Ez a hétvége a társas kapcsolatok kialakulásának és ápolásának kedvezett. Amit hiányoltam belőle, az pont a társammal való megbeszélés, a gondolatok átmosása magamon, átgondolása az ő szavai után, az ő reakciója alapján. Annyira túlzsúfoltuk, hogy erre már nem maradt idő. Egyrészt örülni kell a kivételes lehetőségnek, hogy sok jó programban lehetett részünk, de ugyanakkor iszonyú űr tátong a lelkemben. Ismerem a kék noteszem titkait, tudom, hogy az elkövetkező pár nap sem lesz alkalmas arra a kétirányú emésztésre, amire szükségem lenne. Az egy dolog, hogy én ide leírom, mit is gondolok, de azt is tudom, nem kapok vissza gondolatokat, és a leírt szó nem ér ugyanannyit, mint egy szóbeli, metakommunikációval kísért vita. És ha arra gondolok, mennyi dolgot kellene amúgy is tisztázni végre egymás között, hát rémüldözöm csak………… De ne panaszkodjak, szegény ember vízzel főz.
Pénteken filmeket néztünk. Először a 4 hónap, 3 hét, 2 nap c. 2007-es román filmet. Cristian Mungiu alkotása 1987-ben játszódik, egy elzárt diktatórikus társadalomban tiltott abortusz története. A film annyira jó, hogy soha többé nem akarom látni. Olyan, mint a Zongorista. Annyira igaz, hogy karcol, vág, mar. Annyira keserű, hogy még sírni sem enged, de mérhetetlenül zavarba hoz. Ugyanazt éreztem, mint a Zongoristánál, hogy sokszor egyszerűségében annyira kegyetlen, hogy kizártnak tartom, hogy ne pontosan így történt volna meg. Fáj, ahogyan a lányok anyai érzések helyett gépek maradnak, fáj, ahogy a férfi a hatalmat jelképezve kihasználja a lányokat és fáj, hogy nincs mit tenni. Ha valahol, akkor ebben a történetben kristálytisztán látszik, hogy az ember a sorsát nem tudja irányítani, és nem kerülheti el. A film annyira kínos, és annyira reménytelen, hogy a végén a lányok egymással beszélgetnek, egyikük kimondja, erről soha nem szabad beszélni. És innentől a film már csak hallgatás. Kínos csend. És mi sem beszélgettünk, hanem előkaptam erre a magyar filmipar válaszát: Csapd le csacsi. Tímár Péter filmje 1989-ben játszódik (a film ’90-ben készült), egy házaspár vitáján keresztül mutatja be az éppen alakuló rendszerváltás Magyarországát a családok szemszögéből. Poénosra véve a figurákat, mégis a poénokon keresztül odamondogatva. Ahogyan már Tímártól megszokhattuk, a karakter elnagyolt, mégis tudjuk, kiről, milyen embertípusról szól. Köztünk élnek / éltek, akár a szomszédunk is lehetne. Ez a film feledtette a román film súlyát, kellőképpen el is álmosodtunk a végére, de a román film lenyomata megmaradt a lelkünkön. Leginkább az, hogy nem beszéltünk róla, mert az volt a könnyebb.
Szombaton a Szent Imre Gimnáziumban volt bérleti hangversenyünk, a Laudate, az Exultate és a Jubilate énekelt. Ezek a kórusok a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara, vegyes kara (csak fiúk) és leánykara. Mindig színvonalas előadásokkal örvendeztetnek meg bennünket A leánykar sok népdalfeldolgozást énekelt. Mindegyik a madárról szólt és mindegyik búskomor volt. Fura volt a 10-14 éves lányokat látni, ahogyan búslakodnak……….. A fiúk misét énekeltek, majd Rachmanyinov egy dalát. Orosz tudásommal bizony nagyon kellett kapaszkodni, hogy legalább sejtsem, miről énekelnek. Nem tudom, ki és milyen forrásból tanította meg a dalok szövegét, de hogy inkább volt halandzsa, mint orosz, az biztos. Viszont ez a zenei értéket nem vonja kérdőre, nagyszerű volt a kórus felállása is: a karnagy is beépült a kórusba, tulajdonképpen ő szelte ketté a nagyok és a kicsik csoportját. A leánykar szintén jól szerepelt, igaz, egyes vélemények szerint a k9ncert végén felhangzó, dobbal kísért afrikai ének lehetett volna élettel telibb, kirobbanó alkotás. Az örömnek kellett volna áradnia a hang szárnyain. Összességében jó volt az előadás, még akkor is, ha beleszámítjuk, hogy a gitár kicsit más hangfekvésben szólalt meg, a dobokat kísérő csörgő néha kiesett a ritmusból, az egyik szólóénekes csak a magas hangoknál engedte ki a hangját, a mélyebbeknél visszafogta magát………..
Ezután a Pestújhelyi Evangélikus Közösség fiatal lelkésze által szervezett vacsorára voltunk hivatalosak. 4 pár vett részt a mártogatós-piritósos vacsorán. Az első közös élmény, az első közös vendégség minden bája és gyermekbetegsége előjött. A csapat nagy része már jó ideje ismeri egymást, mi lennénk az új szó, az új jövevény, akitől a csapat némi frissítést remél, mi pedig igyekeznénk mélyíteni ismereteinket. Nem mindenkinek tudom a teljes nevét, ezért előre elnézést kérek, ha hibázom. Hát akkor, velünk együtt ülték körbe az asztalt: Szabó András a lelkész, aki szervezte és levezényelte az estét. Felesége Zsuzsa, aki a hátteret biztosította számunkra. Máté katolikus kántor Pesterzsébeten, így különösen nagy élmény volt a dolgokat olyan szemmel nézni, mit lát valaki a protestáns világból katolikus szemmel. Kapy Judit - Máté társa – az evangélikus közösség kórusát szervezi. Kendeh K. Péter, a Luther Kiadó igazgatója, és felesége Johanna. Igazából mély dolgokat Pétertől kaptunk, Máté is hozzá intézte kérdéseit, mi is az ő Biblia magyarázataira reflektáltunk. Nekem minden új volt ebben a témában, ezért a hittel, Bibliával kapcsolatos dolgokkal nem tudtam vitába szállni, az én szerepem inkább az volt, hogy rámutassak olyan túlzásokra, vagy apró figyelmetlenségekre, ellentmondásokra, amiket külső szemlélőként, azáltal, hogy nem kapott el a vita heve, észrevettem. Tulajdonképpen könnyen kotyogtam közbe, mert annak tétje nem volt. A nagy dolgokba ismereteim hiánya okán nem volt beleszólásom, de élvezet volt nézni a vita alakulását. Tetszett, hogy András ritkán szólt bele, de végig aktív követője volt, és amikor hangját hallatta, annak veleje volt és figyelni kellett arra, amit mondott. Hazafelé 10 percünk volt arra, hogy Jolddal eszmét cseréljünk – ez igazából nagyon kevés idő volt arra, amit szombat este átéltünk. Éppen csak a benyomásainkat tudtuk egyeztetni és már otthon is voltunk. Megint maradt bennem hiányérzet. Aztán érdekes volt vasárnap az istentiszteleten Andrástól azokat a gondolatokat is hallani a prédikáció során, melynek megszületésénél mi magunk is ott voltunk. Egyenesen hátborzongató élmény volt, melynek a lelkész úr legalább annyira örült, mint mi magunk. Bár azt gondolom, az asztalnál ülők közül a beszélgetős este nem mindenkinek nyújtotta ugyanazt az élményt, mint nekem vagy Joldnak, azért remélem, valamilyen formában tovább tud működni a kezdeményezés. Szerintem nagyon nagy szükségünk van ilyen gondolat-szigetekre. Igaz, eszembe jut, hogy nekik, a nagy tudásúaknak, a beavatottaknak vajon mi hasznuk származik a mi csetlő-botló tudatlanságunkból, ártatlan és gyermeki naivitásunkból. Igaz, lehet, ez a válasz benne volt a prédikációban.
Vasárnap este Dédimama 92. születésnapjára gyűlt össze az ünneplő tömeg: gyerekek, vejek és menyek, unokák, dédunokák – összesen 24-en voltunk a csoportképen. Ketten maradtak igazoltan távol mindössze. Dédi izgatott figyelme, a kíváncsisága (és később a fáradtsága, amivel végig dacolt, nehogy lemaradjon valamiről) nagyon megkapó volt. A család kicsi gyerekei (fél évestől 5 évesig terjed a skála) elvarázsoltak mindenkit. Nagyon élveztem, amikor a féléves kommunikálni kezdett az egyévessel, és szívemet melengette, amikor a két és fél éves felszólítás nélkül átadta a játékát az egyévesnek, és amikor elment mellette, megsimogatta a buksiját……… Megint hozták a felnőttek a formájukat, időnként adomázgattak, időnként viccelődtek, élcelődtek a család valamelyik tagján. A nagymama pedig csöndben, csillogó szemekkel ült a középpontban…………. És hazafelé megint nem volt módunk beszélgetni. Eltelt úgy a hétvége, hogy nem tudok semmit, csak azt, amit én láttam, hallottam és gondolok. És közben ezernyi kérdés is áll sorban. Reménytelenül?
