Két vízöntő alkotás, de imádom mindkettőt. Ha lehet vízöntő korszak, miért ne lehetne ezt a logikát ráhúzni kulturális alkotásokra is? Jold türelme alatt megtanultam, a vízöntő jellemzően másképpen gondolkodik, máshonnan közelít. Vagy persze attól függ, honnan is nézzük a dolgok eredetét, lehet, éppen a vízöntő van jó helyen és mi, többiek vagyunk az abszolút mások J
De forduljak termőre és fogalmazzam meg két külön dolog által kiváltott érzéseimet, és akkor talán megértitek, miért gondolom, hogy a kettőnek némi köze van egymáshoz.
Van egy film, nevezzük Erőszakik-nak (külföldiül: In Bruges), bár nem tetszik a cím – erőltetetten akar vicces lenni, és nem is szól arról, ami a film lényege. Adott két profi bérgyilkos, akik nagyon profik, nagyon elegánsak, magyarul nagyon káromkodnak (ez az angol nyelvben nem annyira ütős elem), és most éppen nagyon turisták abban a „kibaszott Brüzsben”………. A környezet lenyűgöző, az óváros sokszor gyönyörűen fényképezett a filmben, legyen nappal vagy éjszaka, de akár a hó is eshet. Szóval a bérgyilkosok egyike nihillista depressziós, a másik idővel a nagybácsi-féle lesz. Adott egy főnök, aki a háttérből irányít, a film utolsó harmadáig, amikor viszont kulcsszereplővé válik. Van még rasszista törpe, kokóárus lány…….. És mindez aprólékos úri finomsággal előadva, angol humorba ágyazva. Egy történet arról, mi a lelkiismeret, hogyan lehet kijönni a depresszióból, és hogy egy bérgyilkos is mennyire emberi, mennyire szerethető, mennyire nagy lélekkel megáldott úriember. Ez így egyben teljesen korrekt egész. A film vízöntősége az apró részletekben rejlik: a nyelvi humorban, és abban a kettősségben, hogy tetteiben és öltözködésében úr a bérgyilkos, de a kocsis nem káromkodik úgy, és ezer apróság, ami tulajdonképpen tördeli a filmet, mert apróságokban hökkent meg és nevettet meg, de ugyanakkor egy másik szemléletmódba átváltva pedig zseniálisan felépített humoros történetté kovácsolja azt. És talán arra próbál receptet adni, hogyan élhet teljes életet az ember, legyen az akár bérgyilkos is. És erre nem akad egyetlen válasz a filmben. És itt jön Bradbury és a Kék palack c. történet. A bolygón az emberek tömegével kutatják a Kék palackot, és mindenki számára mást rejt magában. Palack helyett halottakkal találkoznak a kutatás során, rájönnek, a palack tartalma öl……… De mi a palack tartalma? Mindenkinek az, amire vágyik. De amint kinyitja a palackot, amint hozzájut vágyai tárgyához, meghal…….. Boldogan, de meghal……… Kérdés az, vajon tudsz-e valaha olyan tartalmas valamit óhajtani magadnak, amiért akár meghalni is érdemes? Bradbury egyik szereplője a halált vágyta, másik szereplője pedig egy kis bourbont kívánt. Melyikük járt jobban? És ezt nem álszent kérdésnek szánom, valóban nem tudom………. Mi a jobb, a „kibaszott Brüzsben” lenni, „szájbabaszott hattyúkat” nézni, vagy Angliában múlatni az időt? A film hőse rájön, nem az a lényeg, hol van, hanem hogy mit tud kihozni az adott helyzetből………