Second-hand kultúra

Adott egy helyszín Budapesten a Csengery utcában, amit úgy hívnak Pótkulcs. Imádom az ilyen neveket, ez olyan, mint a tacskót Piperének, a macskát Lecsónak hívni……… Van valami zamata már eleve a dolognak pusztán magától a névtől. Szóval adott a helyszín. Udvar, pince, szórakozásra, sörözésre alkalmas hely. Kopottasabb bútorok, félhomály, cigarettafüst, sörszag és háttércsevegés zaja. Akik betöltik a teret (a kiszolgáló személyzeten túl), azok többnyire egyetemisták, szociológusok, bölcsészek, kezdő diplomás értelmiségi munkatársak. A ruházatban sok a szín, a meghökkentő kalapok, kötött sapka a fiúk némelyikén, lányok sállal, stólával. Szóval, ez a környezet szolgált egy iszonyúan pörgős ereszdelahajamat bulihoz alapul tegnap este. A pince boltozatában a Cimbaliband foglalt helyet. Kilenckor kezdték, fél éjfélkor hagyták abba. Már írtam a bandáról, de keveset. Most meg azon töröm a fejem, hogyan lehetne leírni azt a multikulturális etnózajt, amit játszanak. Mert ha ezt olvassátok, úgy lehet érteni, hogy rossz, hogy disszonáns. Pedig pont az, hogy nem. A tangóharmónika és a cimbalom fölerősíti a basszusgitárt, a jazz és a népdal (főleg Eszter csengő hangján) vagy a swing ütemű legényes tökéletesen összeillenek, mintha fogaskerekekkel kapcsolódnának egymáshoz. És működik a dolog. Méghozzá döbbenetes, hogy mennyire. Felüdítő és humoros hallani a magyar népdalt, miközben a dobos söprűszerű dobverővel simogatja a dobot a háttérben. De remek például a Megyek az úton lefelé c. népdal, amiből pillanatok alatt átváltanak, és máris zakatol az Orient expressz. Persze az sem megvetendő, amikor az Emil Rulez zenekar himnuszát, a Hello, Tourist c. dalt adják elő cimbalommal, tangóharmónikával, hegedűvel…. Ez nekem még inkább országimázs-dal, mint a Hajós-féle (egyébként általam igen kedvelt) dal. Az eredeti kicsit az elegáns szállodák vendégeit célozza meg, míg ez a verzió a gulyáskommunizmus maga – tudom, hol van már a tavalyi hó, de a korosztályom (és az idősebbek) ebből értik leginkább, milyen is ez a dal, ha Cimbaliband nyúl hozzá. És akkor ne is beszéljünk már arról, hogyan füstöl a hegedű, miközben Dincu Csalogányát utánozza – virtuózan. És ez a zene hirtelen átkötéssel kelt életre a Hello, Tourist c. dalból. A hegedű iramát bizony a cimbalom is bírta, de a dob és a gitárok sem maradtak le. Csoda-e ezek után, hogy az először ürességtől kongó hely fokozatosan megtelt, a tömeg táncolt, ahol helye volt, és amilyen stílusban csak tudott (a kanászosra például többen pogóztak), pörgött, forgott a nép, időnként csapkodták a bokájukat, egy fiú guggolóst járt, a lányok hastánc-félével próbálkoztak, mi meg megdöntöttük az asztalnál ülve táncolás rekordját. Az ujjaim elkoptak a csettintgetéstől, a hangom elment az énekléstől és az örömteli kiabálástól. Minden pulzált, mindenki lüktetett és a világ többi része megsemmisült.