A hétvége a zenéé volt. És ez jó volt. Még ha nem is maradéktalanul (már megint morgok valamiért, én, az örök elégedetlen). Szóval pénteken elmentünk FG4-et hallgatni. Ők egy Fonográf-Illés emlékzenekar. Ha éppen nem azok, akkor Blackbirds néven Beatles számokat játszanak. De nagyon jól, nagyon hozzáértően, nagyon autentikusan és nagyon bájosan. Tehetik, hiszen szemtelenül fiatalok........... Szóval nem tudom mi volt előbb - na nem a tyúk és az ő terméke a téma -, az Illés-Klub, ahová a zenekart meghívták, vagy a zenekar, aki maga köré verbuvált egy klubot. Talán mindegy is ez most éppen. Ők vannak és nagyon jók. Egyre többet hallani róluk fesztiválok fellépőként is, legutóbb én a Feneketlen-tónál láttam őket a Magyar Dal napján. Szóval tavaly volt szerencsém bekukkantani egy Illés-klubba még a Fehérvár-Skála mellett található művelődési házban - 300 Ft belépő áráért. Ott volt a hallgatóság között Bródy is például, szemmel láthatóan nagyon élvezte az előadást. Mi is nagyon jóléreztük magunkat, eszméletlen nagyot énekeltünk, mulattunk, éjfél is elmúlt már, mire vége lett. Feldobódva indultunk haza. Ezt a hangulatot vágytam most is, amikor elmentünk pénteken az Aranytíz művházba. Tudtuk már, hogy a beugró most már 1.500 Ft. Kezdési időpontnak 19 óra volt megjelölve. Valóban a klub akkor kezdődött, de kb. egy órán át Phoenix Guitar Club nevű együttes nyekergett a színpadon. Öreg rókák, töbségük a valamikori Echo zenekar tagja volt, a valamikori számaikat játszották el újra - többnyire. Némely dalt egy fiatal lányka énekelt - többnyire hamisan. Aztán színpadra lépett az Echo volt énekese, ő már sokkal jobb volt. De a számok gyakran ismeretlenek voltak a számomra - ezért én vagyok a hibás, a műveletlen, ezt nem vitatom. Fura volt, hogy az úri közönség kb. a 60-as korosztály volt. Jó, nem ez volt a fura. A fura az a lötyögés volt, amit a táncparketten produkáltak. Képzelj el kedves olvasóm egy tinidiszkót mondjuk 1985 nyarán valamelyik kempingban gyerektáborban.......... Lötyögnek a fiatalok, hiszen táncolni nem tudnak, lépéseket nem ismernek, ugrándoznak, karjaikkal hadonásznak és illegnek-billegnek - jobbára ütemre. Na, ha ez megvan, akkor a tinifejek helyébe képzelj el nyájas olvasóm egy rakás ősz pofaszakállas, pocakosodó (vagy pocakos) urat, tupírozott-dauerolt-festett hajú és löttyedt fenekére miniszoknyát húzó szarkalábas hölgyet........... Amint az 1985-ös tinidiszkó stílusában nyomja. Kedves Fábry úr, ez ám a dizájn-center! Egy élmény volt, higyjétek el!
De ezt még tudták fokozni. Előttetek van az a szituáció, amikor valaki Maksáért imádkozik? Azért fohászkodik, bárcsak inkább ő állna a színpadon, mint Ayala? 30 percig ez is megvolt.........
És végre fél 10-kor kigyúltak a fények, és színpadra lépett az FG4. Örültünk - az első két számig. Addig Beatles számokat játszottak John Lennon tiszteletére, akinek pont aznap volt a születésnapja. Aztán magyar zenére váltottak. Én telve voltam várakozással, a nagy buli lehetőségével, olyat vártam, amiért megérte lemondani a First Fridáról! (Ja, ez baráti sörözés havonta egyszer). Csalódnom kellett. Nem Illés dalokat, hanem Fonográf számokat kaptunk........ Ami ugye, nem ugyanaz........ Bár a tömeg nem táncolt jobban, mint az első részben, mégis miattuk vált szórakóztatóbbá az este - tehetetlenségük lenyűgözött, adott a szemnek munkát bőven. Főleg amint színre lépett a flitteres-ezüstös fölsőben és testhez símuló fekete miniszoknyát viselő, magassarkúkon tipegő NŐ........ Na, azt igazán látnotok kellett volna. Olyan volt, mint párját kereső őz....... Annyira tisztelte az ütemet, hogy még véletlenül sem lépett rá egyszer sem! És azok a magas sarkak - nem is merte elemelni a lábát a földtől, többnyire egy lábon maradva a másikkal rángatózva, tekervényes csipőmozgással próbálta imitálni a táncot - miközben szeme járt, mint a csík - áldozatát kutatta egyfolytában. Nem volt szerencséje - itt a harmadik emeleten. A műsort követően diszkó kezdődött a földszinten, miután röpke pillanatra beugrott sminkelni a női szakaszba, láttuk, hogy odatart.......
Mivel hétvégén ráértem, sokat ültem a számítógép előtt - kicsit dolgoztam, kicsit játszottam is. Közben zenét hallgattam. Ovi barátom készül megint hozzánk, megint egy koncert vonza Budapestre. Itt fog fellépni a Pecsában a Porcupine Tree nevű zenekar (sün-fa vagy valami hasonló a fordítás). Kiváncsi természet lévén utána néztem, mit is csinálnak ők és hogyan. A net világában könyű infót szerezni, csak barátkozni kell egy kicsit a google-val. Meg zenéhez is könnyű hozzájutni már. Szóval van alapanyag, csak idő kell, hogy a zene értő fülekre is leljen - ezt ugye gyereknevelés vagy mosogatás közben mégsem lehet. Szóval ez a zenekar egy brit progresszív rock zenekar. Időnként olyan érzésem van, mintha sok köze lenne a Pink Floyd nem annyira közkedvelt, inkább instrumentális zenéihez. Időnként úgynevezett pszichedelikus rockot is játszanak, ebben rokonvonásokat mutatnak a Dream Theater nevű zenekarral (nyáron szintén felléptek Budapesten). Van, hogy ezt a műfajt kedvelem, például az After Crying zenekarnak is vannak bizonyos számai..... Ugyanakkor a Dream Theater nem tudot igazán elvarázsolni. Hát belehallgattam - kicsit óvatosan -, és egy életre szóló szerelem kezdődött. Azonnal, abban a szent pillanatban. Nekem már a Pink Floyd is tettszett, valamiért mégsem lett kizárólagos kedvencem. Most ez megtörtént. nem tudom megfejteni, mi az a kis plusz, amitől ez igen, ők meg ennyire mélyen nem, de ez van és kész. Kicsit olyan ez, mint bizonyos színű kék - mondjuk - tettszik, de az kissé halványabb már nem.... Hol az átmenet az igen és a nem között? Mi az az egy pont, ahol ez fordul? Ki tudja? Lehet, hogy ez a művészet titka, hogy nem tudod kristálytisztán azt az egy pontot megfogni? Szóval az MP3 lejátszómra is feltöltöttem és alig vártam, hogy ma útnak induljak dolgozni, hogy körbefonjon a zene. Kint esett az eső, de nem érdekelt. Sötét volt, a Nagy Lajos király úton sok helyen macskakő csillogott az esőben és ragyogtam a belsőmben, mert a csodát, a ritmusváltásokat élveztem, azt, hogy hol a lelekem húrjait rezegtette meg a zene, hol beledübörgött a dob és a basszusgitár a fülembe - ugyanazon a dalon belül. Ez egy csoda. Egy út kezdete, hiszen annyi zeném lett hirtelen, hogy egyszerre rá sem fért a zenehordozómra az összes. És most keresem a lehetőséget, hogy újra legyen időm hallgatni, átélni, érezni, ahogy folyik át, ahogy fölemel, ahogy elvisz a zenéjük. Fügő lettem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! És ez nagyon jó :-)
Ovi küldött még egyéb információt, ennek is utána kell most járnom - jajj, mennyi tudás fog még elférni bennem? Rámutatott, hogy hasonló zenét játszik még a kanadai Rush, valamint a szintén angol King Crimson is. Csak lenne több időm, hogy mindent be tudjak kebelezni minél előbb!!!!!!!! Jó lenne egy zenekád, amit megtölthetnék ezekkel a darabokkal és fürdőt vehetnék benne, hogy aztán újjá születve (Vénuszként) léphetnék ki a zenehabokból. Rövid az élet, vagy nem?