Ma hét órát töltöttem el avval, hogy beszélgessek életem fontos szereplőivel. Csak úgy, céltalanul, pusztán a beszélgetés öröméért, az információ cseréért, azért, hogy megismerjem őket újra és talán kicsit másképpen, és hogy megfogalmazzam magam megint, hogy megpróbáljam átadni nekik a világomat, minél többet abból, ahogyan éppen élek és érzek. Sajnos ritkán van erre időm és lehetőségem, tulajdonképpen nagyon lefoglal saját életem fontosságának tudata, és minden apró vacak előtérbe kerül, miközben semmi más nem számít egyáltalán, csak az, hogy ők fejenként 92 évesek……….. És hogy egyre kevesebb esély lesz arra, hogy majd holnap elmondom……… Amit pedig úgyis tudnak, hiszen értően és teljes lélekkel szeretnek, mellettük nőttem fel, kezeik közül is lettem ember. A gyökereim, a támaszaim, a nagymamáim. Egyik mama nagyon elfáradt már, de parázslik a szeme, a semmi is TÖRTÉNIK körülötte, és olyan nincsen, hogy ő kimaradjon belőle. Családi hírközpont, mégsem pletyka, amiben ül. Ő a napos sétatér, ahová azért megy az ember, hogy rokonokról tudjon meg híreket, miközben kikapcsolódik. Sosem ítélkezik, kérdez, választ vár, nem biztos, hogy egyetért, de nem mondja, csak hallgat, figyel, és magában elemez. Nem lehet csak úgy beszélni a világba, a parttalan szövegelés nem a műfaja, talán meg sem hallgatná. Nem tanácsol, nem ötletel, látszólag be sem avatkozik az életedbe, mégis mindent tud, mindenről képben van. És amikor kijössz a szobájából, azon kapod magad, megoldottad egy gondodat, vagy rájöttél valamire. Mert kimondatlanul is arra ösztökél, fogalmazd meg a dolgaidat, mielőtt átadod, mielőtt elmondod. Ahhoz, hogy teljességében tudjam átadni, össze kell kötnöm egy csokorba, és ilyenkor derül ki, mi mivel is illik össze, mi hogyan kombinálható. És az is jó, hogy a tévedéseket is el lehet mondani. Még akkor sem ingatja a fejét. Hallgat és elfogad, de nem kukán és báván szemlél, hanem értő figyelemmel néz. Aztán jön egy újabb rokon, akinek elmeséli (persze a „butított” változatot), és abba már beleszövi a saját ítéletét is. A rokonok példáival tanít, tulajdonképpen véleménycserét végez. Tudja, az elmondott történetért cserébe az újabban felbukkant rokon egy történetét kapja, amit megint meghallgat, majd valakinek tömörítve továbbad – véleményezve. Ezért folyton képben van, a kiterjedt családi rendszert egyedül ő képes már fejben tartani, ő tudja a kibogozhatatlan szálakat még egyben tartani, ő tudja, ki kinek az unokahúgának a férje……Amit ő tesz hozzá, az sosem pletyka, és sosem kötelező érvényű, pusztán ténymegállapítás, a 92 évének reális tapasztalata, miközben arra nagyon ügyel, soha, senkit ne bántson meg.
Másik nagyim talán jobban van. Szeretem a lelkét, szeretem, hogy érti, amit magamról közlök. Példákat, napi történéseket beszélünk meg, de tudom, ha egy szituációt elmesélek, pontosan érti, mit érzek. És azt is tudom, ő pontosan így tette volna. Ez persze nem mindig segít, hiszen a probléma akkor kezelhető, ha eltávolodunk tőle, és más aspektusból szemléljük, de talán ő az, ami a hajónak a kikötő biztonsága: nála sokszor érzem, hogy „otthon vagyok”. Egyszerű lélek, rám hangolva. Folyton véleményez, „megmond”, valamikori példákkal igazolja véleményét. Nem számít, ki kicsoda, vagy éppen hol áll a családi hálóban (számára talán ilyen nem is létezik), pusztán az a lényeg, hogy az a rokon valaha volt, létezett és történt vele valami, ami pont most éppen a történetre illik. Még a rokon neve sem fontos igazán. Nem tanítani, vezetni akar, nem vezet rá a megoldásra, „pusztán” megnyugvást kínál, avval, hogy elmeséli egy valaha volt ember hasonló történetét, az elfogadást sugározza. Mert minden jól van úgy, ahogyan éled, és azt is megengedi, hogy másképpen éld, ha úgy szeretnéd – ő majd arra is talál egy példát, amivel igazolni tud.
Egyik nagyim teljes életet élt, hiszen mindig azt kereste, hogy lehet a legjobban, mindenki érdekeit szem előtt tartva élni az életet, és teljességgel megél még most is minden pillanatot. Megtalálja a tökélyt a lábfájós tehetetlenségben is, hiszen nagyon kreatív és felettébb önálló. Az élni vágyása nem engedi el, a tűz a szemében tartja még itt.
Másik nagyim teljes életet élt, hiszen nagyon sokat szeretett és ezért nagyon sokat föláldozott – elsősorban bizonyos értelemben saját magát. Nem létezett, csak valaki részeként. Most kifogyott alóla a feladat, ez sokszor lehangolja, ez okoz fennakadást néha a kommunikációnkban. Szavaival kimondva már nem szeretne itt lenni, de a lelke még nem vágyik el innen, függetlenül a kimondott szavaitól.
Mégis megegyeznek. Például bennem teljesen jól megférnek, mindkettőjük vére felett őrködöm. Elegyednek, pedig tűz és víz a két érték, ami szerint élnek, amit képviselnek. Én gyakran viaskodom magamban, éppen melyikük attitűdje nyer bennem, kinek a módszerét követve győzök le egy újabb akadályt. Ha igazán okos lennék, nagyszerűen tudnám átkapcsolni magamban a helyzetnek megfelelően a (belső)tüzes és dinamikus (elemző-gondolkodó), vagy a szenvedélyes-lelkizős (hirtelen és ösztönös) alkatot.
Két irányból jöttek, más alapokat hoztak, mindketten példásan nevelték a gyerekeiket, bár nagyon más módon és nagyon más módban. A végeredmény viszont egy: a család áll körülöttük, a dédunokák is szeretettel járnak megcsodálni őket, nem maradt el senki a hosszú évek alatt. Egyikük sem féli a halált, pedig bátorságról egyáltalán nincs szó ebben a helyzetben. Egyik azért várja, mert a halált még sosem élte meg, az valami új, valami megismételhetetlen, valamit tanulhat megint. Másik azért várja, mert újra valaki része lehet, hite szerint Papa várja. A befejezés egyikük szerint újabb tapasztalás (talán valaminek a kezdete?), másik mama szerint megváltás, a szeretet újra fölfedezése. Én meg csak csodálom őket, hogy vannak még céljaik. Hogy nem tehetetlenül sodródnak, hanem értelemmel töltik meg a maguk számára, ami úgysem kerülhető ki. Bizony, föladták a leckét nekünk, ezt nehéz lesz felülmúlni. Én büszke vagyok mindkettőjükre. És bárcsak tudnák ezt! Igaz is, tudják…………. Ugye??????????
