Olyan darabban volt most részem, ami nem feltétlenül csak a színészi alkotástól, a színpadképtől volt kifejezetten érdekes. Ez a darab kommunikált velem, megríkatott – önmagában mélyen érintett az a rengeteg síkon zajló történet, a gondolatok, melyek újabbakat vetnek fel és vitára csábítanak akár egy nyári estén. Lehet, hogy maga az eredeti mű ilyen erős, de lehet, hogy a színpadra állító (rendező Szőcs Artur, dramaturg Deres Péter) volt ennyire nagyszerű – ehhez majd el kell olvasnom az eredeti történetet.
Az első felvonásban belesünk egy család életébe, amit apa-anya-három gyerek alkotnak. Kicsit hangos, szókimondó család, a húszon-túli fél-felnőttek még kamaszosan lusták, élvezik a mama-hotelt, nem tudnak magukkal és az életükkel mit kezdeni, többszöri elszakadásuk kudarccal végződött. Kicsit kavalkádos, a hirtelen kiabálások mögött mélyen megbúvó szeretet-teli forgatagból lóg ki Billy. Billy születésétől fogva süket. Családja úgy neveli (nevelte), hogy ő nem beteg, ő nem más, ezért Billyt tanították meg fáradtságos munkával szájról olvasni és nem a család tanult meg jelelni. Billynek egyfolytában küzdeni kellett és kell, hogy fönnmaradjon, hogy megmaradjon, ha a perifériára szorulva is, de valamennyire beilleszkedjen, egy olyan családba, ahol bár bármit ki lehet mondani, és folyton lehet vitázni, a másikat megkérdőjelezni, igazából senki nem figyel a másikra, például Daniel, Billy fivére a fejében lévő hangok elől folyton a zene függönye mögé menekül, falat építve ezzel a világ azon fele elé, aki egyáltalán szóba akarna elegyedni vele. Jenny – Billy nővére – folyton énekelni próbál, folyton gyakorol, amivel szintúgy hallgatásra ítéli a környezetét, hozzá sem lehet közeledni. Az apa fején a fülhallgatóval japánul tanul……….Eközben mindenkinek mindenről kialakult véleménye van, amit szívesen ütköztetnek, szembesítenek egymással. Sosem a másik érzése a fontos, mindig csak a sajátjukat szeretnék hangoztatni. Egyik vitájuk például, végigkíséri a darabot, amikor arról vitáznak, csak olyan dolgot lehet-e érezni, amit szavakba tudunk önteni, vagy annál többet is érezhetünk. Ebbe a világba csöppen bele Sylvia, akinek családja születésétől fogva jelel, hiszen szülei siketek, bátyja 17 éves korában vesztette el fokozatosan hallását, és most ez a folyamat zajlik le Sylviánál is. Billy társa lesz, megtanítja a fiút jelelni. Furcsa módon azonban, a fiúnak a jelelés a világ kitárulását, a felszabadulást hozza, meg tud ismerkedni másokkal is, hiszen érteni kezdi őket, a sorstársakat, addig a lány egyre inkább életterének beszűkülését, személyiségének elvesztését éli meg, ahogy halad a süketség felé. A fiú hiába él folyamatosan ebben az állapotban, segíteni nem tud, ő úgy érzi, fölösleges a nyafogás, hiszen van élet a siketség után is. Eközben szakít családjával, úgy érzi, most a többieknek kellene felé nyitniuk, meg kellene tanulniuk jelelni, ő már elég türelemmel volt irántuk. Ennél a pontnál a darab erősen kétfajta álláspontot ütköztet. Az apa szerint Billy nem beteg, ha ők ezt vallják, és megtanították volna jeleni, avval kisebbségi létre kényszeríttették volna. Ő csak más, de ha igyekszik, egy lehet a többség közül. És csak bátorság kérdése, hogy ne legyen olyan, mint a többi siket, hogy merjen kilógni közülük. Sylvia szerint a siketség betegség, és szerencsésebb kisebbségként, egyfajta védőburokban létezni – még akkor is, ha egy idő után a kisebbség valóban kicsi lesz: ugyanazok az arcok, ugyanazok a történések, stb……….. Ez már a második felvonás, ez talán a kemény mag, ha van ilyen a színdarabok során. Ez már nem bemutatás, ez már kőkemény helyzetek sora, nem csak látszat-viták és egymás látszat-marása, hanem a valóság. Miközben a falra írva folyton megjelenik a kimondott szavak valódi jelentés tartalma, amit az ember a metakommunikációból kellene, hogy értelmezni tudjon: hozzáadott hangsúly, hangszín, ütem, testtartás, mimika………. Fájóan, metszően éles a három szint egymásra építése (a teljesen siket fiú artikulálatlan beszéde, a siketülő lány jelelése és a falra vetített metakommunikációs értelmezés).
És akkor a színészi játékokból két szereplőt emelnék ki, azzal a megjegyzéssel, hogy mindenki, még Hegedűs D. Géza is nagyon tetszett. Viszont amit Billy (Telekes Péter) művelt, az nekem fenomenális volt. Van szerencsém ismerni egy születésétől fogva siket lányt, akinek a családja szintén nem jelel, így rá van kényszerülve a szájról olvasásra és az artikulációs beszédre, holott hangját sosem hallotta, nem is tudja, milyen görcsös minden, ami kibuggyan az ajkain. Nos, ezt az erőszakosan küszködő artikulációt HIBÁTLANUL játsza végig egy estén át a srác. El sem tudom képzelni, ezt hogyan lehet. Persze folyékonyan jelel is, ha úgy kívánja a szerep. Hasonló kettősséggel játszik Sylvia (Bata Éva) is, aki ráadásul a darab elején még érthetően beszél, hiszen ő a színpadon fokról fokra siketül. Folyékonyan jele, miközben egyre görcsösebbé válik beszéde is, jelenetről jelentre. Nála néha tapasztaltam visszaugrásokat – már eljutott egyfajta görcsösségi szintre, mégis valahogy eltéveszti picit az arányt és hirtelen nem lesz annyira görcsös. Tudom, csináljam után, és ne kritizáljam. Nem is morgásnak szánom, inkább csak megjegyzésnek. Mindenképpen le a kalappal előttük!!!!!!!!!
Még annyit a darabról, hogy a három testvér közül Billy az, aki nem folyik szét, aki megcsinálja önmagát. Hiszen ő volt az egyetlen, akinek mindig volt feladata a családban, aki felé mindig is volt elvárás, akire számítottak. Az átlagos testvérei csak úgy nőttek tét nélkül, feladat nélkül – majd elfolytak, mint a parttalan víz. Nemhiába sikeres a munkaterápia a pszichológiai nevelés során is!
