A napokban többször gurult elém, mint összegabalyodott száraz levélcsomó szeles őszi délutánon. Nagyon nehéz dolog, komplex, összetett, akár lehet mindenekfelett álló összeszervező erő. Erőt adó karó lehet, támaszték akár. Közösség.
Egészen sokszor írtam feltételes módban az előző mondatokban. Mert nem tudok vele mit kezdeni, mert nem tudom, van-e ott helyem, és ha igen, akkor mi is a szerepem. Nem új keletű a dolog, lányom születésének környékén Kovács Lacival töltöttünk a téma megvitatásával napokat, heteket (de szép idők is voltak azok, Tolnanémediben). Nem Lacin múlott (aki evangélikus lelkész), hogy a bizonytalanság ma is tart. Aztán hasonló szerepbe helyezte magát időnként Krepi is, a tudása legalább akkora, talán kevesebb idő jut a beszélgetésre, mint 18 éve. És kiderült, Joldot zavarja, hogy nem őrlünk egy malomban.
Ez egy vetület, a hétköznapokban Joldot kísérem templomból templomba, hogy megtalálhassa a legjobb helyet. Jold református, én többnyire katolikus szertartásokon vettem részt, megfűszerezve néhányszor egy-egy evangélikus istentisztelettel, a református egyházhoz nem fűzött eddig semmi. Bár nem óriásiak a szertartásbeli eltérések, mégis csak vannak. Egyenlőre szemlélődöm. És mint abszolút kívülálló, úgy érzem, az EGÉSZ istentiszteletről korrektebb és higgadtabb véleményt tudok formálni, kiforrottabban látom komplexen, mintha érintett lennék. Fura, hogy lelkész és lelkész (vagy pap és pap) között mekkora különbségek lehetnek. Mert nem mindegy a személyiség!!!!!!!! Nem elég annyi, hogy a templomban rend és tisztaság legyen, nem elég, hogy megkonstruált mondanivalója legyen a misének, a személyiség kell, azé az emberé, aki hozzánk szól……… És ha az pont a megfelelő ember, akkor szinte lényegtelen, hogy milyen rend szerint vezeti végig az istentiszteletet. Ha valóban tud hozzám szólni, ha valóban meg tud érinteni mind a témával, mind a hozzászólás minőségével, akkor szinte teljesen mindegy, hogy ezt milyen díszletek között, melyik templomban, milyen vallás keretein belül teszi. Ezért élveztem nagyon a Pestújhelyi Evangélikus templom istentiszteletét és megrázó volt Krepit látni az oltár előtt a Bosnyák téri katolikus templomban.
Lehet, hogy nem is kellene vallásokra tagolni az embereket? És nem kellene egészen apró korban egy-egy vallásba integrálni a gyermekeket? Hiszen még nem tudja, mit vállal………. Ugyanakkor, ha ezt nem tennénk, talán a közösség megtartó ereje veszne el. Hiszen ha jól működik bármilyen egyházi közösség, ha családias, ha szerető és aktív a közösség, akkor számíthat minden egyes tagja a másikra, a gyermek, ha esetleg bajba kerül, segítséget kaphat a gyülekezettől is akár…….. Ehhez pedig ugye tartozni kell valahová, valahogyan meg kell határoznunk önmagunkat, hogy egy bizonyos fiókba bezárhatók lehessünk. Kérdés csak az a számomra, pont ilyen közösségre vágyom? Jó, végiggondolva, kevés jól működő közösség van. Lehet még a cserkészet, régen volt az úttörők közössége, szerveződhet valami a sport mentén, de az ma már egyre inkább a pénzről szól……… Jó kérdés, még ezen dolgoznom kell…….. És ha erre rá is jövök esetleg, akkor is ott a kérdés, melyik a számomra igazi? A katolikus, az evangélikus vagy a Krisna-tudatúak közössége? És még hányat fölsorolhatnék……….. Honnan lehet ezt tudni? Mitől érzi meg valaki, hová tartozik? Oda tartozik, ahol jól érzi magát? Akkor az elmúlt napok tapasztalatai alapján én evangélikus szeretnék lenni, holott katolikusnak kereszteltek………..
Még érdekesebb lenne arra rájönni, mi az a valami, amit úgy emlegetünk, hogy HIT. És nem vallási értelemből indulnék, hanem általánosságból, hátha így sikerül eljutni a magjához. Magyar nyelvben, ha valakiben hiszünk, akkor erőt tulajdonítunk neki, azt érezzük, képes rá, bármi is az a feladat, ami előtte áll, meg tud vele birkózni. Sikerrel fog járni. Persze érhet csalódás…….. Ahhoz, hogy tudjuk, mire is képes, ismernünk kell, hiszen csak így érezhetjük azt, hogy adott feladattal, helyzettel képes megbirkózni. Tehát valamilyen szinten ismerjük, és az előzetes ismereteink birtokában jutunk arra a döntésre, hogy bízunk benne, elhisszük, amit állít, vagy amit az életben produkál. Persze, nem muszáj, hogy ez egy kívülálló személy legyen, ha úgy ítéljük meg, hogy jól ismerjük saját magunk képességeit, hihetünk mi akár saját magunkban is. Tapasztalatból mondom, egy jól felépített önismereti háló roppant nagy energiákat tud fölszabadítani akkor, ha helyzetet kell megoldani. Az ember ilyenkor fölméri a problémát, megállapítja saját erőforrásait, és ezután nekiugrik a feladatnak, harap egy nagyot a problémából, nekiveselkedik a helyzet megoldásának – aztán jól végzett munka után édes a pihenés. A módszer előnye, hogy senki nem tehet szemrehányást, ha bármi nem, vagy csak félig sikerül. És ha sikerül, akkor ez gerjesztheti azt a büszkeséget is, mely elég talajt ad a személyiség megnyitásának, sikeres problémamegoldás után az ember sokkal inkább el tudja fogadni magát olyannak, amilyen. A sikerélmény akár további nagyobb tervekre, komolyabb problémák megoldására is sarkalhat.
Ha viszont abból indulunk ki, hogy a sorsunk valami nagyobb szervező erő kezében van (a nagybetűs hit kérdése, ezotériában, horoszkópban, angyalokban, stb. való hit), akkor ugye az előző eszmefuttatásom a hitről merőben fölösleges, hiszen úgysem MI magunk tehetünk a dolgainkért. Bár elvileg „csak” a feladat adott, hogy a célhoz hogyan jutunk el, milyen lehetőségekkel élünk és melyikeket nem használjuk ki, milyen eszközöket alkalmazunk, az már az egyén felelőssége. De abban megállapodhatunk, hogy ebben az esetben az önmagunkba vetett hit nem nyom annyit a latban. Ilyenkor másban kell hinni. A nagy szervezőben, legyen az egy elképzelt személy, a csillagok hálója vagy valami nagyobb szervező erő. Ekkor viszont értelmetlen abban hinni, hogy az a VALAMI megoldja a helyzetet, nem is tudjuk, képes-e rá, hiszen annyira nem ismerjük, hogy még igazából testet sem tudunk rendelni mellé. Ha magát a dolog külsejét sem ismerjük, hogyan ismerhetnénk belső tulajdonságait? Honnan tudhatnánk, mire képes? Tehát nem a helyzet megoldásában kell hinni, hanem azt kell elhinni, hogy minden a létező legjobban van úgy, ahogyan van, és mindennek megvan a maga szerepe és értelme, még akkor is, ha ezt globálisan az elménk nem képes felfogni: az egyén ahhoz túl beszűkült, túl apró pont. Láttam a családomban is olyan embert, akiről lekerült az egyéni felelősség terhe, az önmagába vetett hitet fölcserélte a HITtel. Megrendültem (nem megijedtem, valóban megrendültem), milyen tisztasággal tudta kezelni azt a veszteséget, hogy a fiát elvesztette. Méltósága lett az anyának, és ez a hit adott ahhoz is méltóságot, hogy Krepi tegnap a gyászmisét bírja. A HITtel élő embereke többsége érti, amit Gandhi mondott. Valami olyasmi, hogy bármi, amit teszel, a világnak semmi, de nagyon fontos, hogy megtedd. A hívő emberek talán abban hisznek, hogy a nagy rendszer alkotó elemei, porszemei egy örök gépezetnek, akik haladnak az árral, teszik a dolgukat, és tisztában vannak avval, honnan jöttek és hová tartanak. És azt is tudják, nincs kiszállás, nincs megállás, nincs önálló kezdeményezés, hiszen mindenki egy háló része. Viszont ha tudatában vannak annak, hogy egy összefogó rendszer elemei, akkor mi szükség van az alázatra? Ami ugye a katolikus, az evangélikus és a református vallásoknak is egy alapeleme. Sajnos a többi vallási irányzatot még ennyire sem ismerem. Talán az alázattal azt jelzik, elfogadták a sorsukat? Tudják, hogy a dolguk az, hogy megéljék, ami rájuk vár? Evvel jeleznék, hogy kapálózással nem vesztegetik el az időt, hanem az energiát abba teszik bele, hogy a helyükön az életük, a körülöttük lévők minél jobbak legyenek? Mintha ez egy kicsit pillangóhatás lenne…. Valami olyasmi, ha elkezdesz valamit a szűkebb lakókörnyezetedben (virágot ültetsz, lemosod a közös használatú helységek ablakait) és elég kitartó vagy, lassan követőkre találsz. Persze, abban is hinned kell, hogy az első lépést (és akár a másodikat, harmadikat, stb.) érdemes megtenned, mert az hozza a változást.
Lehet, hogy nem is a hit a lényeg, hanem az, hogy valaminek aktív tagja legyél? Akkor ha az egyén a kapcsolatában hisz, az a jó, ha tesz érte, ha JELEN van benne, és mindezt aktívan teszi, napról, napra. De így jár az, aki a karrierjében hisz, vagy a családban, aki pedig a tudás erejében bízik, az naponta fölkel és tanul valamit……… Jajj, azt hiszem, az elejére lyukadtam ki megint. Csak a magam köreit tudom taposni.
