A mai nap abszolút szokványosnak indult, éltem a háziasszonyok monoton életét. Egészen délig, mert akkortól a történet nagy fordulatot vett. A fél három már a Liszt Ferenc tér egyik kávézójában talált, hogy egy nagyon izgalmasan gondolkozó kiváló egyéniségű férfival találkozzak. Két órán keresztül csevegtünk a fák alatt a szélben, és jól esik, hogy egy ilyen ember figyelemmel meghallgatott, és meghallgathattam.
Fél hatkor elindultunk Ágival Fellegi Ádám zongoraművész lakása felé, hogy az ígéretek szerinti Wagrner előadást meghallgathassuk. Először – szokás szerint – beszélt Wagnerről (megtudtam, nem csak zeneszerző volt, hanem nagyszerű költő is), majd 13 perces kivonatot játszott a Nürnbergi Mesterdalnokokból. A zongorajátéka teljesen kikapcsolt, eszembe sem jutott a rettegett Wagner, csak csukott szemmel utaztam a zene szárnyán. A szakasz végére a napközben összegyűjtött álmosság abszolút elhagyott. Ezt követően bekapcsolta a projektort, hogy egy régi Niebelungok gyűrűje c. előadásból vetítsen képeket. A filmen énekeltek (tátogtak), de a hang nem szólt, hiszen Fellegi úr zongorázott a vetítés alá – mint a moziban, régen, a némafilmek esetében. A karlendítések, a szenvedés, a vágyakozás, a nagy grimaszok az éneklés kíséreteként mind megvoltak a videón, miközben „csak” a zongora szólt – de az mindent betöltően. Fellegi úr harcolt a fehér és fekete billentyűkkel, a filmet időnként megszakították a feliratok, mint ahogyan ez anno történt a némafilmek korszakában. Ha kicsit kevésbé pátoszosra csinálták volna a filmet, ha jobban fölgyorsították volna, remek burleszk előadást láthattunk volna. De félre a tréfát. A súlyos Wagner mű így kb. másfél órába került – instant változatban. Mégsem éreztük azt, hogy ez valami pótkávé lett volna. Ennek volt zamata, volt varázsa, volt tartalma. Minőséget kaptunk ismét. Aztán a konyhában moszkauert, sós rágcsát, bort, üdítőt. Meg pár gondolatot a művésztől, aki kiült közénk beszélgetni arról, milyen a hatalom, mit tegyen az ember, ha hatalomra tör, miért tör valaki hatalomra………. Az is szóba került, hogy a művészetek célja az, hogy az ember megtalálja helyét a világban – a művészetek által közvetített értékrendek, gondolatrendszerek segítségével. Mert az csak a kiegészítő szerepük, hogy szórakoztatnak és gyönyörködtetnek. Erről a gondolatról eszembe jutott Hankiss Elemér Az emberi kaland c. műve, ami szintén azt boncolgatja, idegen-e a világ az ember számára, és hogy tud ebben mégis életben maradni, milyen technikák és praktikák (hit, ezotéria, parfüm, zene, festészet, stb.) alkalmazása könnyíti meg a számára ezt.
Kilépve a művész házának kapuján elsétáltunk a langyos estében az Operettszínház felé, mert onnan énekhangok szűrődtek felénk. Holnap a színházak fogják uralni az Andrássy utat, ennek nyitó színpada volt, ahol kevésbé neves operettistát kevéssé értékes dalokat énekeltek – a közönség lelkesedésével kísérve. Egy darabig hallgattuk, majd észrevettük, hogy a színház nyitva – kíváncsiságunk behajtott. Éppen kezdődött a Madame Pompadur második felvonása. A páholyban találtunk két üres széket. Operett, nem a szívem csücske, de ezt nem lehetett kihagyni. Túl színes ruhák, bugyuta tréfák (ahol a férfiak mindig buták és vagy lókötők), szexre utaló kézmozdulatok csípőmozgással és fenékcsipkedéssel fűszerezve, lüke, előre tudható viccek, amin a közönség valamiért mégis derül, öreg és félig hülye uralkodó……….. Nem volt kiemelkedő színészi alakítás, de azért az figyelemre méltó, hogy Oszvald Marika még mindig pörög a színpadon, hogy hátrabukfencezik, és az énekesek közül nincs, aki utoléri mozgásban. Apró tűzgömb söpör végig a színpadon a képében, szerintem télen vele fűtik a színházat, annyi energia van benne. Nem értem viszont, hogy fogadhatta el a darabban neki szánt szerepet Huszti Péter. Énekhangja nincs az operetthez megfelelő, mégis énekel. Ő a bugyuta, a lüke király, aki kijátszható, akit szeretve szán az ember. Miért van az ország egyik legnagyobb színészének erre szüksége? Tehetségét nem tudná inkább valahol kamatoztatni? Hol van Kean, a színész? Van az a pénz, amiért elvesztheti a legnagyobb művész is a méltóságát? Ráadásul valami idétlen Kandúrbandi (térden fölül érő) csizmát adtak rá az öltöztetők, amiben menni nem tud………. Szánalmasan lépdelgetett, járása nem volt természetes. Én nagyon sajnáltam, és nem a szánni való öreg királyt láttam a színpadon, hanem a szánni való öreg színészt – akiért korábban rajongtam.
Ez az apróság, ez a csalódás kellett ahhoz, hogy mégis teljes egészében értékelni tudjam a délutánt és az estét. Mert azt láttam Huszti úr szereplésén keresztül, hogy most még fiatal vagyok, most még nem kényszerülök semmire, még nem kell megalkudnom, hát akkor élvezzem azt, ami elérhető, koncentráljak a boldogságra, mondjak köszönetet a délutáni gondolatokért a kávézó teraszán és a lehetőségért, hogy Fellegi urat ismét meghallgathattam. De leginkább Áginak örültem, hogy eljött velem, így hozzájárulhattam kicsit a kikapcsolódásához. Remélem, még lesz ilyen napom több is!
