A cím nem egy 20. századelejei nagypolgári, mondén hölgyre utal. Nem. A cím nem utalás, valóság. Pátyon 1805 és 1850 között pincék épültek, hogy a 300 hektáros szőlőnek legyen helye folyékony formában. Ám jött a gonosz filoxéra és mindent vitt. Mondjuk, a pincéket nem. Azok az első világháborúban "légópinceként" szolgáltak.
Aztán pusztultak, pusztultak. Némelyik még ma is csipkerózsa-álmát alussza.Némelyik azonban ébredezik. Nem híres borászok dombja ez az erdei fák ölelésében. Kisemberek próbálkoznak borkészítéssel. És mivel helyben szőlő már nem terem, szállítják / szállíttatják a szomszédos Telkiből, a távolabbi Szekszárdról, a még távolabbi Tokajból. Asztalos, kőműves, kecsketenyésztő darálja aztán, préseli, hordókban tárolja........ És ha valaki arra jár, megvendégelik rndesen: újborral, bográcsos gulyáslevessel, zsíros kenyérrel. Cserébe annyit kértek, vigyük hírét a pincehegynek.
Köszönöm Platz Ágnesnek, hogy a facebookon felfedezte, hogy Pátyra tartunk, köszönjük, hogy "összetrombitálta" a pincés társait, és köszönjük a NAGYON szíves vendéglátást! Minden egyes Rézvirág-társam hírét fogja vinni a mai napnak, mert ma majdnem minden klappolt. Sajnos a quiche elfogyott.... Lehet, hogy újra el kell mennünk, már pusztán emiatt :-)
