Second-hand kultúra

A Hír Tévé jóvoltából – és Erika barátném kedves invitálására – hangulatos nyári estét tölthettünk el – olyan koktélállagú este volt. Nézzük az összetevőket, ami egy ilyen kellemes koktélhoz kell. Itt van először a hely. A színház épülete az egyik kedvencem Budapesten, a Paulay Ede utcai tatarozásra ítélt házak között, a feldúcolt, felállványozott utcasoron, az elhagyott Állami Balettintézet háta mögött áll szerényen ez a szecessziós csoda, ragyog a lepukkantságban, mint egy ékkő. Bent a terem mélykék és arany, mégsem nyomul olyan harsányan a lelkembe, mint ugyanezek a színek a Nemzeti Színházban. Itt mindez finom, hangulatos, jól áll a színháznak, olyan elegáns lett tőle. És akkor jöjjenek a nézők. Khhhhmmmmmm, mit is írjak………. A jegy ingyen volt, regisztrálni kellett gyorsan, aki nyert, bejutott. Így mellénk olyan idősebb pár került, ahol a nő időnként nem hallott, hát hangosan rákérdezett, mire a férje hangosan válaszolt – néha még hangosabban meg is vitatták. Amikor már ebbe majdnem teljesen beletörődtünk, akkor került elő a lábuk elől a nájlonszatyor (direkt írtam így) a felvonás közepén, és abból, egy sor jó alapos zörgés után a hazulról, műanyagpalackban hozott innivaló. Csak figyeltük őket, a szünetben pedig, fogadásokat kötöttünk, hogy vajon a következő felvonás alatt a rántott hús vagy a töpörtyű fog a szatyor mélyéről fölbukkanni. Hát ez az, amit sosem fogunk már megtudni, ugyanis hőseink hazamentek. Biztos még sosem hallottak arról, hogy vannak három felvonásos darabok is. Ejnye, de rossz indulatú vagyok, hiszen csak sietniük kellett, hogy elérhessék még az utolsó távolsági buszt………. Tirpákia felé. És máris újabb összetevőhöz érkeztünk, itt a darab, ugyebár. Molnár Ferenc Hattyú c. művét Szinetár Miklós rendezte. A darab pont olyan, amilyennek egy Molnár Ferenc darabnak lennie kell. A szereplők akár lubickolhatnának is benne – volt is pár színész, akinek ez sikerült. Én pedig, azon gondolkozom, hogyan választ a rendező a darab kezdetekor szereplőket. Gondolom, vannak olyan színészek, hogy olvassa a rendező a darabot, és már tudja, kiről szól az, ez történt például Bessenyei Ferenc és Tevje találkozásakor, hasonló egyé válás történt Gobbi Hildával a Csirkefej c. színdarabban, de idesorolhatom Eperjes Károlyt a Fösvény c. műből – biztosan Ti is tudtok hasonló csodákat sorolni. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a színház mégis csak állandó tagokkal működik, akik fizetést kapnak, hát munkát is kell adni nekik – vagyis a rendező legtöbbször a meglévő színész anyagból kell dolgozzon. Ezen kívül ki tudja még hány koncepciónak kell megfelelni, hány játszma játszódik le a színpadra állítás előtt (és közben) politikai és/vagy gazdasági porondon…….. Ez egy elég összetett és kényes játék. Ebben a darabban játszik erős és gyenge színész, „hazai” és vendég, főiskolai hallgató. A színészgárda mégis összeszokottnak, jó hangulatúnak tűnt, megvolt az egység. Ugyanakkor egyes egyéni alakítások nem lesznek maradandóak. Az egész színpadi nyelvezetre affektálás, tettetés volt jellemző, úgy áradt a modorosság, mint a füst a rockkoncerten. Oké, értem én, komédia, meg a huszadik század eleje, de mégis, nem volt ez kicsit nagyon eltúlozva? Mind a négyünknek beletelt egy kis időbe az első felvonásban, mire megszoktuk. A darab pedig közben zakatolt, míg mi avval küzdöttünk, hogy türelemre intsük magunkat és egymásra pillantgatva a sötétben a másikat is maradásra ösztönözzük Nézzük akkor egyesével, a szinte értékelhetetlen felől lépdelnék a trónra, mégis csak jó érzéssel és szép emlékekkel menjek ma el aludni. Nemes Wanda, sajnálom, hogy a szép név ellenére tragikusan gyenge színésznőt láthattunk a Hattyú szerepében. Körötte (általa) bonyolódnak a lánykérés szálai, szép, női praktikákat tanulgat, királyné lesz. Fenséges a színpadon, evvel nincs is baj, csak ne kellene játszania. A harmadik felvonásban van egy jelenete például, amikor lovat ösztökélő pálcával, lovagló ruhában „dühöng”, csapkod, követeli a szerelmet – no, ezt egy sült hal sokkal jobban csinálta volna. Azt hiszem, ez volt a szerepének a csúcspontja – de ezt nem pozitív skálán értékelem. A két testvérét játszó főiskolai hallgatóknak van még mit tanulniuk (Mendler András és Somhegyi György), ha rendszeres színházbajáróként lehet egy kérésem, ne Wandától akarják megtudni a szakma fortélyait. Almási Sándor Albert herceget játszotta – majdnem úgy, mint amikor reklámfilmben szerepelt. Karót nyelt volt, affektált, nem találta a ritmust. Trón várományosként fensőbbséggel kezelhette volna a színész-alattvalókat, de ő inkább volt egy megszeppent mamakedvence a világot jelentő deszkákon. Ha a gáláns és elegáns uralkodóból is föl tudott volna villantani valamit, az lett volna a csoda. Sztarek Andrea és Takács Katalin csak pár jelenetben vannak jelen, de ott nagyon határozottan, stabil játékkal (Sztarek Andrea a nagynéni, Takács Katalin a vőlegény anyja). Pontosan teszik azt, ami a dolguk. Száraz Dénes a reménytelenül szerelmes házitanító személyét remekül hozza, fizimiskája pont ide van kitalálva, csinos, fess, szemtelenül fiatal, szőke rövid haja a lázadást hordozza. A játéka kiváló volt, ez az ember még sokra viheti egy jó rendező szárnyai alatt, be fog érni, mint a jó bor – csak vigyázzanak a tárolására. Bánsági Ildikó a Hattyú édesanyja, fennkölten királynői, annak ellenére, hogy nem ő a királynő, csak szeretne lenni. Annyira vágyik rá, hogy mindenkivel el tudja hitetni, leginkább magával. Ragyogó, gyönyörű, fondorlatos, keményen női, lenyűgöző játékvezető, sodró és lendületesen vibráló egyéniség a színpadon – imádtam a báját. És a történetben ugyan szerzetes, de a színpadon Eperjes Károly a császár, és ez nem vitás. Ez az ember egy eleven zseni, aki olyan papot alakít, aki egykoron maga is a hercegné (Bánsági Ildikó) fényűző életét élte bálokkal, fondorkodással, politikai manőverekkel, szép lányokkal – és egy megvalósulatlan szerelem után elvonult. De még mindig utánanéz a széplányoknak – ezt látva felgyúl bennem a kérdőjel a hitével kapcsolatban, de megkérdőjeleződik bennem az is, mennyire lehetett fontos az a szerelem, ami után elvonult ettől a világtól. A darabban végig papi reverendában van, de lelke hol a papé, hol a hercegi család sarjáé. Úgy csavarja magában a dolgokat, hogy hol papként feddi meg a fondorlatos cselszövőket, hol ő maga tálal fel apróbb ferdítésekkel torzított igazságot a „nemes cél” – a kézfogó – érdekében. A papi lét nem tudja legyőzni benne a nagyvilági család sarját, nem tudott átlényegülni, nem tudott elszakadni. Eperjesnek ez a két lét nem okoz gondot, úgy jár ki-be a helyzetekben, úgy cserél pillanatok alatt személyiséget a színpadon, mint ahogy más mondjuk leoltja a villanyt. És nem fárad, és nem nyög – képletesen persze. Ha a mai napból csak ezt kaphattam volna………. Azért vannak a pontok, mert rájöttem közben, ha ma csak ezt kaptam volna, Bánsági Ildikó nagyon hiányzott volna. De a többi………..