Tegnap élelmiszerbiztonsági irányítási rendszerekről tájékozódtam. Órákon át szabványokat nézegettem, összefüggéseket elemezgettem és a folyamatszemléletet gyakoroltam. És azon töprengtem, hogy valamit, ami finom, ami jó állagú, aminek fogyasztás előtti látványa jó esetben élvezetet okoz, és fogyasztva legalább annyit, ami vagy építi a testet-lelket, vagy rosszabb esetben károsítja azt, szóval az hogyan fér bele valamilyen szabványok által előírt keretek közé. Jó, értem én, annyi van élelmiszerből, hogy valahogy, megkülönböztetve a másiktól, piacot kell neki teremteni – és ez is egy lehetőség erre. És valamit csak úgy lehet összehasonlítani, ha van mérce, amihez viszonyítjuk – ehhez pedig ízekre kell szedni (bár ez a kijelentés élelmiszerek esetében félreérthető J ). Értem ezt a törekvést, és a munkahelyemen látom azt a pozitív változást is, amit a minőségirányítási rendszer hozott. Bár lehet, hogy nem pusztán a minőségirányítás, hanem inkább az a szemlélet, hogy folyamatokban, előre tervezetten kezdtünk el gondolkozni és dolgozni, ennek eredményeképpen ma már szinte bármi visszakereshető, azonnal elővehető. Hiszen helye lett, „rendszerbe lett állítva”, és ez nagyban megkönnyíti már a napi munkánkat……… Tehát nem ellene akarok beszélni a rendszerszemléletnek, a lefektetett előírásoknak, csak elkezdtem azon gondolkozni, innen már csak egy lépés a kultúra mérése…… Határértékékeket kellene fölállítani, tetszési indexeket meghatározni (bár valami ilyesmi a nézőszám ma is). Vagy lehetne mérni, mondjuk csajos filmek esetén az egy főre eső kiszenvedett könnyeket. Ez legalább akkora marhaság lenne, mint pszichológiából tesztet írni félév végén. Igaz, ha jobban belegondolok, egyfajta mércének alávetik a kultúrát is: filmszemlék, zenei díjátadók, a nemzet színésze, tehetségkutatók, stb…….. De ezek mégis csak szubjektívebb ítéletek (ezért is váltanak ki vitákat, indulatokat, gondolatokat), és nem annyira vegytisztán felügyelt és szabályozott módon mérettetnek meg, mint az élelmiszer a HACCP rendszerben. De megpróbálhatok most egy filmet ilyen szűrőn át nézni, ilyen katonásan felmérni. Legyen ez a film, mondjuk a Pengeélen (Sling Blade), melynek írója, rendezője és főszereplője is egyaránt Billy Bob Thorton. Kezdjük avval, mi a film célja. Semmiképpen nem a szórakoztatás, sokkal inkább az elgondolkodtatás, annak a folyamatnak a láttatása, hogyan lehet felnőttként szocializálódni. És a szeretet erejének megmutatása. Felvillan a film végére az a kérdés is, ki a valóban beszűkült? Aki az elmegyógyintézetben töltött hosszú éveket, elzártan, begyógyszerezve, de most igyekszik a társadalom hasznos tagja lenni, vagy a beszűkült inkább a „mindennapi sörömet-haverokat-bulikat-asszonyverésemet addd meg nekem Uram” típusú pótapa lenne? Másodikként vizsgáljuk meg, mik a film eszközei? Kisvárosi környezet, erős jellemfejlődés, szocializáció, a főhős igen érdekes kiejtése, beszédstílusa, gyerekkori trauma, elfogadás és a katarzis a végén (ami a film elején előre megjósolható volt – ezt éreztem a film egyetlen hibájának). Miért írom, hogy katarzis, amikor is a beteg visszakerül az intézetbe? Katarzis, mert föláldozta magát, hálából azért, mert befogadták, mert elfogadták, mert megszerették. Ugyanazt lépte meg, amit már egyszer elkövetett, ami az intézetbe jutatta, de akkor öntudatlanul cselekedett, most pedig tudatosan, előre kidolgozva, előre megfontoltan – és úgy, hogy a számára fontosak körül is elrendezett mindent. Áldozott a szeretet oltárán. És ezért sokatmondó ez a film. Akkor most vizsgáljuk meg a film kritikus pontjait (Analysis of Critical Control Points). Nem azt mondom evvel, hogy gyengék, hanem azt, hogy ezek azok a határértékeke, ahol hiba következhet be, ezért ellenőrizni (mérni) kell. A film esetében inkább kiemelten figyelni. Az egyik ilyen az a kérdés, szerencsés-e, ha az ember maga írja, rendezi és főszerepli a filmet? Ez gyengíti vagy pluszt ad? Azt gondolom jelen esetben Billy Bob Thorton nagyon jó munkát végzett, briliáns a magába fordult, de mégis kifelé vágyó ember alakítása. Szenzációs, ahogyan egy abszolút kisembert naggyá tesz. A történet sem rossz (bár amerikai), de a figura, amivé átlényegül, az igazán zseniális. Annyira, hogy a többi karakter körülötte talán eléggé egysíkú. Nem látunk túlontúl nagy konfliktusokat, vagyis egyszer, az alkoholista és a családja között, de az sem a főszereplő elfogadása vagy beilleszkedése okán tör ki. Nem látunk egyéb személyiségfejlődéseket sem. Lehet, hogy evvel még plasztikusabban kiugrik az az áldozat, amit a végén a főhős bevállal – mert egy kicsit értelmetlen, hiszen a többiek nem változtak meg, élték a mindennapi életüket és vágyták a változást, de nem tettek érte. És a film azt sem láttatja, az áldozat eredményes volt-e? Csinált-e egy fecske nyarat, beindított-e bárkiben azt követően valamit? Másik kritikus pont a számomra az, hogy a történet amerikai, és így, amint a főhős kilép a diliház kapuján, hogy új életet kezdjen, már tudom, hogy ide vissza fog térni. És ahogy halad előre a történet, már a film háromnegyedénél tudtom, hogy kivel mit fog tenni ennek érdekében. Sajnos ez a tény sablonossá tette a filmet, és nem is tudom, milyen csavarral lehetett volna ezt a felismerést késleltetni.
De összességében érdemes megnézni a filmet, és kérlek, ha az első 5 percben nem jön be a film, ne adjátok föl!!!!!!!!! Egyszer föladtam, aztán rájöttem, hogy nem kellett volna. Az első öt perc kell a kontraszt miatt, a hatás kedvéért, bírjátok ki!
