Second-hand kultúra

Tegnap délután Fellegi Ádám faliszőnyegekkel burkolt lakásában jártam, mert a lakáskoncertek sorában most Bach zenéjével ismerteti meg a nagyérdeműt. Ahogy azt már a híres zongoraművésztől megszokhattuk, a zenét szóbeli ismertetés is kíséri, színesíti. Olyan dolgokat tud elmondani, elmesélni a zenéről, a zeneszerzőről, ami abszolút elhelyezi az adott korban azt, illetve kitekint vagy társművészetek felé (hol egy verset szaval, mondjuk hozzá), vagy kitekint az időben, és előre utazik más zeneszerzőkhöz, vagy adott esetben összeköti a mával. Ettől többé válik az egész előadás, mint a zenei mű „szimpla” interpretálása. A háttér információk, meg azért, hogy sok ember tartózkodik kis helyen, tehát igen családias (és közvetlen) a hangulat – akár a nagy művész is megszólítható, párbeszédre invitálható – roppantul kedvelem ezeket az előadásokat. Örömmel vettem, amikor meghívást kaptam a tegnap délutánra. Nagyi halálát megelőző napon volt részem klasszikus hangversenyben, azóta ez kimaradt az életemből, tartottam egy kicsit attól, hogyan fogok reagálni, milyen emlékeket szakít föl bennem ez a helyzet. Az élet úgy hozta, erre nem igazán volt alkalmam koncentrálni. Már délelőtt tompa fejfájással küzdöttem, olyannal, amiről az ember tudomást vesz, de lehet vele létezni. Délre a fejfájás erősödött, mire el kellett indulnom a városba, már szinte önkívületi állapotban utaztam a BKV-n. Nem is igazán tudom, hogyan jutottam be a Zichy utcába, de ott voltam. Ebben az állapotban aludni sem lettem volna képes, tehát tulajdonképpen mindegy volt, bejutok-e vagy otthon szenvedek. A lakásba bejutva hamar megszabadultam a kabátomtól és bevetettem magam egy sarokba, még udvariasan reagáltam barátaim közeledésére, aztán amikor az előadás elkezdődött, lehunyt szemekkel, dübörgő fejfájással, szédüléssel küszködve igyekeztem valamit felfogni a szokásos csodából. Bevallom, nem igazán sikerült. A szöveges részek inkább fájdalmat generáltak – nem Fellegi úr hibája! -, a zenei részek hoztak apróbb enyhülést. Kifejezetten kellemes volt Bálint Ágnes csodaszép hangja, ami kellően volt erős, de ügyelt arra, hogy hangját ne eressze túlzottan ki, figyelembe vette a lakás méreteit. Lehetett érezni, hogy a hangjában van még tartalék. Egyszerűen gyönyörű, vaskos és biztonságos hangja volt, amire ráülhettem volna akár. A szünetre kicsit mérséklődött a mérhetetlen fájdalom és dübörgés, kávét ittam, ettem pár falatot, és már kicsit jobban tudtam részt venni az élményben. Gounod Ave Mariájáról megtudtuk például, hogy az egy eredeti Bach mű átirata. Természetesen a művésznő ezt is előadta. Majd következett a délután másik vendége, Darvas Ferenc, aki inkább bárzongorista, közkedvelt kuplék előadója. Viszont remekül tud klasszikus zenét is előadni. Kerek, teljes lett a Máté Passió bevezetőjével a műsor, áhítattal végeztünk. Indultunk is volna kifelé, szépen, rendezetten, amikor kiderült, még van tovább, kezdődik a cirkuszi produkcijóóóóóóóóóóó! Darvas művész úr Kazal-kuplékat adott elő. Például azt, amikor a hölgy a nagy táskáját kiemeli a hóna alól, szétrántja a cipzárját, kiveszi a kistáskát, abból a pénzt a jegyre, majd elteszi a pénzt, a jegyet, a kistáskát, és jön az ellenőr, a folyamat kezdődik ellőről……… Nem mondom, jól állt ez a dal Darvas úrnak (ahogyan anno Kazal Lászlónak), a többi is humoros – lehetett volna, egy kávéházi környezetben, vagy egy „mondain-esten” valamelyik kabaré színpadon. De Bach Máté Passiója után olyan snassz volt………. Kicsit úgy éreztük, árukapcsolásba csöppentünk bele. Mintha a művész úr csak úgy vállalta volna el Bach interpretálását, ha becsalogathat pár nézőt a maga világába – igaz, a bár helyét, ahol (esetleg) zenél, nem mondta be………. Kínosan mosolyogtunk össze barátaimmal, nem találtuk a helyét ennek a valaminek. Azt hittük, mindjárt vége és indulhatunk, de nem, még lehetett fokozni a mutatványt. Mintha a salto mortale-t két égő oroszlán között ugraná a műlovarnő……. Egy fura hangszert vett elő művészúr, amit fújni kell, de két oktávon fekete és fehér billentyűk vannak rajta (zongorára hasonlít e téren), hangzásra kicsit olyasmi, mint a hetvenes évek orosz filmjeinek zenei aláfestése. Úgy is kezdte ezt a blokkot, hogy az Internacionálét adta elő rajta. Viccesnek vicces volt, de mi helye volt Bachnál ennek? Kár, hogy ez ebbe a giccsbe csavarodott, szép emlék lehetett volna – a fejfájás köde ellenére is.