Tegnap este. Előtte még fogtam a kezét, simogattam selymes, alig érezhető haját, érintettem többszínű pergamen bőrét. Még láttam mélybarna szembogarát, még láttuk egymást, még hallottam már elmosódó, dörmögő, alig érthető hangját. Az alábbi idézet egy férfihoz-férfiról szól, de kifejezi azt az űrt, amit hagyott, azt a szeretetet, mit csak tőle kaptam, azt, mekkora, milyen brutálisan óriási részem távozott el vele:
"Végül mégiscsak kapott valamit az élettől. Megkapta ezt a férfit, ezt az embert...........
....Ó, ha legalább egyszer beszélhetett volna vele, ha megkérdezhette volna tőle, ha elmondhatta volna neki, hogy....... Mit is? Talán azt, ami a szívében bujkált. Az elégedettséget..........
...Mert volt benne valami, ami a történtek ellenére, a körülmények ellenére, még egyszer megpróbált Charles látómezejébe furakodni. Valami, ami ki akart bújni belőle, mintha azt remélné, hogy a férfi örök álomra lecsukódott szeme legalább még egy ezred másodpercre kinyílhat. Most mihez kezdek? Ó, Charles drágám, mihez kezdek én ezután?
Valami nem fejeződött be. Azt hiszem, gondolta, soha semmi nem fejeződik be. Legfeljebb csak a moziban. Ott véget érnek a történetek. Felkapcsolják a lámpákat, az ember pedig hunyorogva kilép az utcára.
Újra megmozdult, hogy megérintse a férfit, ám Charles már nem volt ott. Már nem volt az övé, már nem volt semmi. Visszahúzta a kezét, és csak ült, egyik lábát lelógatva az ágyról."
Részletek Arthur Miller Csúnyácska lány című novellájából.
Ez a vers pedig Mesó búcsúja, saját költeménye. Kifejezi azt, mekkora áldás volt nagyinak már a tegnapi kegyelem. Mindenáron maradni akart, kapaszkodott miattunk - belénk. Azt hiszem, nagyon erősen kell akarnom, hogy méltó követője legyek. Szóval Mesó sorai, cím nélkül: