Van egy ötlet, ami bejött. Bejött a kitalálóknak, bizonyos szempontból bejött a látássérülteknek, és bejött nekem, mint szemlélőnek. A Népligetben van a Láthatatlan kiállítás. Kicsit szervezetlenül indult, a koordinátorok nem mindig voltak a helyzet magaslatán, de a fogadó részben egy fiatal, a Pázmány Péter Egyetemen tanuló egyetemista beszélgetett velünk a látássérültek mindennapjairól. Hogyan kell(ene) Braille-t használni, hogyan szól a neten a hangos program, miért nincsen a BKV megállókban látássérültek számára is elérhető módon az információ, és hogy miért is fölösleges Budapest valamelyik aluljárójában a látássérültek számára készített Braille –térkép. Ők ugyanis bottal – a földön – tájékozódnak, nem tapogatják végig tenyerükkel az aluljáró mocskos falát, vajon hol a térkép……….. Megtudtuk azt is, hogy a Braille-írás alapja az angol ábécé, ez minden országban azonos, tehát mondjuk a spanyol és a magyar B betűt ugyanúgy írják – olvassák, de azokat a betűket, amik különböznek az angoltól, azt minden ország maga szabja meg, így fordulhat elő, hogy pl. a mi hosszú Ő betűnk spanyolban a „nyunyez” elnevezésű, hintás n betűnek felel meg. Szerettem, ahogyan természetes módon kommunikált velünk, nem drámázott, elmesélte a napi dolgokat, megosztotta az életét, és az sem zavarta, hogy csodabogárként tekintettünk rá, tátott szájjal bámultuk (mondhatnátok erre, persze, hogy nem zavarta, hiszen nem látta). Kipróbálhattuk, milyen úgy dominózni, hogy a „köveket” nem látod, csak tapintod. Próbáljátok ki, rettenetesen lelassul a játék, viszont nekem így nem annyira unalmas J Sok egyéb ügyességi játék (sakk, kártya, ördöglakat, stb.) is volt még az asztalon.
Ezután bemehettünk a kiállításra, kis csoportok indultak negyedóránként. A mi csoportunk kilenc főből állt. Tulajdonképpen homogén egységgé kellett volna válnunk, hogy segíteni tudjuk egymást az azt követő másfél órában, hát ez nem sikerült. Csoportdinamikailag érdekes lehet a helyzetet elemezni. Majd később elmondom, mit gondolok erről, most vissza a tapasztalásokra. Amint elindultunk a sötétben, máris tapogatóztunk a fal mentén. Tárgyakat kellett megkeresni, tapogatással, karral, lábbal………. Volt, hogy majdnem átbuktam valamin, máskor a fal jött velem szemben. A kiállítás során tematikusan modelleztek egy-egy helyzetet, egy hétköznapi környezetet. Az első rész egy falusi gazdaság volt, tehénnel, méhkassal, kutyaóllal, létrával…….. Ezután bementünk az erdőbe, ahol egy tuskó állt az út mellet, benne egy fejsze. Aztán beléptünk a vadászházba, ahol szarvasagancsot, mosdótálat, kályhát, hordót, fogast kellett kitapogatni. Innen kimentünk az utcára, itt egy Polski Fiatot, motort, utcai kukát, buszmegállót lelhettünk, majd jött a piac, ahol csillagtökbe, krumpliba, hagymába, kókuszba, stb. botolhattunk – volt, hogy szó szerint. Jártunk múzeumba, ahol szobrokat tapogatva kellett kitalálni, mit ábrázolnak. Megnéztünk egy építkezést (belerúgtunk a talicskába), majd jött egy kis lakás – konyhával, nappalival. Ezután a bárban ültetett le a tulaj (mert leülni sem tudunk, hiszen a HOVÁ, mint fogalom, nem létezik, míg valaki nem irányít), majd fizetnünk lehetett az italért – fémpénzzel……… Gondoljátok végig, egy-két fémpénz kivételével vajon tapintásra megállapítjátok-e, melyik pénz mennyit ér? És aztán ott a másik kérdés, honnan tudja, hogy amit én kértem, az a pultjában hol van, meddig kell esetleg kitöltenie, hol a kezem, amibe átveszem tőle………. És akár hiszitek, akár nem, flottul működött……. Sajnos itt nem volt módunk beszélgetni, mert a csoportok egymásra futottak, mi vártuk, hogy az előző csoport elmenjen, de már ott lihegett a következő a sarkunkban. Viszont a látássérült vezetőnkkel sokat beszélgettünk. Mint kiderült, főállásban pszichológus. Bármelyik látássérült, akivel a kiállításon találkoztunk, roppant kommunikatív és készséges volt, mindenki a „hülíye” látogató még hülyébb kérdéseire válaszolgatott – fáradhatatlanul és mosolyogva. Pedig gondolom, hogy naponta ugyanazokat a dolgokat kérdezik meg, maximum csak más hangot hall………..
És a csoportról pár szót. Mi négyen mentünk, a maradék öt ember 3+2 felállásban jött, de ismerték egymást. Mi érdeklődtünk, sokat kérdeztünk, ez őket hallhatóan zavarta. Már az elején kialakult a klikkesedés, ők hanggal és mozgással segítették egymást, mi pedig megoldottuk ugyanezt a feladatot – magunkban. Nem titok, nem régóta élek a társas kapcsolatban, ezért kifejezetten érdekes volt számomra, hogyan is bízunk egymásban. Lesz-e odafigyelés a másikra, jön-e automatikusan a segítség. Miközben persze az is kérdés volt, hogyan fogom elviselni a sötétet, hogyan reagálnak a helyzetre a gyerekek. Elvárásaim nem voltak, de tudtam, hogy bármit is hoz, ez egy érdekes helyzet lesz. Örömmel, jelentem, sikeresen vizsgáztunk. Igaz, koncentráltunk is rendesen, a helyzetre, és egymásra is. Sokat nevettünk azon, hogy ilyen mondatokkal segítettük a másikat: erre gyere…….. Vagy azt ellenőriztük, a másikunk megélte-e azt a helyzetet, amit mi: láttad? – tettük fel a kérdést automatikusan. Például ilyen kommunikáció sem hallatszott a másik öt ember irányából……. Igazából ajánlom nagyon párterápiának is ezt a kiállítást. Megmutatkozik feketén-fehéren (bár inkább csak feketén), mennyire számíthattok egymásra, mennyire figyeltek egymásra, mennyire vagytok együtt. Nekem jól esett, mert ha máshonnan nem éreztem volna, most abszolút bizonyosságot nyerhettem arról, hogy négyen létrehoztuk az elmúlt időszakban a csodát. És ma pont ez az az érzés, amit saját eszembe kell juttassak, mert bizony az édenkertben is vannak döccenők. Még jó, hogy vannak ilyen pozitív pillanatok, különben a bizalmatlanság befagyasztana mindent.
És akkor zárásként unokahúgom, Vénusz nagy mondása. Ő három éves, szülei nyaggatták egyre valamivel, mire a kislány megunta és rávágta: Látom, nem vagyok süket!
