Nem ehhez a bejegyzéshez tartozik, de én tartozom (direkt a szóismétlés, hogy kicsit fölébredjetek az olvasás során) még a The Merry Poppins zenekar zenéjével. A szöveg elé beillesztettem egy videó klipjüket, egészségetekre!
A múlt hét végén a kultúra két végét is átéltem (már, ha van vége a kultúrának). Tarantino új remekét a Django elszabadul c. filmet és az Operaházban a Turandot c. Puccini operát láttam alig 24 óra leforgása alatt. Amikor elkezdtem a gondolataimat, érzéseimet összeszedni, hogy meg tudjam azokat betűkben jelentetni, rádöbbentem, nincs új a nap alatt, minden újra ismétli önmagát, minden ciklikusan visszatér az egyes korokban. Tarantino filmjének ideje az amerikai polgárháború (Észak-Dél) előtti pár év, Turandot pedig az 1900-as évek elején adta fel a fejtörőjét. A Turandot 1925-ben íródott, Djangot ebben az évben mutatták be itthon. Tehát a történetek időpontja is, a művek születésének időpontja is eltér egymástól. Mi azonos bennük, ami korokon felül áll? Hát a TÖRTÉNET! Még akkor is, ha mások az eszközök, és nem csak azért, mert más kultúra-ághoz tartoznak ezek a remekművek. Még akkor is, ha az egyik zenében él, a másiknak aláfestése a zene. A filmben adott egy rabszolga (Django), aki valamilyen oknál fogva (a filmből ez persze kiderül) kiemelkedik az elnyomott tömegből, majd az események eljutnak addig (bonyolódnak, árnyalódnak), hogy bármit feláldoz azért, hogy az imádott nőhöz jusson. Bármit és bárkit (pl. a néger rabszolgát a kutyák szeme láttára széttépik, ő nem törik meg, játsza a szerepét). Az operában adott „az ifjú száműzött herceg”, aki az elnyomott néppel vándorol, nyomorog, bujkál, retteg, majd adódik egy esemény, melyen a szeretett nő miatt megméretteti magát Bonyodalmakat követően, titkát akkor sem hajlandó kiadni, amikor az őt rajongva szerető Liu kínvallatás után megöli magát. Mit látunk ezekből a történetekből? Az ember a végletekig önző. Vagyis az ember nem képes megítélni, mikor jobb a közösség igényeit, érdekeit szem előtt tartani. Azt is gondolhatjuk, az ember túlzottan bízik abban, hősies küzdelme túlmenően azon, hogy jutalmul elnyeri az imádott teremtmény kezét, még a fennálló, igazságtalan társadalmi rendet is képes megfordítani, vagy legalábbis jobbá tenni. Mintha nem ismernék azt a mondást: egy fecske nem csinál nyarat………. De mi van akkor, ha „az ifjú herceg” gondolataiban egyáltalán nem járt a miatta szenvedő tömeg, hiszen ő csak Turandot szemeit látta? Végtére is sem a filmből, sem az operából evvel ellenkező gondolat nem derül ki….. Egyik hős sem állt fel a szeretett hitves oldalán, hogy a többi elnyomott nevében szót emeljen. Fogd a nőt és fuss akció ez mindkettő, az egyik ilyen mázzal, a másik olyan szósszal leöntve. A z énekesekkel sem volt probléma, bár „az ifjú herceg” a kínai-japán képével, a kommunista szürke népi egyenruhában úgy festett, mint egy észak-koreai zsebdiktátor. Kovalik Balázs rendezésében a színpadkép minimalista volt, számomra túlzottan. Bár remekül visszaadta a kommunizmus egyhangúságát, egyen-szerűségét, már ami a tömeget illet egy alkalommal bizonyos fényhatások segítségével azt is elérte, hogy a Gattaca c. film ugorjon be, de sajnos ez az egy ötlet volt, amit díjazni tudtam. Értem én, hogy vannak operák, melyek olyan jók, hogy úgy kell előadni, ahogy vannak, nem Mefisztofele szintű darabok, ahol a zene elviseli az innovációt. De ha már ez az opera nem innovatív, akkor a színpadkép legyen az operára tekintettel, és a Tiltott Város ne csak egy kerítés legyen! Az operában a szereplők énekeltek. Aztán slussz. Nem volt mozgás, nem volt lélekfejlődés, nem volt katarzis, nézőként sem jutottam el A-ból B-be. Talán ha ezen a fórumon nem maradna nyoma, egy év múlva ilyenkor már nem is emlékeznék rá. Tarantino műve az más. Először is – és itt most nagy bejelentés következik – a film megnézéséig Tarantino-szűz voltam. Igen, mutogassatok rám ujjal, gúnyoljatok, én még nem dőltem be a trendnek, és eddig nem érdekelt az agyonreklámozott Tarantino. Most is csak az anyai mivoltom vett rá: egy 17 éves kamasz fiúval már nem könnyű közös programot szervezni. És nem bántam meg. Igen, voltak véres jelenetek, akadt, hogy meg is borzongtam (annyira azért nem, hogy feladjam), de összességében igen jó élmény volt. A film az 1850-es évek végén játszódik, de elhangzanak benne olyan fordulatok, melyek a mai nyelvre jellemzőek: pl. csecse csuklya. A hasonló kifejezések nem olyan gyakoriak, hogy zavaróvá tegyék az élvezetet, inkább spékelés, fűszerezés – ami egy fél pillanatra kizökkenti a nézőt a film nehéz valóságából. Olyan finoman szórta be iróniával, időnként vaskosabb humorral a súlyos történetet a rendező, hogy innovatív lett, nézhető lett, nem brokát-súllyal bordósodik a lelkemen. Történelmi fogd a nőt és fuss játszmák, az egyik mély romantikusan, a másik ironikusabban – az egyik bele akar fojtani, mindenáron azt akarja, merülj el benne, a másik meghagyja, amikor éppen úgy alakul, nyugodtan lépj be vagy maradj távol, hol fürödj meg, hol szárítkozz, hol legyél benne, hol fölülről nézd. Igaz, ez csalóka, hiszen ez csak látszat szabadság. Tarantinonál sem a néző dönti el, mikor van kint a filmen, és mikor benne a történetben lelkileg. Ez mind manipuláció. Az alkotók irányítják az érzékeinket az Operában és a filmszínházban is. És igen, elismerem, hogy a küzdelem kissé egyenlőtlen, hiszen a film több lehetőséget kap a támadásomra (helyszínek, beszéd, nem élő, egyenes adás), de az opera számára mindenképpen előnyt jelent az élő adás varázsa, a színpad sokszor nagyobb varázslat (az azonos térben levés, az „itt és most” érzés, a megismételhetetlenség).
