Most nem valami brazil szappanopera ismertető következik. Nem. Ennél sokkal felemelőbb történetet szeretnék kerekíteni. Egy hete a Cantate kórus adott koncertet a Batthyányi éren a Szent Anna templomban. A hely dugig volt, egy lépést nem lehetett a későn érkező édesanyának a kórus felé menni. De nem is volt érdemes tülekedni, a hangjuk szokás szerint szárnyalt. A kórus most nyáron Bécsben utasított maga mögé több énekkart a nemzetközi Schubert versenyen. Most a nyertes műsorukat mutatták be az itthon maradott családtagoknak. Óriási sikerrel – a taps már a blokkok között sem akart szűnni, hát még az előadás végén – hátborzongató volt…………Örömből, felszabadultan dalolták a nehezebbnél nehezebb műveket. Schubert, Kodály, Rachmaninov, Gyöngyösi Levente művei hangzottak el – többek között. Kifejezetten megfogott Whitacre: Lux Aurumque c. száma, és elhangzott (mint később megtudtam) a kedvencem is: Biebl Ave Mariája. Ez a dal összeköt valamit bennem ég és föld között, én vagyok a híd, rajtam fut át, az én sejtjeim remegése közvetít valami fennsőbbrendű és a valóság között. Valami nagyon fölemelő jön ilyenkor létre, valaminek abszolút része vagyok azokban a pillanatokban, amikor a lányomék ezt az Ave Mariát éneklik. A a cím alatt, a szöveg fölött kattintva egyfajta Ave Maria interpretáció – nem a Cantate kórustól. Valami majdnem ugyanilyet érzek, miközben Mozart Requiem-jének Lacrimosa tételét hallgatom, egyszerűen nem bírok magammal, csak folynak a könnyeim, és ez független attól, édes vagy bús a hangulatom. Mozart e művét idén ősszel sikerült újra meghallgatnom a Mátyás templom énekkarának előadásában – és igaz, nem tévedés, az előbb említett tételnél, mindig Lici mama jut eszembe, ahogyan egyébként is oly sokszor………. Mert ilyenkor itt van, ezeket a pillanatokat meséltem el neki mindig, ezektől a beszámolóktól csillogott a szeme.
Most pénteken a Bazilikában voltunk orgona koncerten. Bevallom, nem azt kaptam, amire gondoltam. Belépőjegyes előadás volt, de a nagy orgona mindössze kétszer szólalt meg. Igaz, akkor viszont annál impozánsabban. Egyébként az oltárhoz állított kis orgona szólt, kísérte a trombitát és a mezzoszoprán énekesnőt. Az épület lenyűgözően szép, e nemes környezetben jó volt kicsit a lelkünket feltöltve kikapcsolódni a zene hangjaira. De a kis orgona nekem snassz volt, olyan, mint amikor valaki falusi lakodalomban a zongora helyett az elektronikus változatot nyúzza: jó, jó, táncolnak is rá, de nem az igazi……… Egyébként nagyon népszerű műveket játszottak, pl. Händeltől a Vizi zenét, Bach-tól a D-moll toccata és fúga c. darabot, és az Air című örökzöldet, és Gunod Ave Maráját. A trombita szépen szólt (Borsódy László), de az élményt a nagy orgona hangjai keltették (Virágh András Gábor), mindketten libabőrösek lettünk a D-moll első akkordjai hallatán – nem véletlenül volt ez az esküvői bevonuló zeném 21 éve………. Az este folyamán három Ave Maria hangzott el: Caccini, az előbb említett Gounod és Mascagni egy-egy dala versenyzett a hallgatók kegyeiért – Bakos Kornélia interpretálásában. Ennyire tartalmas, erős és biztonságos, melegbe burkoló mezzo hangot régen hallottam. Magas hangjai kifejezetten kiteljesedtek, alsó hangjaira nyugodtan lehetett támaszkodni a zenei szárnyalás során. Testes hang volt nagyon, nagyon kellemes volt. Nekem Mascagni Ave Mariája vitte el a pálmát, a legjobban a háromból ez a mű fogott meg – lehet, ennek az a titka, hogy időben ez van a legközelebb korunkhoz. Míg Caccini 1500-1600 évek fordulóján, Gounod az 1800-as évek elején alkotott, addig Mascagni 1800-1900 évek fordulóján írta a zenéit. Widor Toccata-ja zárásként ismét a nagyorgonán csendült fel. Vissza-visszatérő motívumai a szecesszió keletiesen tekergő indáinak rajzolatát vetítették elém, kicsit keleties felhangokkal. Az Amelie csodálatos életet c. film La Valse betétdalára emlékeztetett folyton. Mintha a zene szerzője, Yann Tiersen e Widor műből merített volna…….. Amelie zenéjéről eszembe jutott Győr főtere, ahol egy nem régi októberi hétvégén, szép aranyló őszi napsütésben sétálgatva a középkori alapokon nyugvó városrészen ezt a dalt hallottuk egy tangóharmonikástól……….. És így lett a világ teljes, Widortól Amelie-n át Győrig, és ezért tudtam az est zavaró momentumait kizárni, mert fölmerültek szép pillanatok, egyéb örömök, jóleső érzésekkel megtöltött pillanatok, visszaidéztem elmúlt csokoládé-illatú perceket. Talán erre szolgálnak a népszerű művek, hogy az ember ne figyeljen, ne fogyasszon, mert ez már nem új, ezt már nem megérteni, ezt érezni és átélni kell, hátra lehet dőlni, és hagyni, hogy lezárt pillák mögé tolakodjanak a múlt képei, illatai, hangjai………. De azért a Bazilikában elhangzott koncert összeállításában nem ért fel ifj. Sapszon Ferenc összeállításaival, nem kotort le annyira a minőségbe, az újdonságba, a ritkaságba – de amit ki tudtunk hozni az estéből, azt azért végeredményben nem volt rossz.
A hetet a Pesti Színházban látott Mikve című darab zárta. Mostanában vonz a zsidó kultúra, igyekszem helyszíneket, szertartásokat megismerni, jobban belepillantani a kulisszák mögé. Erzsitől kaptam egy könyvet, Chaim Potok: A kiválasztott c. könyvét. Itt megtudtam, mi a különbség héber és jiddis nyelv között például. A héber az ősibb, görögre épülő, míg a jiddis a germán nyelv. Megtanultam, hogy a jeshiva a zsidó iskola. Nagyjából bepillantást nyerhettem a művön keresztül, mi a cionista és az anticionista ellentét……… Szóval az olvasás után pont szembe jött velem ez a Mikve a színpadon. Egy működő női Mikvébe különböző életkorú, családi hátterű, indíttatású nők érkeznek a megtisztulásra. A pletykákon keresztül bepillanthatunk abba, mennyi megtört sorsot cipelünk mi nők – hol hallgatva és beletörődve, hol kínlódva és gyötrődve, egy kizárólag férfiak uralta társadalomban. Mindezt áthatja az ortodox vallás valamiféle máza. Kérdés, a hit nevében szemet lehet-e hunyni afölött pl., hogy az egyik potentát rendszeresen veri a feleségét. Ha szemet hunynak, a hit szerint járnak el, nem avatkoznak bele, nem pletykálnak, jó feleségnek mérik őket. Ha beleavatkoznak, pletykálnak, engedetlen feleség a státuszuk, sorsuk a számkivetettség. Mi a nagyobb hazugság, a valahová tartozás érzése miatt nem észrevenni a jelenlévőt, vagy észrevenni, és megtagadni a hitet……….. Mikve környezete a színpadon módot ad arra is, hogy lépésről lépésre megismerhessük a kóser merítkezés folyamatát is. A mű szerzője: Hadar Galron. A színpadon 8 nő szerepel. Annyira egybeforrott a darab, annyira közös munka, hogy egyik szereplő sem emelkedik túlzottan a többiek fölé. Szeretem mindőjüket, és Eszenyi Enikő, Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Pap Vera, Igó Éva, Péter Kata, Réti Adrienn, Stefanovics Angéla egyaránt jelen vannak a színpadon és a történetben. Stefanovics Angéla (a Budapest Bank reklámban ő Köszönjük Emese) néma, színpadi jelenléte mégis teljes, egyetlen egyszer szólal meg a darab során: övé az utolsó szó. Ajánlani tudom…………
