ugye koncertkörülmények között kicsit zavaró volt. Azért a You can leave your hat on c. számot üvöltöttük……… Hangulat megalapozva futottunk neki a harmadik zenekarnak, hogy aztán ne akarjuk őket elengedni. Őket és a bennünk gerjesztett energiákat. Apa és fia igen megdolgoztatták a ritmusra lüktető ereket-izmokat. Hatalma tempót diktáltak, könnyedén, játékosan és nagyon profin. Kedves gegeket vonultattak föl a színpadon, trombitával Marko eljátszott egy tyúkudvart például. De zseniálisak voltak a tubások és dobosok is, akik húzták, ahogy bírták, hogy méltó alapot szolgáljanak a két trombitafenoménnak. Nagyot ütöttek az ismert számok, pl. a Djurdjevdan (amit Rúzsa Magdi tett híressé Ederlezi címmel – egyébként a cigányok ünnepe, május 6-án, valamint Boban Markovic születésnapja – nincsenek véletlenek……) vagy a Buba Mara (Black Cat , White Cat c. filmből). Erre a közönség a zenét kísérő ütemes tapssal reagált (én is), ami ugye pluszban tüzelte az előadókat és a nézőket is. De a még nem hallott számok is jót ütöttek, doboltunk az ujjainkkal, járt a lábunk és az agyunk nem járt máshol. Teljesen át tudtuk adni magunkat a zenei örömnek. Egy hibája volt a koncertnek, amiről nem a zenekar vagy a szervezők tehettek, egyszerűen az élet így hozta. Bármennyire feloldódtam, annyira, mint jó régen nem, és élvezni tudtam az utolsó cseppig az este ezen részét, mégis, az élet nagy rendező, vasárnap előtt volt a szombat, és benne Lajkó Félix tökélye. Nálam még az a nap, az az előadás viszi a pálmát, igaz, csak hangyalépéssel jár vasárnap előtt. És mint akaratos kislány, akit elkényeztetnek, folyton az dobol bennem, még, még, még akajom…. Még többet, mindig és mindenhonnan ez szóljon………. Az összes hétvégém ilyen legyen…….. Közben meg azon gondolkozom, mégsem jó ez ennyire sűrűen…… Természetessé válik a gyémánt látványa, elsilányul, ha tömegben van és bármikor rendelkezésre áll. Fényét veszti és hétköznapivá válik, ezt fogalmazza meg jól a mikroökonómia, amikor arról beszél, ha sivatagban jársz és szomjazol, egy pohár víznek óriási értéke van, míg a vízparton ez már nem akkora érték. Sőt, az első pohár vízért bármit odaadnál, a másodikért már valamivel kevesebbet, a harmadik ára még lejjebb megy, és így tovább…….. Szóval az értékét rontja, ha a nemes programok ömlenek az ölembe egyfolytában. Meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk.
