az utóbbi napokban sokat hallottam, olvastam a Netflix részes minisoroztatáról, a Kamaszok-ról. Szerencsére esett az eső a hétvégén, így be tudtunk kuckózni és nekiláttunk. Megérte.
Az alap szituáció, hogy egy 13 éves gyerek halálra késelte egy évfolyamtársát. Az első rész azon vezet végig, hogy fogják el a fiút, mi a folyamata az őrizetbe vételének, hogyan jelenik meg a védő, hol kap szerepet az apa, mint támogató felnőtt. A kezdő képsoroknál a döbbenet a kanapéba nyom, még nem hiszed, amit látsz. Aztán azt figyeled már, mindenki, akinek hivatalosan dolga van az ügyben, mennyire óvatos, szinte minden interakcióban két hivatalos ember van jelen: egyik cselekszik, másik figyeli. A folyamat minden pontján folyton figyelmeztetik az elkövetőt a jogaira, az ügyvéd is azonnal arra szólítja fel, hogy ne válaszoljon, joga van hozzá (legalább amíg kitalálják, mi legyen). Szinte irigykedve figyelem, hogy ilyen hozzáállás lehet. Közben azt is látjuk, a fiú hogyan ébred tudatára annak, hogy amit tett, az milyen súlyú. Ugyan tagad, egészen az epizód végéig, ahonnan már nem lehet tagadni tovább, mert nincs mit. A második epizódban az ügyben eljáró nyomozókat követjük végig a harmadik napon. Az iskolába mennek, elbeszélgetni a gyerekekkel. Látjuk az iskola szinte hétköznapi működését. Azért szinte, mert a tragédia még friss, még fojt, de az élet mégis megy tovább. Látjuk, hogy a gyerekeknek jogaik vannak, hogy hol viccesen, hol szemtelenül közbeszólnak, ha nehezedik a szituáció, következmények nélkül kifordulnak, odébb állnak, figyelhetjük, a tanárok hogyan szenvednek, mert nincs eszköztáruk, nem tudják féken tartani a kamaszokat: ki gyenge marad és felülkerekednek a kölykök, ki katonásan, hangosan ordítva teremt rendet. De a jog, az jog........... A gyilkossággal vádolt fiúról és a meggyilkolt lányról a kamaszoktól szerzett információ alapján árnyalódik a kép (nem minden az, aminek látszik), de nem olyan könnyű a film, hogy teljesen megfordítsa érzéseinket és a fogva tartott felé állítsa a rokonszenvünket, de....... Ettől viszont csak valóságosabb, életszagúbb lesz a történet. A harmadik epizód hét hónappal később játszódik egy elmegyógyintézetben, ahol a fiút őrzik, mert nincsen megfelelő intézmény ilyen korú elkövető számára, akit még nem ítéltek el. És ugye, a jog az jog. Az intézménybe érkezik a pszichiáter, hogy szakvéleményt adjon a fiúról. Az epizód szinte csak egy térben, a két ember viadalát mutatja - és lenyűgöző. Okos a fiú, remek a pszichiáter, igazi az összecsapás, érezni a tisztelet-szeretet keverékét, a fiú szárnypróbálgatásait, ahogyan kóstolgatja a pszichiátert, és a felnőtt tökéletes hozzáértését abban, hogy hagyja maga fölé kerekedni a srácot, hagyja magát uralni, azon a mezsgyén reméli igazán megismerni. És amikor már azt hisszük, nyer a srác, hirtelen rádöbbenünk, hogy a nő tisztában van minden egyes mozzanattal, rezdüléssel, és akkor veszi vissza a kormányrudat, amikor akarja - ki sem engedte a kezéből. Fantasztikus lelki-szellemi adok-kapok, mindkét fél teljesen beleteszi magát, kíméletlenül. És ettől mérhetetlenül izgalmas, varázslatos. Annak ellenére, hogy szinte a szobán kívül, a két emberen kívül alig látunk mást vagy másokat. A negyedik epizódban a család jelenik meg tizenhárom hónappal a tragédia után. A gyilkos családja. Az apa, az anya és a nővér. Betekintünk egy napjukba, ami jól indul - de mégis olyan fura az első pillanattól kezdve. Vidám, szinte bohókás, de érezzük, hogy nem kerek. És az események kumulálódnak, mert a családot körülvevő társadalomnak joga van véleményt nyilvánítani, emlékeztetni, egyet érteni vagy elfordulni és megítélni. Ez robbanáshoz, kiboruláshoz vezet, és látjuk azt a belső szenvedést, amit nem tudnak letenni: hogyan sikerült ilyen gyereket nevelni. És hogyan lehet ezzel a háttérrel tovább élni.
A sorozat nézése során többször eszembe jutott a Beszélnünk kell Kevinről c. film. Nem csak a történet hasonlósága miatt. A filmben az anya félt a gyerekétől, az apa hajtotta a pénzt, a gyerek maga teremtődött azzá, ami a tragédiát egyértelműen hordozta magában. A film is nyitva hagyja, ki a felelős: a gyermek génjei, a szülői (nem) nevelés és jelenlét, vagy a társadalom - esetleg ezek valamilyen (de milyen arányú?) elegye. A mini sorozat ugyanígy felvillantja az epizódókban ezeket a kérdéseket: látjuk az iskolai környezetet, a családot, belepillanthatunk a gyermek lelkébe. Ebben az esetben is hiányzik az a család, aki este együtt vacsorázva kibeszéli az élet nagy és kis dolgait. Az anya túlgondoskodó, apa azért (is) hajt, mert a gyereknek számítógép kell, amivel aztán a szobába száműzi magát, kizárva magát önként a családból - amit hagynak, mert legalább nem csavarog. Ja, és joga is van hozzá. Nincs szülői minta, mert nincsenek együtt, Nem ismerheti meg a megoldásokat, nem tapasztalhatja meg, hogy az egyik vagy másik megoldás milyen reakciókat vált ki a környezetből, minek milyen következménye van - hiszen nem beszélgetnek, nincsenek közös élmények, együtt nem léteznek. Az iskola nem nevel, bent tartja a gyereket arra az időre, míg rá vannak bízva, tanít is, de nevelni nem tud, közösséget építeni, a kirekesztést megszűntetni, a klikkesedét csökkenteni, a fura ideológiákat megvitatni nem képes - nem képes a kamaszok felgyorsult és nagyon más világával a lépést tartani, fejlődni, új értékekhez idomulni és más formát ölteni, a nyelvükön kommunikálni. A nyomozó fia, aki az iskola tanulója, egy egész esszét darál el az emojikról, ami pont olyan, mint az 1700-as, 1800-as években a virágnyelv, vagy az, hogy mit jelentett, ha egy hölgy a legyezőt emígy vagy amúgy tartotta, mozgatta. A nyomozó is (és mi is) dermedten hallgatta...... A pszichiáter és a fiú "meccse" alatt többször eszembe jutott Az ötödik Sally című könyv, melyben a pszichiáter egy több személyiséggel bíró "beteggel" - aki gyilkosságot követt el - addig ülésezett, míg "kibányászta belőle" az ötödik Sallyt, "aki" elkövette a gyilkosságot. A mini sorozatban nincsen szó több személyiségről, de a húzd-meg ereszd meg, és a pszichiáter alapossága, felkészültsége, de embersége, és az, amilyen tisztelettel látta el a dolgát, sokban hasonlít a könyvhöz.
A sorozat után eszembe jutott a Vadászat című film is. A kettőben nekem azonos vonal a mindent felülíró jog, az a jog, ami az óvodás gyereket is megilleti - amikor szexuális zaklatással vádolja az óvóbácsiját. És ott is beindul a gépezet: a hivatalos szervek túl óvatosak, a társadalom hangosan elítél - ugyanúgy, mint a Kamaszok esetében.
Az ötödik Sally nem az utóbbi évek terméke, de a Beszélnünk kell Kevinről című film, a Vadászat című film és a Kamaszok című mini sorozat gyártási év szerint is közel állnak egymáshoz. Mindhárom filmben hiányzik a családi figyelem, az együttlét, de vannak jogok, van szabadság, van anyagi biztonság, van kényelmes élet - bár ez alatt én nem a luxus életet értem. Ezek mind arra figyelmeztetnek, hogy nem biztos, hogy jó irányba tartunk. Azonban mindhárom termék a bajt mutatja fel, és nyitva hagyja a kérdéseket. Gondolkodásra ösztönöz, vitát indít, de megoldást nem kínál. És valóban túl egyszerű lenne azt mondani: francba a jogokkal, elő a vaskalapot, szigort és napirendet minden családba. Túl soká tartott, míg a jogokhoz jutottunk, míg szabadság érzettel létezhetünk, erről nem lehet lemondani. Mégis, valahogyan okosabban, tudatosabban kellene ezzel élnünk. A lehetőséggel élnünk kellene, és nem hagyni folyni, úgy, ahogy van. Talán, mint egy jó kapcsolat, ami nem magától értetődően van, hanem tenni kell érte, hogy jó legyen.
Míg nyugaton ilyen filmek indítanak vitára, nálunk a Minden rendben című film írja le az iskola tehetetlenségét és idejét múltságát, az orosz filmek sorában pedig például a Visszatérés (egy zsarnok apa visszatérése az elhagyott családhoz fordul tragédiába) - és mennyire más gondokkal nyüglődünk. Hátra is dőlhetünk, hiszen nálunk nem történhetnek ilyen dolgok, mint ezekben a bűnös, túlfejlett, túl felszabadult társadalmakban. Süllyedjünk be csak az ispánság súlyos bársonyfoteljébe és megússzuk! Ugye tudod, hogy ez irónia volt?
