Külön állatfaj a drukker. Aki ezt a betegséget elkapja, az a meccs idejére nem anya, nem felelős, nem felnőtt, hanem pofátlanul (és sokszor trágárul) ordító, folyton doboló, dudát fújó, két lábon járó vibrálás lesz. És szid mindenkit (edzőt, bírót, saját csapatot), és üvöltve hajtja a saját fiait a „csatába”. A drukker a szív, a lendület. A meccs sava. A meccs lényege, mert bár a meccset gólra játszzák, az a nézők szórakoztatására szól. Az igazi drukker viszont nem szórakozni, hanem meghalni jár a pálya szélére. És a hangját elveszíteni. Meg tanácsokat beordítani, hiszen az edző nem ért hozzá. Az edző azt sem tudja, a drukker gyereke mire képes. Az edző csak a csapatot összetartani van ott, a taktika a szülői drukkerek tanácsának igen nehéz feladata. És a drukkerekre hárul aztán az a nehéz feladat is, hogy a szünetekben apró ízekre szedjenek mindent, ami a meccsen történt. Mindent szétcincálnak, megrágnak, hogy aztán egy másfajta (kicsit torzabb) valóság álljon össze a meccs milyenségéről. Valami olyan, amitől a kedvenc csapat jobban nyert, kevésbé vesztett, vagy nemesebben vesztett.
A nap végén hiába fut az autó a zuhogó esőben az autópályán, a korábbi vibrálás annyira eltompítja az érzékszerveinket, hogy a kinti tájat alig érzékeljük. Mert a vér még lüktet, a lendület még dobol, még emésztjük a hangzavart…………
