A hétvégén Budafokra látogattunk, ahol Pezsgő- és Borfesztivált tartottak. Az Oroszlános udvarig eljutni a buszmegállóból, igen nehéz volt, elég sokan nézelődtek, vásárolgattak a sorban az út mentén felállított bodegáknál házi szörpöt, mézet, lekvárt. Az Oroszlános udvarban több pince kínálta nedűit, lehetett sajttálat vásárolni, limonádé, kenyérlángos szintén kapható volt. A színpad előtti díszítés inkább utalt egy óvodai farsangra, mint egy borfesztiválra. A régi téglás, boltozatos pincék közvetlen szomszédságában a tízemeletes lakótelep húzódott. Az Oroszlános udvarban felállított fabódék háta mögött álomautó kiállítás – rengeteg 50-es, 60-as évekbeli amerikai országúti cirkálóval- várta a nagyérdeműt. Ebben a környezetben lépett fel először Harcsa Veronika, aki szokása szerint elandalított, hangja elvarázsolt, lenyűgözött az a tartomány, ahol még a hangja selymesen, erősen tart, hogy aztán a csillagokig fölfutassa kissé már elvékonyítva a dallamot. Úgy játszott, hajlított, ütemben úgy ringatózott, várt ki, mintha a kiskamasz a legóval álmai várát építette volna éppen. A zsongó, duruzsoló, bor mellett csivitelő tömeggel szemben állva elvarázsolódva a színpadon kihozta magából (és zenésztársai is) a legtöbbet, a legminőségibbet, amit ebben a helyzetben lehet. A nemes borok méltó kísérője volt. Sőt, maga volt a nemes bor. Tündöklő fényű, kellemesen olajos, kellő mennyiségű szilva ízzel, pont olyan, amilyen bort az ember méltósággal, visszafogottan kortyolgatva fogyaszt, eszébe sem jut vederszámra inni és lerészegedni tőle, hogy aztán a porban fetrengve kössön kétes ismeretségeket.
Harcsa Veronika jazz előadását a jazz egy másik vállfaja kísérte, a színpadon a Hot Jazz Band állt a mikrofonok mögé. Az énekes Bényei Tamás állandó mosolygással szimpátiát keltett bennem, hangját régebb óta szeretem, kedvelem azt, a két világháború közti magyar dalok előadására jellemző hangszínét. A swingek, a korai jazz dalok és a két világháború közötti magyar filmek slágerei, a hosszú szipkás, nagykalapos úridámák és a sétapálcás úrifiúk dalait szívesen hallgatom. Akkor is jól esnek ezek a dalok, ha igazából nem varázsolnak el, inkább kávéházi háttérzene hangulatát biztosítják. Az előadásban felhangzottak közismert és kevésbé ismert, hazai és külföldi szerzemények is, mindenki a zenekarban tette remekül a dolgát, Bényei úr énekelt, trombitált, bendzsózott……. És humorizált. Nos, ez volt az, amitől nekem a produkció kifordult önmagából. A közönség szórakoztatására hivatott viccei időnként az alpári határt súrolták. Volt, hogy odáig merészkedett – csak azért, hogy a közönség szeretetét, figyelmét megvegye -, hogy énekestársa, Bolba Éva életéből közölt intim részleteket…… Számomra volt kínos részt venni ebben a másik oldalon, hallgatóként………. Egy világ omlott össze bennem. A finom elegancia, amit a dalokból áradt, az egyforma, úrias viseletre hajazó öltözékük, a csillogó hangszerek elvarázsoltak valami kényes-fényes úri világba – Bényei úr történetei, viccei, humoros beszólásai visszaröpítettek a prolik közé. Pont olyan volt, mint a helyszín, az Oroszlános udvar közvetlen szomszédságában a tízemeletes házak………. És nekem már megtört a varázs, odalett a hangulat.
Később Budafokon sétálva (pincéket keresve, amikre nem sikerült rábukkannunk) láttuk, hogy az eklektika (rossz értelemben véve) jellemzi az egész rendezvényt. A házi lekvár mellett ott volt a farmer árus, a műanyag ostoros, de meglepetésünkre mozgókönyvtár is működött. Mintha az egész rendezvénynek nem lenne egy komoly felügyelője, aki kézben tartaná, összerendezné az egészet, egységes szintre emelné a követelményeket. Barangolásunk során fölkeveredtünk a dombra, onnan visszanézve a városrészre ugyanezt a látványt tapasztaltuk: új lakópark közvetlen szomszédságában a mérhetetlenül koszos és rendezetlen putri – és ez nem egyedi eset……….. Valahogy nem találtuk meg a hely szellemét, nem éreztünk rá a hangulatokra, jó volt elindulni hazafelé, ki az össze-visszaságból a látszólagos rendünkbe.
Tegnap a Hadik Kávéházba mentünk irodalmi estre. Ez a kávéház volt Karinthy Frigyes törzshelye, még sosem jártam erre. Szívesen szippantottam volna valami nagyúrit, valami fényűzőt………… Nem tudom milyen volt a Hadik akkor, ma nem az, amire vágytam. Kopott, festett, inkább a romkocsma hangulat felé igyekszik (bár messze van még attól). Mire odaértünk, már egy tűt nem lehetett leejteni, lépcsőkön ültek, ajtóban álltak, a pincérek mérhetetlen türelemmel és még nagyobb egyensúlyozási bravúrral hámozták át magukat és a rendelt italokat az embertömegen. Mindenki kíváncsi volt vagy Bródy Jánosra, vagy Spiró Györgyre, vagy Ungvári Tamásra – én mindhármukra. A moderátor Juhász Anna volt. Ismeritek azt a típusú kérdezőt, aki körbeír valamit háromnegyed órán keresztül, és azután egy általános kérdést tesz föl (mondjuk: Hogy is volt ez?), és szegény kérdezettnek fogalma sincsen, hogy az elmúlt hosszú percek fejtegetéseiből pontosan melyik részre is kíváncsi. Nos, Juhász Anna pontosan ez a típus. Értelmesen szerkesztett gondolatmenete volt a műsornak, úgy gondolom, előre egyeztette a vonalat a megszólalókkal, mert bármit kérdezett (dagályosan), nem lehetett a három szellemi nagyságot (szerencsére) eltántorítani az előre lefektetett útvonaltól. A gyerekkor bemutatása, a családi indíttatás (vagy valakinél „csak” a családi közeg) teremtette meg az alapot a munka témájához (színpad, előadások, művek születése). Érdekes volt meghallgatni, miközben Ungvári Tamás színpadi művet fordít, folyamatosan konzultál színészekkel, rendezővel, dramaturggal, evvel igyekszik biztosítani a darab testre szabhatóságát. Spiró ezzel szemben nem lép a színházba, nem keresi a kapcsolatot a színészekkel, úgy érzi, bíznia kell tudásukban, bíznia kell abban, hogy amit ő ír, megállja a helyét a színpadon, méltó alapot ad arra, hogy a színész képes legyen azt jól feldolgozni, megformálni. A munka témája, mint ami összekötő kapocs az egyén és társadalom között, a család és a társadalom között, folyt át a társadalom mai helyzetének boncolgatásába. Bródy bár két számot énekelt, elsősorban az alkotó oldalát mutatta meg, a szövegíró, a színpadra állító embert. Ungvári a műfordításokat, a színpadra állítás folyamatát ismertette meg velünk, Spiró elmesélte, hogyan került szorosabb kapcsolatba a lengyel kultúrával, és a színpadi művek értékét emlegette. A mai társadalom problémáira reflektálva kifejezték nemtettszésüket a sorozatos színház bezárásokkal kapcsolatban, sajnálták a felsőoktatás átalakítása során áldozatul esett kulturális alapokat, de Spiró hosszú távú optimista szemléletével úgy vélte, a magyar nép még mindig hisz a tanulás felemelő erejében, hiszen még az mozgat bennünket: csak a gyerekem vigye többre………….. Az est zárásaként Bródy egy szál gitárral elénekelte édesapja emlékére írt Ezek ugyanazok c. dalát. Az előadás után bólogató fejek, pillanatok múlva dübörgő taps kísérte a vendégeket.
Bródy János: Ezek ugyanazok
Ahogyan 40 évvel ezelőtt is már voltak nehéz idők
de a Kondratyev-féle ciklusokkal sohasem törődtek ők
Mer’ az erősek mindig úgy érzik, hogy csalhatatlanok
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok
Mikor az entrópia emelkedik és mindent felkavar
A szolgálatok beindulnak, hogy ne legyen túl nagy a zaj
S kitüntetett szerephez jutnak megint a seggnyalók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok
Itt szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit
És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik
És erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok
Lassan kihull a memóriákból az egyéni tapasztalat
És átírja a központból kiküldött új adat
S jönnek a minden rendszerhez alkalmazkodók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok
Ahogy mindig újra kezdődik a bálvány körül a tánc
Megint befonja életünk egy láthatatlan lánc
És jönnek a lelkes ostobák s a gyáván megalkuvók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok
S ha végül rájuk dől a ház és nincs már több hitel
Majd mást vádolnak azzal, amit ők követtek el
És engedelmes szolgáló a törvény és a jog
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok
Hát kedves fiam, édes lányom, véssétek be jól
E szép országban pusztít más is, nemcsak az alkohol
Jönnek majd és hirdetik, hogy milyen nagy magyarok
De tudjátok, hogy ezek bizony mindig ugyanazok
Édesapám, te megmondtad: ezek ugyanazok
Óh, valahol így van ez, ahogy volt, úgy lesz
Édesapám, te megmondtad
Van, ahol így van ez, ahogy volt, úgy lesz
Édesapám, te megmondtad
Sajnos az est folyamán vitára, gondolatok ütköztetésére nem kerülhetett sor, a kézről-kézre adott mikrofon ezt nem tette lehetővé. Bár nagy kérdésekben egyet gondoltak az alkotók, életük, neveltetésük, életkoruk és munkájuk kapcsán akadtak pontok, ahol kiegészíthették volna, vagy pontosíthatták volna egymás mondandóját. Ez a kis pezsgés még jobban földobhatta volna a hangulatot, az amúgy húsba vágó témákat még színezhették volna.
