Az egyetemen ismerkedtem meg a tanatológiával, a haláltannal. Azóta érdekel, hogyan lehet azzal megbirkózni, ami szerves része az életünknek, de amiről a többség mégsem akar tudomást venni: a végével. A diploma védéshez is ezzel kapcsolatos kérdést kaptam, svéd szakirodalomban kutattam a válaszért. Lassan úgy vagyok ezzel, mint a harmincas éveimben a párkapcsolattal: már tudom, mit nem szeretnék......Tudom, hogy élethosszig kell élni, minden jóval (és rosszal) meg kell tölteni, akkor lesz könnyebb a vége. Persze, mihez képest.....
Ha filmekre gondolunk, biztos mindenkinek eszébe jut az Édesek és mostohák c. amerikai alkotás, ami olyan családi összefogást mutat meg egy bekövetkező halál előtt, olyan érzelmi intelligenciát, ahol a gyerekek állnak a középpontban, ennek érdekében minden összesimul és mindennek, mindenkinek meglesz az új helye.
Amiről most írok, az nem rendez el teljesen mindent, de az alap történet ugyanaz. A Truman c. spanyol-argentín dramedy (vígjáték drámába oltva, vagy fordítva) a mai csemege. Két hatvanas barát a világ két felén él, messze egymástól. Az egyikük rákos, nem vállalja tovább a kezeléseket. A másik 4 napra váratlanul látogatóba érkezik. Hamar kiderül, hogy barátját rá akarja beszélni a kezelés folytatására - ám ez nem sikerül. Két nagyon különböző ember, a fogaskerekek mégis kiegészítik egymást. A távoli barát a precíz, a gazdag, a csendes, a terv szerint élő, a haldokló a zsivány, az illegális, a bátor, a szókimondó. A távoli férfi családos, új országba jól beilleszkedő puzzle, a haldokló egyedül - párdon Trumannel, a kutyával - él, a saját környezetében sincs rend, pénz. Ebből eleve következik, hogy a kettőjük életfelfogása sem lehet azonos. Nem lehet hát azonos a végről való felfogásuk sem. Egy régi, fenntartott barátság folytatódik, őszinte párbeszédekkel, nem kell finomkodniuk - de a helyzet mégis döcögősen indul. Hamar lerakják a mázat, de így is marad kínos feszengésre ok. Mert az élet megy tovább, találkoznak ismerősökkel, családtagokkal, akik mind viszonyulnak valahogy a hírhez, amiről vagy tudnak, vagy nem, vagy talán mégis............ És a hétköznapokban a haldokló varrja el a szálakat: intézi saját temetését, gondoskodik a kutya új gazdájáról, meglátogatja a fiát Stockholmban - mindezt a távoli barát pénzén. És a barát ott van, megy vele, támogat, pénzel, a csínytevésekben szó nélkül részt vesz, hiszen ez egy barát dolga. Mindketten táplálkoznak a másik által, alakulnak. Végül a távoli barát teljese elfogadja a haldokló felfogását, támogatja ebben is, de nem úgy, mint aki beadja a derekát, hanem mint aki érti azt........... Aztán lejár a 4 nap, és a távoli barát hazamegy.............
Nincs amerikai sziruppal megküldve a film. Spanyolországban játszódik, jót tesz ez a környezet a mély beszélgetéseknek. Mély, de nem terjedelmes. Nyitottá tesz a film, nem tudod megtenni, hogy nem veszel részt benne. Igen, sírni is fogsz, de nem tocsogósan, mint az amerikai filmen. Nem a giccses érzelemkeltés a cél, de természetesen a hétköznapokat sem élhetjük érzelmek nélkül - az emberi szövevények (és az állati is) nem nélkülözhetik az érzelmeket, a halál (még ha történetesen nem is következett be) mindenképpen drámai - még ha hétköznapi is. Nincsenek drámai szavak, óriási búcsúzások, ígéretek, de vannak félmosolyok, van humor az utolsó héten, van jó vacsora, egy fantasztikus kiruccanás, van gondoskodás, barátság, van élet, és van halál. Igazi film barátságról, bátorságról, megélt életről és lezárásról. Ez valami, amit én is szeretnék, ahogy én is szeretném.
Nézd meg mindenképpen, és szerezd elő a barátaidat, és gondold végig, mit szeretnél! A kutyáról se felejts el gondoskodni! És beszélgessünk, mondjuk ki, legyünk formabontóak, ha kell, pukasszunk polgárt, mert ha nem tesszük, akkor is jön a felirat: THE END. És hogy az milyen betűtípussal lesz írva, honnan úszik be a képbe, az mind Tőled függ, és attól, amit tettél, vagy nem tettél. És ezt ismered már a Bakancslista c. amerikai filmből is. Legyen ez egy beszélgetésindító filmnézős élmény, mert hidd el, van mit helyretenni, van mit elrendezni - mielőtt még nem késő. És nevess, ha odaér a történet, mert álszentség nem nevetni, még ha a halálról is van szó. Az is csak az élet része. Erre tökéletes példa ez a film.
