Adott (volt) egy író: Werner Schwab. Osztrák volt, eredetileg szobrászként alkotott, majd színpadi szerző lett. 1994-ben, 35 évesen halt meg. Darabjait erősen alkoholos befolyásoltság alatt, éjszakánként, barátai lemezét hallgatva írta. Január elsején találtak a laksásán holttestére, halálának körülményei ma is tisztázatlanok. Ezt ismerjük, ez van a sztárokkal, általában az új évet halva kezdik, és nem lehet tudni, mi is történt. Be kell lengje valami az elmúlást is, valami titokzatos, valami bulvár, valami, amitől fennmarad akkor is, ha esetleg amit alkotott nem annyira maradandó. Nos, ez az, amit én nem tudok megítélni. Színpadi műveit a groteszk jellemezte. Igen erősen. Parti Nagy Lajos remek fordítása hangsúlyozza ezt. Vannak olyan pillanatok, amikor az eredeti író és a műfordító egymásra hangolódnak, ilyenkor általában az eredetinél jobb, hangulatosabb, élesebb, pontosabb művek kerülnek ki. Ilyen volt például Romhányi fordítása, a Frédi és Béni. Németül és angolul is volt szerencsém többször hallani egy-egy epizódot, a versikéknek nyoma sincs sehol, bezzeg a magyar változatban!!!!!!!!!! Sokat hallottam már az Elnöknők c. darabjáról, de valahogy úgy alakult, hogy lemaradtam róla. A MOM Kulturális Központban 500 Ft-ért lehet időröl időre filmeket nézni, amikor ebben a sorozatban megjelent, hogy ennek a színdarabnak a televíziós felvételét adják, nagyon megörültem, és Katival elindultunk………. Más dolgokat tartunk fontosnak a művészetben Katival, sokszor én több mindent el tudok fogadni, több meghökkentő dologra nyitott vagyok, mint ő (ez nem minősítés, tény, és attól még nagyon szeretem őt), De ez nálam is kiütötte a biztosítékot. Utána olvasva a szerző életének, már valamennyivel érthetőbb, de felmenteni ez sem tudja, ez egyszerűen szörnyű volt. Adott három nő, akik foglalkozásukra nézve takarítónők. Egyikük szegényes mosókonyhájában ünneplik a használt színes tévé megvásárlását. Beszélgetnek, borozgatnak, álmodoznak. Kiderül magányuk, társtalanságuk, az, hogy a felnevelt gyermekük semmibe veszi őket, igénytelenek az életre, nincsen hobbijuk, szórakozásuk, fejlődésük, előre lépési lehetőségük. Csak a szegénységük, a mosókonyha, ők hárman vannak egymásnak, meg a hit. És az álmaik. Borozgatás közben eljutnak álmaik színterére, egy bálba, ahol az egyik elnöknő álmai hercegével épít ki kapcsolatot, ahol a férfi csak őt csodálja, csak érte él Nem hazudtolja meg önmagát, már-már pornográf jelenteket vizionál, kurvás énje tombol. Másik avval a hentessel megy álmai mezején lévő bálba, aki eleve tetszik neki, ő „jó asszonyként” látja magát. Az együgyü harmadik egyre csak azt ecseteli, milyen fontos ő, mennyire nélkülözhetetlen, hiszen ő puszta kézzel hárítja el a WC-ben a dugulást……… Egyre jobben belelovallják magukat az álomképbe, egymást túl kiabálják, egymás elől kapkodják fel a szót, mint a tyúk a töreket……… Szinte látni, hogy álmaik olyan erősen vágyakozóak, hogy úgy pörög minden, mintha mókus hajtaná a kerekét: örülten, gyorsan és katatón módon zörögve – de minduntalan egy helyben. Kettőnek az álma olyan, hogy esélyük sincsen a megteremtésre. Voltak férjnél, régen, kapcsolatuk azóta sem volt. Gyerekeik elszakadtak tőlük – lehetőségük volt, eljátszották, vagy eljátszotta az élet. Az ő szerepük az életben az egyhelyben topogás. Az együgyü harmadik vágya, hogy az áldozatos munkáját elismerjék. Ez hajtja, csak ezért él, az ő világa csak ebből áll. Itt kíván előbbre jutni. Az ő helyzetében ez azért lehetetlen, mert a munka, amit végez, annyira alantas, hogy senki még csak tudomást sem akar egyáltalán magáról a munkáról venni. Az író értékítélete szerint viszont valamiért ez a vágy előbbre való a többinél. Talán azért, mert ez nem önmagáért való hiúság, hanem valamiféle alázat a munka felé, a mások szolgálata felé. A darab egy pontján hát az együgyü megemelkedik, fizikailag a többiek fölé kerül, elindul valamiféle emelkedés az ő helyzetében, amit a többiek (hittel magukban) nem tolerálnak, szó szerint a fejét veszik. Miután kimagaslott közülük, visszavágják, betagosítják, nem hagyják kitörni. Nem viselik el, hogy az ő álmukat valaki szertefoszlatja, elveszi tőlük az utolsó örömöt is, Ők még nem látják, hogy ez nem valódi lehetőség, hiszen az életük úgy jár körbe, mint egy kakaós csiga, ugyanazon a szinten tekeredik körbe-körbe, se eleje, se vége, folyton tekerni kell a semmiért. És akkor a hit. A két gyilkos nő hite nem belsőséges. Nem alapvonás, nincs mögötte átszellemülés, csak álszellemülés. A templom csak álca, ahová tartozni kell, ahová járni kell. Káromkodni nem szabad, mégis tele van a darab káromkodással, szarral és húggyal, olyan volt, mint amikor a gyári munkás kollégákkal leülök ebédelni: azonnal a testnedvek emlegetésébe fognak. Erős hite az együgyünek van. A maga együgyüségében mindent készpénznek vesz, mindent meg- és átél a hitben, szenved attól, ahogy a másik kettő szóban és tettben vétkezik egyfolytában. Felvetődik a kérdés, ki akkor az erős, a hitetlenek, akik színjátszanak, vagy az együgyü, aki szinte nem is tudja, mit hisz, miben hisz. Ugyanez a hit-erő mozgatja őt följebb a tragédia előtt, ugyanilyen mély hittel és vad elszántsággal képes abban hinni, hogy munkájának eredményét elismerik majd, érdemes ezért élni és puszta kézzel kotorni a WC-csészét. Rengeteg rétegkérdést fölvethet még a darab, de ahogyan annakidején Hofit nem szerettem élőben, mert nem viseltem el a sok szemetet, káromkodást és csúnyaságot az előadásában, úgy ez is kicsapta nálam a biztosítékot. Pedig a szereplő gárda nagyon nívós volt: Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági. Remekül alakították a szerepet, nagyszerű volt a jelmezük, és pont azt a fílinget hozták, mint amit a Radnóti Színház Kripli c. előadásában láthattunk.. És kiváló színészi alakításaik ellenére mégis azt kell mondanom, Schell Judit és Szombathy Gyula lecsúszott, elszegényedett, kilátástalan, nyomorult öregasszony alakításai a Kripliben mégis sokkal emlékezetesebbek maradnak számomra, de hangsúlyozom, ez nem az Elnöknők kritikája, hiszen ők remek munkát végeztek.
Fura, hogy arról, ami nem tetszik, ennyi gondolat indul el bennem……. Vitára, a szimbólumok kibontására érdemes lehetne……
