Hirtelen jött elém a lehetőség, nagyon hirtelen, egy igen fontos nap koronájaként. Kicsit sajgó fejjel, fáradtan - magam mögött hagyva egy emberpróbáló időszakot - indultam az Erkel Színházba. Húzós napjaim voltak, így nem tudtam felkészülni arra, mi vár rám, nem olvastam kritikákat például. Tudtam, hogy pár napja mutatták be, tudtam, hogy a zeneszerző Dés László, tudtam, hogy balett, tudtam, hogy Tenesse Williams darabjából készült, és tudtam, hogy a címe: A vágy villamosa. Korábban már megfogalmaztam, hogy nem vagyok a balett műfajának rajongója: a jobb baletteket fogyasztom, a kevésbé jobbaktól kifejezetten szenvedek. Útban a színház felé felmerült bennem, hogy vajon milyen balettről lesz itt szó, hogyan fogom bírni. A Dzsungel Könyve alapján, Ez + Az rajongóként már a fülemben csengtek a dési dallamok - úgy gondoltam, pont jó lesz a darab arra, hogy életemnek ezen a kiemelkedő napján ne legyek egyedül otthon a tv ölelésében. Megegyeztem magammal, hogy ennél nagyobb elvárásaim nincsenek. Folyton kacagó barátnőmmel megkerestük szuper helyünket (mennyivel jobban látni az előadást az Erkelben, mint az Operaházban). Dumcsiztunk kicsit, fél szemmel a színpadra lesve rozsdás csöveket láthattunk, egy megkopott lakás belsejét. Valahogy nem klasszikus baletti megoldás volt, és ettől kiváncsi kezdtem lenni. Oldalpillantásokból rögtön láttam, hogy a zenekart nem láttam - de még a helyét sem - ez kicsit kedvem szegte: balett, zenekar nélkül?
A nyitóképben egy apró lányka táncol kicsit nagyobbacska nővérével, majd egy amerikai pezsgő város forgatagában járunk, villodzó neonreklámok, zaj, tömeg, lendület, csoporttánc - és egy lány bőrönddel. Blanche jön haza, és belép húga nyomorúságos lakásába. Kezdődik a kálvária - ami Blanche esetében nem ekkor kezdődött, a regény indul ezen a ponton. A tragédia felé vezető első lépés. A színpadon pedig rengeteg lépés. Egy főhős, aki végig táncolja a két felvonást, kitekeredő végtagok, érzelmi hullámok, harag, kártyacsata, szerelem, vágy, szenvedély, erőszak, halál........ Hihetetlenül modern a koreográfia, mégsem megy el a kortárs tánc túlzó irányába.
Ez nem a Dzsungel Könyve. Rá lehet ismerni Dés keze nyomára, de nem a huszadik majdnem ugyanolyan dalt halljuk. Valami átmenet a jazz, a big band és a klasszikus zene között, hol ide billen, hol oda - de mindez tökéletesen kerek egészet alkot. Nem enged elkalandozni, fogva tart a zenei változás, melyben a Déstől megszokott ütemes dobolás (afrikai ős-zene) is helyet kap. Megértettem, hogy ennyi zeneszerszám nem fér el a zenei árokba, ezért nincs élő zene (vagy két szintes zenei árokra lenne szükség legalább).
Vigyázat! Nem klasszikus zene, néha a széttöredezett jazz szólal meg - igaz, pont annyi ideig tart, amíg nem állnak fel azok (pl. én), akik ezt nem kedveleik. Nem romantikus balett, semmi megszokott mozgás nincs benne. De van nemi erőszak-kísérlet és terhest alakító táncos (Stella). Aki nem szeret a megszokott balett-érzésből kimozdulni, az ne vegyen jegyet, ne üljön be, mert nem fogja élvezni az előadást! Aki szereti, ha valami üdítően más, dinamikusan mai, mégis aprólékosan finom és kifejezetten tökéletesen minőségi, az szánjon rá a szabadidejéből. Aki szívesen sírvafakad egy jó balett végén, az ki ne hagyja! Aki még azelőtt szeretné a darabot látni, hogy a világhírnév szárnyára kapja, az még most induljon jegyet venni!
