Second-hand kultúra

Úgy hozta a sors – mert véletlenek ugye nincsenek -, hogy a Várban járván megpillantottuk a plakátját ennek a koncertnek. A Mátyás-templom kórusa és zenekara adta elő Mozart Requiemjét vasárnap este. A helyszín is lenyűgöző, azt gondoltam, az előadás is színvonalas lesz, és az is eszembe jutott, hogy annak a csodálatos épületnek biztosan nagyon jó az adottsága egy ilyen zenei előadáshoz, és hogy ezt még én sosem élvezhettem. Eszembe jutott az is, hogy egy Requiemet, Verdiét, májusban már élőben élvezhettem, kíváncsi voltam, Mozart felkavar-e, megérint-e legalább annyira. Igaz, Mozartot nagyon kedvelem, sokszor könnyed és játékos stílusa közel áll hozzám, de azt is tudtam, ez nem az a műfaj. És avval is tisztában vagyok, amit az ember bakelitről, médiából, médiaközvetítéssel hallgat, az azért nem képes utolérni az élőhang, az élettel teli zene varázsát. Szóval jó hangulatban vágtunk neki a vasárnap esti Budapestnek, a BKV buszával a Vár felé emelkedve még csodálatos esti városi képekben is gyönyörködhettünk. Tehát a jó érzésem csak fokozódott, és ha ennyi lett volna csak arra a napra, már akkor is minden rendben lett volna, egy szép és tökéletes hétvége méltó lezárása is lehetett volna akár. De beléptünk a templomba. Oda, ahol Martzimat keresztelték, ahol Bözsi hittanosokat vezet, ahová annyiszor mentünk a gyerekekkel Mikulást várni. Szép emlékek kötnek ehhez a helyhez, és ahogy beléptem, ezek mind megelevenedtek. A templom belseje monumentális, a festés, a díszítés kellően hivalkodó, pontosan úgy, ahogy egy ország egyik vezető templomától azt a bámészkodó turista elvárja. Pár turista akadt is, ők örültek a potya-lehetőségnek, hogy valamit hallanak is a látvány mellé (nem a zenekar és énekkar munkáját jellemzően írom le, de idekívánkozik belőlem egy hülye, de mégis kedvenc viccem: amit látok látvány, és akkor amit hallok, az halvány?). Már pótszékeket nyitottak, mert a padokban ültek bőven azok, akik nem voltak restek otthonról időben indulni. Viszont ők az oltár felé néztek (a padok valamiért abba az irányban helyezkednek el J), míg a zenekar és a kórus a főbejárat előtt foglalt helyet, tehát a korán jövők nem láthatták az előadást – mondjuk nem is történt sok minden az éneklésen és a zenélésen kívül. Mi pedig a székeinket oda fordíthattuk, ahová kedvünk tartotta. Aztán elkezdődött a zene áradása. Nekem pedig eszembe jutott Roman Polanski Mozart filmjének az a képsora, amikor a járványt követően szedik össze a hullákat, egyszerű fakoporsóba teszik és jeltelen sírba tömegével, mésszel leszórva temetik a holtakat – köztük Mozartot is. A filmben ez a zene festi alá a tragikus képsorokat. És itt történt egy lelki defekt, mert nem az jutott erről eszembe, hogy életem egyik maghatározó élménye volt ez a film, hiszen Németországban láttam, és azok a landshuti napok mennyire szépek voltak és milyen remek időszakot töltöttem ott, mennyit tanultam, mennyire gazdagodtam, és hogy anno mennyire megvoltam elégedve magammal – sőt, egyenesen büszke voltam magamra -, hogy megértettem a német nyelvű filmet. Nem, Ágónak egyáltalán nem ez jutott az eszébe. Ágónak a mai jeltelen halottak, a „még koporsóra sem érdemes” halottak jutottak az eszébe. És az, hogy mennyire nem rajtunk múlik ez, hogy ezt mennyire nem tudjuk befolyásolni. Hogy mennyire kevesek vagyunk mi ehhez az egészhez, amit úgy hívnak, élet. És hogy az élet Mozart kora óta e területen nem igazán változott, sokszor ma sem ér többet egy emberélet, mint abban az időben, pedig elvileg a mi tudásunk már sokkal több. Hiszen mennyivel több mindent hoztunk létre, mennyivel többet tudunk a régmúlt időkről. Közben mégis mennyivel kevesebbet tudunk talán saját magunkról, mennyire lemondtunk a természetes dolgokról. És Ágó bizony sírt. Szinte egyfolytában. Lehet, hogy a Requie-versenyben Mozart győzött, bár nagy előnye volt némi személyes érintettség (landshuti emlékek) okán. De ne keseredjetek el, nem rontotta el ez az érzés a hétvégémet, sőt, szinte megtisztulva léptem ki a templomajtón. Ez az a helyzet, amikor azt kell mondjam, jó volt sírni, na!