Van egy nagyon különleges magyar film, a létrán egyre tör fölfelé. Enyedi Ildikó valami igazán mást alkotott, valamit, ami Oscarra is érdemes lehet akár - viszont nem fogok meglepődni, ha a szobrok szobrát mégsem kapja meg végül. A film címe: Testről és lélekről. A film mellett nem lehet szótlanul elmenni: vagy bejön, és akkor nagyot üt, és csak ülsz a moziban a végén, vagy nem jön be, és akkor első percek után kimész, vagy felemeled a szavad a filmben szereplő állat-gyilkosság naturista ábrázolása miatt, vagy találsz valami mást, ami miatt hangosan zöröghetsz a film ellen.
A film a mai valóságban játszódik, egy vágóhíd embertelen, gépiesített halál-környezetében, ahol minden tocsog a vérben, és sosincs megállás. Ebben a környezetben az van, amit látsz. Minden az, ami: puritánul, egyenesen, mert az élet végén már nincs kecmec. Kegyetlenül, könyörtelenül, monotonon arat a halál, nincs mellébeszélés. Ezt puszta, nyers érzést támasztják alá a film képei: a téli, kopasz, hófedte erdő, a főszereplő lány dísztelen, puritán és túlzottan, mániásan tiszta lakása. A vágóhídon emberek kezelik a modern pallost, emberek bontják az állatokat, emberek kezelik a vállalat pénzügyeit, személyzeti dolgait, ezek az emberek egymással interakcióba lépnek, ahogyan az egy vállalatnál lenni szokott. Egy ilyen munkatársi környezetbe érkezik a főszereplő lány, akiről csak annyit érzünk, furcsa. A kollégák (melósok és irodaiak egyaránt) elhúzódnak a közeléből, kinevetik, tréfát űznek vele. Fokozatosan derül ki, valóban több annál, hogy furcsa, igazából fogyatékkal élő - bár ez a filmben nem hangzik el, csak egyértelmű lesz. Más forrásból tudom, a színésznő - Borbély Alexandra - egy Asperger-szindrómás lányt alakít. (Az Asperger-szindróma egy enyhéb fokozata az autizmusnak.) Minőségellenőrként mérhetetlen memóriáját és észlelési képessségét tudja kiválóan (túlzottan kiválóan) alkalmazni. Mérhetetlenül szögletes, érzelemmentes, egyenessége, beszédének cicomázatlansága egyszer a nyers őszinteség miatt bunkónak tűnhet, míg máskor a túlzott udvarias-modoros fordulatokkal a legmagasabb angol köröket szégyeníti meg. A férfi főszereplő a vállalat gazdasági igazgatója, akinek a bal karja béna, mozgásában emiatt korlátozott. A film a két ember közeledése egymáshoz, ami tulajdonképpen egyfajta pávatánc: óvatos közelítések, megtorpanások, néha azonos hangsúlyok, máskor eltérő ütem. A másik elfogadása, felvállalása, miközben két eltérő ember értékei kerülnek össze: a lány puritán, de fiatalos otthona, ahol kép, díszítés, zene vagy TV nem kap szerepet, és a férfi hetvenes évek beli bútorai, rádió, TV.............. A lány szerelemben járatlan, míg a férfi előélete gazdag. És még sorolhatnám. De az alapprobléma: két sérült ember összefonódása. Nem tudhatjuk miért, mikor, hogyan, milyen poklot jártak eddig végig, nem sajnálhatjuk őket sanyarú gyerekkor miatt, nincs érzelmi felfokozásra szükség: csak a naturisztikus, a puritán, a fésztofész JELEN van. A sérülések, amikkel egyedül nehéz, túl nehéz. És talán kettesben sem könnyebb............ Amiért a két ember egymásra találhatott, az a mindkettejükben jelenlévő intelligencia, és talán a türelem, mellyel elfogadják a másikat. Sőt, nem csak a másikat, hanem a dolgokat, az életet magát - hagyják, had folyjon, had történjen. Olyan ember türelme ez, aki már kapott leckét a sorstól, és aki már tudja, hogy amit nem lehet megváltoztatni, azt egyszerűen el kell fogadni, és azzal kell együtt élni. Ennek megfelelően a film lelassult, mérhetetlenül lassú, de mielőtt vontatott lehetne, megfelelő adagban belefolyik az élet, a mindennapi, a monoton, a mi hétköznapjaink, ahol törénik ez meg az, ahol beszélnek ezt meg azt, ahol problémák várják megoldásukat. De a film hangsúlya nem ezen van.
Van pár amerikai film, melyeket azért szeretek, mert - bár nagyon amerikaiak még mindig - egyszerűen életszagúak: zsírosak, büdösek, trottyosak, piszén-pisza kölyökmackók. Pl. ilyen a Blue Jasmin, a Későnérők vagy a Juno, és még sorolhatnám. Ezek a filmek elhitetik azt, hogy a szomszédban játszódnak, és csak ki kell nézned az ablakodon, hogy azt a nyomort, gyötrelmet, zavart megéld, hiszen egy karnyújtásnyira vagy, egy lépés, és Te is benne élsz. Ez nem az a film, amikor Szauron szeme csillan, vagy holmi kék izék a hajukkal csatlakozva töltödnek fel vagy le - bár azok között a filmek között is akad csodálnivaló. Ez olyan film, hogyha nem nézed és elbújsz előle, becsapod Magad, hiszen ha kimész az utcára ez ott van. Igaz, akkor is becsukhatod a szemed és nem kell észrevenned. És kinevetheted, kicsúfolhatod, megalázhatod - mert szabad a választás. Vagy elfogadhatod (legalábbis megpróbálhatod).
Egy ASD-s (Autizmus Spektrum Zavar) gyerek közelében élve megdöbbent, hogy a film mennyire tudja ábrázolni, milyenek ők - pedig igazán zárt a világuk. Saját maguknak zárják be, és a kulcsot csak akkor veszik elő, ha olyan kedvük van. És ha nem lépsz időben, akkor ismét kívül rekedsz - bármeddig.........Megdöbbent, hogy Borbély Alexandra hogyan tudja ezt ennyire miligrammra kimérve játszani. Megdöbbent, hogy Enyedi Ildikó honnan tudja ezt, hogyan látja, ők mit látnak és mit nem? És hogyan tudja felfejteni azt az érzelmet, ami az Asperger-szindrómás személyben nincs is? És mégis van........... Ha nem hiszed, ez a film rá a bizonyíték!