A kialakult korlátozások okán sokkal több időm jut takarításra, kifli sütésre, olvasásra, filmekre. Úgy vagyok ezzel, mint bárki más, aki nem akar mindig sírni, mindig összetörni, aki szeretne ebből a helyzetből a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozni, azok között a keretek között, melyek alapból adottak.
Baráti segítséggel rátaláltam egy online közösségre, ahol filmeket, filmekhez tartozó linkeket osztanak meg egymással a tagok. Vannak köztük ilyenek is, olyanok is, gyakran nem kis munka és nem kevés idő, míg kiválasztom, mi is lehet a jó. De most van erre idő, most lelassult a világ. Az elmúlt időszakban két olyan filmet láttam, melyek - sajnos - varázslatosan jelenítik meg a mai korunkat. Mindkettő az elszigetelődésről, az elhagyatottságról, az elhagyásról szól, egy szeretet nélküli világ képe vetül elénk. Hideg, de csontig metsző filmek, figyelemfelhívó történetek. Mégsem javaslom, hogy karantén idején, egyedül nézd meg. Nagyon szép tájak, nagyon mély drámák, tehetetlen és talpraesett emberek, de annyira valósan, kézzelfoghatóan van jelen az elszigetelődés, hogy ezt erre a kijárási korlátozással terhelt időszakra nem javaslom, csak erős lelkű, kíváncsi embereknek. Mert van min gondolkozni, és utána van mit körbenézni, és rádöbbenni, ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan a filmek mutatják, de a szeretet nélküliség itt van, már az ajtónkon kívül. Talán ideje személy szerint is valamit tenni ellene. Átmosó, megmozgató, de nem felemelő és nem pozitív érzéssel záró filmek.
A Szeretet nélkül (Nelyubov) egy orosz-francia dráma. Röviden arról szól, hogy adott egy rossz házasság, mindkét fél már a jövőjét építi máshol. A gyerek (10 éves fiú) pedig érzi, nincs ő jó helyen, senkinek nem kell. Megszökik. A tragédia azonban nem összehozza, hanem eltávolítja a szülőket. A rendőrség tehetetlen, civil segítőkkel keresik a gyereket - aki nem kerül meg. Ami a sablonnál mégis több, az a felbomló család körüli emberi és intézményi háló ábrázolása, és ez az, ami nagyon élesen jelzi, hogy itt valami már nem mikroszinten nincs jól. Az anya, akinél a fiú él, nincs otthon este, mert új kapcsolatával tölti az idejét, így nem veszi észre, hogy a fiú eltűnt. Másnap az iskola értesíti, hogy két napja nem látták az órákon. Az anya jövője anyagilag felfelé ível, nem fér bele a fiú, akit kollégiumba küldene, majd katonai iskolába szánja. Az apa új kapcsolata az anyjával él, és már terhes, követelőzve magához láncolná leendő férjét - aki libikókázik volt és leendő családja között. Nem tudja (és nem vállalja a harcot új családjával szemben) magához venni a fiút. Megismerjük a nő anyját, a nagymamát, aki megadja a magyarázatot a hidegvérű anya viselkedésére, lánya valószínúleg ugyanígy végzi: elhagyatottan, rendezetlenül, haragosan. A rendőrség nem foglalkozik az üggyel, mert sok más, fontosabb dolga akad (ez el is hangzik), a rendőr adja meg a civil segítők elérhetőségét. Akik jönnek, és vérprofi módon, összeszedetten, katonai pontossággal működnek, teszik a dolgukat, rutinnal, szervezetten - de sajnos eredménytelenül. Beleláthatunk a keresés fázisaiba olyan módon, hogy ez akár iránymutatás lehetne azok számára is, akik mostanság elveszítik egy szerettüket. Viszont látjuk a szülőket. Az anyát, aki az új lehetőségnél vigasztalódik, az apát, aki részt vesz a keresésben. Végül egy kórházban egy holtest azonosításon látjuk őket viszont, ahol azt állítják, nem az ő fiúk van az asztalon - mi azonban nem látjuk, ki az. Amikor a keresők vezetője azt javasolja, csináltassanak DNS tesztet a biztonság kedvéért, elszabadul a pokol - nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy valóban nem az elszökött fiú hevert ott. Ezután az új életeket látjuk, kb. két év telt el.Az anya szótlanul ül tévét néző párja mellett, telefonját simogatja, majd egyedül kimegy a gazdag környezetben található ház teraszára a futógépre futni. Az apa tunyán, új gyerekével a szobában ül, tévét néz, a konyhában az új gyerek anyja és a nagymama a jövőt elemzik, tevékeny ötletekkel, melyek megvalósítása a küszöbön áll. Az apát zavarja a játszó gyerek, megfogja, a járókába teszi, aki erre azonnal üvölteni kezd. Apátia, monotónia, kapcsolat hiány mind a valamikori anya, mind a valamikori apa oldalán a folytatás. Modhatnánk, hogy ez az ő személyes bajuk, ilyen a természetük, a dráma tette őket ilyenné, de nem. Egyik kapcsolat sem gyógyító, nem előre mutató. Mert semmi nem az, mert a társadalom nem az. Ezt jeleníti meg kőkeményen a film.
A kislány (Flickan) svéd film. Adott egy teljes család, anya, apa, fiú, lány. Afrikába készülnek, egy segélyszervezettel fognak dolgozni hosszú hónapokon át, AIDS-esekkel foglalkoznak majd. Már csomagolnak, amikor jön a hír, hogy a 9 éves kislányt nem vihetik magukkal, mert túl fiatal (egy év múlva már nem lesz ez gond). Dönteniük kell, mi legyen. A döntés az, hogy az apa lánytestvére ideköltözik és vigyáz a kislányra, nem adják fel álmukat, Afrikát egy ilyen "apróságért". Önmegvalósításukat kergetve az sem számít, hogy a kislány nem is ismeri a nagynénit. A család háromnegyede útra kewl, a kislány egy idegennel marad, nyári úszótáborba jár. Döcögősen, de elindul az új élet, nagy boldogságra ne számítson senki. A nagynéni élete rendezetlen, szerelmes és bulis típus, aki a nagy vidéki elzártságban iszik, vadul táncol, többnyire ül tehetetlenül, arra sem törekszik, hogy kapcsolatot alakítson ki a lánnyal, akivel elmennek, elélnek egymás mellett. Este a házban féktelen buli, ismeretlen, részeg felnőttekkel. A helyzetnek a kislány vet véget, amikor ír a nagynéni aktuális szerelmének a nagynéni nevében - a lovag hamar a ház előtt terem, a nagynéni pedig máris úton van az udvarlóval a tengerre, hogy hetekre vitorlázzon, szeretkezzen, éljen, hátrahagyva a kilenc éves kislányt - akivel megígérteti, hogy a szüleinek nem szól erről. A lány egyedül marad. A szomszéd farmon lakó családhoz jár át, pajtásaival találkozik, hazudik a nagynéni hollétéről. Elkezd belelátni a felnőttek világába. Amikor a szomszédok megérzik, hogy valami nem stimmel, az apa átjön, azonnal önkiszolgáló módon inni kezd, szembesül az igazsággal, azonban részegen vezetve árokba hajt. A kislány segítséget hívna, de előtte megzsarolja, hallgat az ivászatról, ha a férfi is hallgat arról, amire rájött. A lány egy másik farmon lakó fiúval kezd szorosabb barátságot ápolni, ám egy játékos vitatkozás tragédiába torkollik, a fiút mentő viszi el, a kislány ott marad egyedül a tragédiával, az önmarcangolással, a lelkiismeretfurdalással. Alig eszik valamit (pénze se nagyon van, nem is igazán tud főzni), a lakás elhanyagolt, koszos, az éjjelek sötétek, a lány haját szamárkórok gubancolják...... A család hazaérkezik, a lakás ragyog, a virágok élnek, a kislány pedáns rendben, és a másik szobából vígan előlép a lesűlt nagynéni. A kislány szó nélkül öleli meg a szüleit némi tétovázás után............ A film csodálatosan fényképezett. Nem pörgős a ritmusa, de ez pont jó arra, hogy átéljük a kislánnyal a magányt, a mi legyen most, mi jön most érzést. Ami engem lenyűgözött, a lány sosem unatkozott. Mindig talált valamit, amit elolvasott, amire rácsodálkozott, amit felfedezett: legyen az egy bogár, a női mell, a felnőttek döntései, viselkedése. Fantasztikus utazás a film, egy Tüskevár, női változatban. De itt nem Matula bácsi szeretete ad erőt, azt magában kell megkeresnie.
Mindkét film arról szól, hogy a gyakran emlegetett legfőbb kincset, a gyermeket hagyják magára. Ez bennem felveti azt a kérdést, minek hangoztatjuk társadalmi szinten, hogy a gyerek a legfőbb érték, amikor ez láthatóan nincs így! Ez nagyon rímel arra, amit a karantén alatt innen-onnan hallunk vagy olvasunk: milyen nehéz a gyerekekkel összezárva otthon lenni.............. Kinek szüljük a gyereket? Mindkét film azonban ennél továbbmegy, láttatja az a társadalmi, szociális környezetet amiben ezek a családok, mikróegységek léteznek. Semelyik filmben nem nyitottak egymásra a szomszédok, az iskolai társak, a rokonok, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, szemellenzősen csak a magáé érdekli. Sőt, családon belül is csak a saját pecsenye sül. Egyszer valaki azt mondta nekem, nem jó a túl szoros összetartozás, minden ember úgyis maga, egyedül hal meg a végén. Ha ezeket a filmeket veszem alapul, igaza van. De én mégsem így hiszem. Én megyek, felhívok pár embert, csak azért, hogy halljam a hangját, megkérdezem a szomszédot, meginna-e velem egy kávét, hátha kiderül, milyen közös dologba vághatunk bele még ma............
Összegzésül: mindkettő film nagyon szépen fényképezett, fantasztikus szereplőgárda, mindkét film fogva tart, gondlatokat gerjeszt - egy hamar nem fogom feledni őket. De mindkettő film megrémít az ábrázolt valósággal, azzal, ami az ajtóm előtt itt van. Nem jó karanténfilmek. De ha vége, ha majd télen bekuckózol, hogy valami tartalmasat, valami átértékelésre szolgáló filmet nézzél, vedd elő,keress rá, ne hagyd ki!
