Tegnap a Nemzeti Táncszínházban nagyon érdekes felfedezést tettem. Jolddal és Mesóval voltunk élményfogyasztók – még akkor is, ha különböző mértékben éreztük élménynek. Megnéztük a Tánclépések c. modern táncelőadást. Modern, tehát olyan, mint a széttört zene, a jazz bizonyos ága. Nehéz dolgom van, mert nem tudok égni, mint mondjuk Lajkó Félix hallatán, nem tudok lobogni, mint amikor az Experidance-ot látom, mégsem tudom azt mondani, hogy nem volt jó. Mert még az is érdekelt, ami igazából nem tetszett. Még az is különleges és nem mindennapi volt. Csak ez nem az enyém, ez nem az én ösztön-világom. Klassz, csak nem nekem való. Az első részben egyfolytában gondolkoztam. Kerestem a széttörtség fonalát, azt a korlátot, amibe kapaszkodva megérthetném ezt a zagyva világot. Volt egy-egy másodperc, amikor bevillant valami, de igazából nem állt össze semmi. Olyan érzés volt, mint amikor a láthatatlan kiállításon csak úgy bolyongtunk a térben, minden fogódzó nélkül. A különbség csak annyi, hogy oda direkt ezért az érzésért mentünk, ide meg bizony nem. Ide kikapcsolódni jöttem volna, eltelítődni a zene szépségével, megfürödni a mozgásokban és átmosódni, felejteni a mindennapi gondokat, a robotot, azt, hogy az élet nehéz. Ehelyett egyfolytában gondolkoztam, görcsösen érteni akartam, hogy élvezhessem. Miközben azt vettem észre, hogy nem táncolnak egyszerre, sokszor nem, pedig csak nyolcan álltak a színpadon. A mozdulatok szokatlanok voltak, a térben a kifacsart testek jól mutattak, meglepő mozgásokkal szembesültünk. Ilyenkor viszont az jutott eszembe, megéri ez a fájdalom? Mert egész biztosan fáj nekik az a kifacsartság. Megéri a művészet a szenvedést? Tudtak vajon nekem többet adni azáltal, hogy olyasmit csináltak, ami fájdalmas? Nekem, akinek egy egyszerű néptánc lenyűgöző? Sokszor láttam apróságokban, hogy egy-egy emelésnek nekikészülnek, egy ugrást előkészítenek. Úgy éreztem, ez a tánc nem ösztönös, nem belülről jön, ez tanult valami, nem ősi. Nem gondolom, hogy a tanultságtól kevesebb lenne valami, mint az ösztönös, csak nekem ettől elmúlt a varázsa. Kihunyt a lobogó tűz, elveszett a megértés odaadása. És így kezdtünk bele Muszorgszkij „Egy kiállítás képei” c. második részbe. És ez már jó volt. Mint a hallgatható jazz. Nem lobbantott fel, de éreztem a történet fonalát, és itt is néha elgondolkoztam, minek a fájdalmas művészet, és itt sem emelték egyszerre a lábukat, de lenyűgözött pl. az a mód, ahogyan a lányokkal, mint kiállítási tárgyakkal bántak – a tánc nyelvén. Itt már a zene megérte. Elismerem, mélyről kellett ennek a résznek megnyernie, de a végére egészen sikerült. Nekem ez a rész elég lett volna. És teljes lett volna az egész este.
Nem bánom viszont, hogy a határaimat feszegeti Jold. De azt sem hiszem, hogy a széttört jazz élvezhetőbb lesz avval, hogy minél többet hallgatom. Ez olyan, ha nem szeretem a gesztenyepürét, hiába etetnék velem naponta, akkor sem fog az íze tetszeni. Általában nem azért nem szeretünk valamit, mert nem ismerünk (legalábbis azt gondolom, mielőtt nemet mondanánk valamire, előtte ki kellene próbálni), hanem valami összetevője, vagy az egész nem áll össze, nem érezzük azt az ízt, azt a hangzást, azt a színt, ami nekünk megnyugvást ad, boldogságérzetet kelt, egyensúlyba hoz, vagy továbbgörget. Ezek inkább a bennem lévő diszharmóniát hozzák felszínre, valami olyasmit, amivel naponta küzdök, hogy kikerüljem. Valami disz-komfort érzés kerülget a gesztenyepürével, a széttört zenével, a megtört mozdulatú tánccal. Lehet, pszichológussal kellene elemeztetnem, miért. Ez a tánc az írók közül Márai analógiája: a kimunkált, a tudatos, az aprólékos Máraié. És Márait imádok olvasni. Nagyon szeretm (rajongásig szeretem) Márai Eszter hagyatéka c. filmjéből készült filmet. Remek szereplők (Nagy-Kálózi Eszter, Törőcsik Mari, Cserhalmi György, Szilágyi Tibor, Eperjes Károly, Kolovratnik Krisztián, Udvaros Dorottya, Hámori Gabriella, stb.), a meleg színekkel fényképezett kora-ősz (Gózon Francisko műve), és a balaton-felvidéki helyszín varázsa sokat segít Márai csodás művéhez. Élvezem a film minden cseppjét, mint szüretkor a friss must apró kortyait. Ösztönből, habzsolva szeretem – beleharaptam volna. És akkor megnéztük Jolddal, büszkén mutattam, mint egy kincset. Mint a saját kincsemet. Jold a maga elemező, rácsodálkozó, türelmes és magányos módján figyelte. Lenyűgözött, hogy a film közben mennyire ott volt, az egész teste, az egész arca átszellemült, más lett, hiszen eggyé vált a filmmel. Élveztem őt, ezt a változást figyelni, oldalra lestem sokszor, hogy ezt lássam a film mellett. Büszke voltam, hogy találtam egy filmet, ami neki legalább akkora kincs, mint amennyire nekem az. Mindeközben nem vettem észre, hogy mennyire elmerült, milyen mélyen van már a történetben, mennyire magáénak érzi. A film után derült ez ki számomra, és csalódottá váltam. Elvette a kincsemet. Azóta ez sokkal inkább az övé. Pusztán azért, mert nem ösztönből falta, hanem kultúráltsággal, tanult módon, összeszedve közelítette meg. A maga úri finomságával elrabolta tőlem az ösztönösen fogva tartott kincsemet, ami már neki ragyog inkább. Szóval ki tudja, az ösztön-lét vagy az „uralkodom magamon” lét a jövedelmezőbb J
Erre e rétre azt gondolom, én sosem jutok el, pusztán azért, mert én nem ilyen vagyok. De szeretek túlmenni a korlátokon, a saját határaimon, mert kíváncsi vagyok, valaha megértem-e ezt a világot., tudok-e annyit dolgozni egy mű befogadásán, hogy az eljusson hozzám úgy, ahogy kell, vagy a magam lusta módján csak az hoz majd örömet, amit meló nélkül tudok fogyasztani? Ezért fogom még egyszer megnézni a Rosenkranz és Guilderstern c. filmet is – túl fáradt voltam az agymunkához, amikor megnéztük, pedig ez komoly meló nélkül nem fogyasztható film. Annyit azért éreztem belőle, hogy megéri, érdekes és gondolkodtató, de nem voltam fogadóképes. Remélem, nem sokára beszámolhatok majd erről a filmről is.
