Harmadik hete már, hogy apró kutyakörmök koptatják a konyhakövet, cicák által irigyelt nyávogás hangzik ugatás gyanánt, mindig lében úszunk – vagy a kutyatócsában, vagy felmosó vízben. Amikor betette Pemzli a lábát a lakásunkba, még mindenhol selymes volt a szőr, mint a legfinomabb ágyneműhuzat. Az idő múlásával szőre sprődebb lett, előbb csak a farka tövénél, majd az egész háta, mostanra már csak a kobakja, a füle és a nyaka őriz még valamit a babaszőrből. A folyamat szinte egy hét alatt lezajlott – legnagyobb bánatomra. Az ébrenlét perceit a játék birtokolja, ami csak morgással megy, minden játék mélyén a harapdálás, a fogak koptatása a lényeg, legyen szó a szoknyámról, Mesó kezéről, az utcáról felhozott fadarabról, Martzi cipőjéről vagy a tapéta falról leszedett darabjáról. A lakást betölti a kutyaszag, és bármily idegen is még most, amikor hazaérek, valamiféle otthonosságot áraszt: mindig vár itt valaki. Minden reggel farok csóválás fogad, ilyen széles köröket, ennyire gyorsan rajzolgatva a levegőben nem sokan tudnak produkálni. Imádom, amikor a reggel szöszmötölök a konyhapultnál, úgy, hogy Pemzli a lábfejemre kuporodik. Szeretem, ahogy pattog, miközben várja, hogy a tálja teli a finomságokkal koppanjon végre a fal mellett. Jó érezni, ahogy figyel ránk, ahogy szót fogad, és ha kicsit rá is kell még néha morogni, nem megy be már a szobába. A játékai időnként a legváratlanabb helyeken kerülnek a lábunk alá, folyton pakolunk utána (mint a másfél éves gyerekek után), séta közben még keresztbe fut a lábunk előtt, mintha próbálná, milyen gyorsan reagálunk, mintha várná a „nagy esést”. Még mindent megkóstol, élvezem, ahogyan a nyers gyümölcsöket, zöldségeket fogyasztja. Mindenre kíváncsi, bebújik a tányéros szekrénybe, beleszagol szügyéig a mosogatógépbe, belenéz a WC csészébe. Mindenhol ott van a nap 24 órájában, olyan, mint a kisgyerek, akit valamitől óva intesz, csak azért is azt teszi. Jó szülőként, gondos gazdiként mindig egy lépéssel előbbre kell gondolkodni, a kutya előtt kell járni, a kutya szemével kell nézni – majd ennek megfelelően lezárni, lekötni, becsomagolni, eldugni dolgokat – amiknek új helyet kell találni, azt meg kell szoknunk, merre induljunk, hova nyúljunk érte ezentúl. Kizökkent önkéntelenül a már unalmassá süllyedt hétköznapjainkból (nem is hittem volna, hogy olyan apróság, hogy egy tárgyat máshová helyezek, ennyire képes újításnak tűnni. Ajánlom ezt a módszert, ha nem szeretnél kutyás életformára váltani, de már unod az életed szürkeségét – pakolj át egy-két dolgot, még ha értelmetlennek tűnik is!) És akkor még nem is beszéltem az új napirendről. A nap mindig öt húszkor indul. Muszáj, hiszen hét közben ekkor kelek, a négylábú pedig nem tud különbséget tenni szerda és vasárnap között. És a séták. Ezek most még rövid távok, az apró lábak nem bírják még a Budai hegyeket bejárni vagy a Városligetet bebarangolni – még csak a ház körüli avar fölfedezése a cél. Belebújni, a szálló leveleket vadászni, egy falevéllel a szájacskában büszke huszár módjára lépdelni – ez még most teljes boldogsággal tölt el. Pemzlit is, hiszen ö ilyenkor a nagy fölfedező, és engem is, mert felbecsülhetetlen öröm a nyiladozó értelmét látni, azt, ahogyan rácsodálkozik a világra. Napi kétszer fél-egy órára kimozdulok, sétálok, futok, és mindez nem kényszer, nem fáradtság, örömmel tölt el, a mozgás a kutyával töltött idő hozadéka. És rácsodálkozom, milyen a hanyatló nap a szmogos városban, mennyi kutyás kommunikál, milyen szép házak és kertek nőttek ki a földből az utóbbi években a környékünkön. Lassan sikerül az összes oltást beszereznünk, akkor akár más kutyákhoz, más kutyásokhoz is közeledhetünk.
Ági egy korábbi kommentben többes szám első személyben írt magáról és Orsiról, pedig „csak” Orsi csinált valamit (pl. 120 grammot ettünk – persze nem ez volt, arra már nem emlékszem pontosan, mi is volt). Akkor Ági írta azt, hogy ez az egyedül már ragzani sem képes kismamák többese. Nem hibás a nyelvtanom, ez így szólt és ez nagyon tetszett nekem, pont így, és megjegyeztem. Zsoltot ez a mód, ahogyan a kismamák beleépítik a személyiségüket a gyerekébe (még ha a valóságban nem is egészen) nagyon idegesítette mindig, szerinte ez nem járható út, nem helyes, nem hagyja meg a gyereket önálló lénynek. Úgy vélem, ez a gondolata túlzás, pont a helyzet fonákságát, viccét nem érti, túl komolyan veszi. Mostanában észrevettem, hogy hajlamos lennék én is magunkról (kutyáról és rólam) hasonló módon beszámolni…….:-)
Az életforma váltásra nagy szükségünk volt, miután nemrég elvesztettünk valamit, miután valaki cserbenhagyott bennünket – nincs időnk a sebeinket nyalogatni. A széteső félben lévő, nem kommunikáló családot az eb összehozta: esténként együtt kuporgunk a folyosón, és együtt birkózunk a kis vakarccsal. A beszélgetés legtöbbször a kutya körül indul: evett-e rendesen, milyen benyomások érték séta közben, hogyan aludt a hátán kimerülve és horkolva a séta után. A rosszcsont Pemzli abban is nagy segítségünkre van, hogy a 93 éves nagymami aggodalomra okot adó egészségügyi helyzetének következtében megjelenő nyomasztó gondolatokat kisétáljuk magunkból – amíg Pemzli feladatokat ad nekünk, produkálja magát, legalább addig nem pörögnek a gondolataink a megváltoztathatatlan körül.
