Gyerekkoromban nem szerettem a cirkuszt. Azt éreztem, valami túlságosan nem igaz. És hiába az izmok duzzadása, a vállak feszülése, a lányok spárgái, mégsem hihető, amit látok, mert fura fehérek az arcok, szélesre rajzolt szájakon csüng az álmosoly, és szól a tarára bumsztiré. És a hazugságot láttam mindenhol, ott is, ahol pedig nem is volt sosem. Nem a színház varázsát, hanem a mindent elöntő hazug csillogást és műviséget láttam, nem tudott ezen a függönyön más áttörni. Amint tehettem, le is mondtam önként és dalolva erről az élményről, sőt, gyermekeimnek rossz gyerekkora volt, mert őket sem vittem el soha a cirkuszba. Nem volt egy kiemelkedő trauma, az egész úgy volt nekem vacak, ahogy van - minden egyes rezdülésében.
Hajdú Szabolcs Fehér tenyér c. filmjében láttam először pár képkockát a Cirque de Soleil csapatról, és elkezdett a dolog izgatni. Azt gondoltam, most megvan, ez a forma lesz az, melyen keresztül élvezni fogom a sokak által emlegetett cirkuszi varázst. Onnantól fogva érdekel ez a lehetőség, különböző okok miatt mostanáig kellett várnom, de most megnéztem a Recirquel társulatot, A meztelen bohóc c. előadást a MÜPA színháztermében. Fura volt. Nem volt cirkusz, és mégis az volt. Nem volt kerek, nem volt porondmester, nem kellett fűrészpor és nem kellett rács, hogy védjen a vadállatoktól. Nem volt tarára bumsztiré - és ez hiányzott. Bár nem az hiányzott, ami gyerekkoromban csömört okozott, hanem valami vidámítóbb zene, valami lendületesebb, jobb kedvre hangoló zene hiányzott. Ez a zene nagyon lírai volt, sokszor túl lírai és giccses. Andalgós-depresszív. De meg lehet vásárolni háromezer forintért cd-n.
Az előadásban rengeteg balettelem volt, meg egy clown, aki egyszerre volt szomorú és vicces-vidám. Jó ütemű humora volt, kellemesen kezelte a közönséget, használta a helyzetkomikumokat - és kellően drámai tudott lenni pl. akkor, amikor azt énekelte: Tanulj meg fiacskám komédiázni - nekem Csákányi Eszter előadása jutott eszembe, közel azonos erővel sikerült színpadra teremteni a dalt Egyed Brigittának. Meglepő színházi környezetben látni, ahogy a kötélen csüngve feszülnek az izmok, remeg a lábfej. Lélegzetelállító mutatványként sanyargatta a testét két kötélen Herczeg Richárd, vörös selyemsálon pörgött le-föl Illés Renátó, a gumiasztalosok pattogtak az ég felé............ Nem teljes a sor, és amit láttunk, az leírhatatlan, mert a kar rándul, az izom feszül, és hirtelen megáll a nézőben a szussz, mert ilyen nincs. Pl. Wittmann Csilla teljesen a hátán fekszik, karjai felnyújtva a füle mellett. Farkas László megfogja a kezét, lép a lány hasa felé, ránt egyet, és a lány teljesen kifeszített testtel máris a fiú feje fölé lendülve a kezébe kapaszkodva kézen áll............
Mégis maradt bennem valami, sokszor kérdeztem magamban, ennek mi a célja? Nem a test-gyötrésének, hiszen az élsport is testgyötrés. Sokkal inkább a színpadi elemek célja érdekelt volna. Ami keretbe kellett volna foglalja az előadást. A zene milyensége, a világítás, és a teátrális befejezés (a bohóc belemegy a sötétségbe, ahol lyukakon keresztül sávban jön át a fény) - nem találom a célját. Olvasom a műsorfüzetben, hogy "Vági Bence előadásában le kívánja bontani a bohóchoz tapadó romantikus képzeteket. Ha sikerül megtalálni a dráma és a humor megfelelő arányát, akkor a clown végre ki tud lépni az egydimenziós létezésből." Szóval értelmezem, értelmezgetem, de nem értem. Már csak azért sem, mert szerintem ez az egyensúly nem lett meg. Persze, mivel minden közönség más, valószínűleg előadásról előadásra változó, hogy az egyensúlyt milyen mértékben sikerül megtalálni - és mennyi ideig sikerül megtartani. Most nekem a depresszív drámai humor túlsúlyban volt. De lehet, ezt csak azért éreztem így, mert a nátha elhomályosít.
