Second-hand kultúra

Vannak helyek Budapesten,(és természetesen más városokban is, hiszen ez az ilyen helyek sajátja), ahol az ember jól érzi magát, pedig első látásra azt gondolja, nem kéne. Szeretem a Pótkulcsot, mert bár kopott és avittas az egész berendezés, mégis valami ódon hangulat, valamiféle ecseri-piaci szag lengi be és teszi otthonossá az egészet. És valami hasonlót éreztem tegnap a Tűzraktérben. Úgy esett, hogy Irénke ráakadt erre a helyre, és kiderült, remek programokat találtak ki a közönség szórakoztatására. Tegnap este például Jazz Jam Session-t ígértek, ráadásul ingyen. Plusz csábítás volt a dologban, hogy a Hegedű utcában található, pár lépésre attól a helytől (valamikori munkahelyünktől), ahol Irénkével összebarátkoztunk. Izgalmas estének ígérkezett. Mikor leszálltam a BKV-ról, gondoltam, elsétálok a kultúrcentrum előtt (igen, mert nem csak KOCSMA. Kiállítások otthona, alkotóház és egyfajta rétegkultúra gyűjtője is egyben). Egy kollégium, és családok átmeneti otthonának közvetlen szomszédságában van, ennek megfelelően lepukkant épületben, a bejárati ajtó is ütött-kopott rendesen, benéztem rajta és a falakon firkák, grafittik, inka vagy maja motívumok, nagyon színesen kergetik egymást. Először az ugrott be, huhh, az Irénke mit fog itt keresni……… De gondoltam, tágítsuk csak a határokat, aztán majd, ha ellenállásba ütközünk, ráérünk akkor visszahúzódni. Továbbsétálva éles kontrasztot adott a Paulay Ede utcában pompásan felújított ház a maga szecessziós ablakaival, áttört fényeivel, hófehér faragott homlokzatával. Viszont annyira szép volt az épület, hogy csak álltam a Hegedű utca sarkán és ittam a látványt. És emlékeztem: itt ebédeltünk, itt más üzlet volt, itt lógtunk kicsit, itt vettük a fornettit………… A múltidézés folytatódott, hiszen a Két Szerecsenben adtunk egymásnak találkát, ahová anno ebédidőben be-betéregettünk egy kávés-kikapcsolós csevegésre. Ennek a helynek is van hangulata (pl. a Csak szex és más semmi c. filmben a főhős ide várja a vele ismerkedni vágyókat). A mentás csokis kapucsinó elfogyasztása, és némi információcsere után felkerekedtünk, hogy megnézzük, mit is kínál a Tűzraktér. Belépve engem megfogott, hogy a belső udvarban mindenhol biciklik állnak különböző helyekhez odaláncolva. Nem tudtam viszont eldönteni, a szórakozóké vagy az ott lakóké az a sok drótszamár – ugyanis az épületben laknak, élnek, léteznek, míg az alsó részekben (alagsorban, földszinten) zajlik az éjszakai élet. Ennek megfelelően nem volt egyáltalán hangos a zene. Annyira nem, hogy nem is hallottuk, merre is kell mennünk, így sikerült elsőre a kocsmahelységbe betalálni: poros padló, pár unatkozó egyetemista-alter fazon szívta raszta hajjal a cigit – a füstöt ennek megfelelően kaszabolni lehetett. Kerek asztalok mellett székek, beszélgetés moraja, sörszag. Éreztük, mi nem idejöttünk, de nem tudtuk igazán, akkor hová. Kitántorogtunk az udvarra, ahol valaki készségesen megmutatta a pincelejáratot, ahol diszkréten kihelyezett mécsesek mutatták az utat – valahogy úgy, ahogyan a reptéri kifutó fényei hívogatják a gépeket éjjel a sötétben. Az ajtó, amin keresztül jutottunk közelebb az áhított zenéhez, rosszabb volt kinézetre, mint egy lepukkant szoci gyár bejárata. De ez izgalmas volt, bár kissé taszító, mégis valami más. Egy „bunkerrendszeren” keresztül jutottunk el – szerintem - a másik ház pincéjébe. A falakon grafiti hatású rajzok, jellemzően szürke falak, amik festve szürkék, alapul szolgáltak jól a színes önkifejező művészeknek. És itt már lehetett hallani a zenét. Aztán belépve láttuk is. A teremben annyi füst nem volt, mint a kocsmai részben. Sörszag itt is volt, de láthatóan nem volt senki részeg vagy drogos – ennél kultúráltabb fazonok töltötték meg a termet. Kultúráltak és csórók – kispénzű egyetemista társaságok csoportosultak asztalok vagy fotelek körül. Bizony, a fotelek olyan hatást tettek rám, hogy szinte vártam, mikor dől ki valamelyik lábuk, az sem lepett volna meg, ha valamelyik az egyik lába helyett téglákon álldogált volna. De pont ez illet a helyhez. A színpadnak nevezhető részben állt a zenekar – csupa fiatal talán zeneakadémista – srác. És nyomták a zenét. Amikor együtt szóltak, akkor kellemesen harmóniákkal telve áradt a zene, ereje, lendülete volt, néhol tán varázsa is. Amikor egyedül kellett megmutatniuk a hangszerükkel mit is tudnak (jammolniuk kellett), akkor bizony időnként tétovává vált mindegyikük, a varázs megszűnt (pontosabban csak egy-egy másodpercre villant fel mondjuk a trombitás esetében, evvel viszont csak olyan érzést sikerült kiváltani belőlünk, hogy elhúzta a mézes-madzagot, tudatva, akár ilyen is lehetne). A dobos igyekezett a finom harmóniákra ráhangolódva kicsit kevésbé verni a dobjait, de nem volt nála a szokványos seprű-dobverő, így igen küszködőssé vált a szerepe. Mi meg éreztük, bármit is tesz, ez nem az igazi ehhez a hangzáshoz. De mindez finoman kezdő hangulatú volt, finoman műkedvelő fílinget adott az estének, ezek nem durva hibák voltak, inkább bájossá tették a fiúk igyekezetét, és mindenképpen lehetett látni, van hová fejlődniük – és úgy tűnt számomra, fognak is fejlődni. Mikor hazaindultunk, a lépcsőházból egy hasonló egyetemista-hatású, rasztahajú alter fiú lépett ki, vállán hozta a biciklijét, mondom, hogy szimpatikus volt a hely. Még akkor is, ha a Pótkulcs számomra ebben a kategóriában lágyabb, nőiesebb, a Tűzraktér meg a maga színivel, firkáival karcosabb, férfiasabb. Aztán egy kicsit elkeseredtem. A Paulay Ede utcai paloták fogják ellepni a környéket, szalonok, csillogó fodrászatok, neves ruházati boltok jönnek majd, és ennek a kis koszos szigetnek mennie kell. Mert ez a „romkocsmák” másik sajátja.