Sokszor foglalkoztatott már az a gondolat, hogy viszonylag jól körülhatárolható fogalmak mentén hol húzódik a határ, mi az, ami alapján még (vagy már) benne van valami egy kategóriában, ami alapján meghatározható, ami alapján leírható. És hol van a határon kívüliség, ahol már nem azt jelenti, hanem valami mást, amire más fogalmunk van. És azt is tapasztalom, hogy ezek a fogalmi határok máshol helyezkednek el az én értékrendemben és máshol a másik embernél. Ezért is van szükség a kommunikációra, hogy kiderüljön, ki melyik szó, fogalom alatt mit ért, ez a megértés és a másik elfogadásának kulcsa. Emiatt érdekelne nagyon, az alkotók mit gondolnak színházról, színdarabról, most azt keresném leginkább, konkrétan a Hegedűs a háztetőn c. darabról a Vígszinházban mit mondanának el. Mert nekem valahol nincs a helyén. Lehet, hogy én nem vagyok eléggé befogadó, de valahogy nem áll össze a darab. Kínosan hallgattam eddig, tologattam a véleményem megírását, vártam a csodát, hátha felfedezem a lényegét, hátha kikristályosodik annak a kb. 80 embernek a munkája az elmémben, vártam, ha már kellő távolságban leszek a darabtól, akkor fölfedezem, mi is volt ez. Rossz hírem van, ez nem történt meg. A darabot korábbról, filmről ismertem, és természetesen Bessenyei Ferenc nagy lendületű, perzselő dalait is kötelező volt megismerni – jó, ez azért nem volt ennyire kényszer, szerintem ő az IGAZI Tevje. Ugyankkor Norman Jewison filmje, ami a new-yorki musical alapján készült (ami Sólem Aléchem: Tóbiás, a tejesember c. könyvét dolgozta fel), nagyon megfogott, a mag látványvilágával, az emberi sorsok esendőségével. Bár a film is beenged a zsidók hagyomány világába, valahogy emlékeim között a film nem annyira a könnyedségével, mint inkább a zsidók emberi tragédiájával, az antiszemitizmus ébredésével fogott meg. Valami hasonló nagyívű és mély érzelmet vártam most is. Azt hiszem hiba volt, mert elfelejtkezem arról, hogy gazdaság van, válság van, a művészetnek pénzre van szüksége. Hát lejjebb eresztik a szintet, fogyaszthatóvá silányítnak inkább mindent, csak dőljön a nép, csak szórakozzon a nagyérdemű: gondom, bajom másokra hagyom – énekli Tevje is (igaz, kicsit más összefüggésben). Mégsem ennyire egysíkú a kép. Mert a képi világot ugyan nagyon szerény eszközökkel, de annál kreatívabb ötletekkel valósítják meg, ez igen erős hátteret ad a színészek játékának. A ruhák annyira szegényes-kopottak, a szakállak, kalapok annyira „zsidósak”, az oroszok öltözéke annyira „kalinka”, hogy még a „Hagyomány” c. dalnak is jelentős plusz érzelmi többletet ad. A színpadkép, a jelmezek tehát maradandóak, nagyon megteremtik azt az érzetet, hogy ez nem mese. A gond számomra a színészi alkotással volt. Bevallom, nem kedvelem Hegedűs D. Gézát, szerintem egy rossz pozőrnél nem több, még amikor kvázi magánemberként nyilatkozik, akkor is mesterkélt, negédes. Hétfőn ő volt Tevje (másik szereposztásban Reviczky Gáboré a szerep). Szóval, már amikor a színpadra lépett Hegedűs D.én kínt éreztem. Elismerem, innen a darabnak nagyon varázslatosnak kellett volna lennie, hogy meggyőzzön. De ez nem lett volna lehetetlen. Az előadás hullámzott. A táncbetétek nagyon igényesen voltak kidolgozva, nagyszerűen adták vissza az esküvői mulatozást, az orosz köznép és a zsidóság mindennapi harcait. Ugyanakkor Tevje vicces megjegyzései, beszélgetése az Úrral, kiszólásai a nézők felé – mind-mind ripacssággá „fajultak”. És ez nem Hegedűs D. hibája volt, az volt a koncepció, hogy ilyenkor azért, hogy a nézőket nevetésre ösztökéljék, kicsit olyanná tegyék a darabot, mint amikor a bohóc „ingerli” a gyerekeket a túlzott naivitásával. Ellenpólusként viszont ott volt az Anatevka c. záró szám, a zárójelenet, amikor a falu zsidó lakossága batyuval útra kel, ki merre lát. Szomorú a helyzet, szomorú az elválás, a hagyományok és a múlt hátrahagyása, szomorú a pogrom. A színpadon még ezt keményítették avval, hogy a színészek összepréselődtek egy helyen, mintha a halálvagonok valamelyikében utaztak volna. Ez a dal amúgy is szerintem a legkifejezőbb és a legszebb az egész darabban, szívszorítóvá tették a színpadi jelenléttel. Kár, hogy előtte még unatkozni is volt időm. És időnként azon csodálkozni, hogy a gyermetegségen miért tudnak ilyen jót nevetni a kultúra fogyasztói. Egyéni színészi teljesítményről sem tudok beszámolni. Mindenki egyformán átlagos volt, néha meglepett, hogy az éppen éneklő embernek van hangja és/vagy zenei képzettsége (pl. Fesztbaum Béla), de átütő sikert számomra senki nem hozott. Olyan érzésem volt hazafelé menet, ezt is láttuk, ez is megvolt. És nem is beszélgettünk a darabról, pedig akár csak a téma, amit felvet, igen komoly viták alapja lehetett volna.
Kedden megnéztük a rádiókabaré februári felvételét a Stefánia Palotában. Régen nevettem ennyit, bár természetesen itt is akadtak üres járatok, nem minden jelenet, poén volt a legnagyszerűbb. Összességében viszont mégis jó volt, hiszen a rádiós kedvenceinket élőben láthattuk, a grimaszok, jelentőségteljes oldalpillantások, a nézőknek szóló gesztusok sokszor sokkal élvezetesebbé tették a jelenetet. Ez az, amikor rádióban hallgatom, és nem értem, valamin, miért nevet a helyszíni közönség, mikor nem is volt annyira nagy poén………… Hát most már tudni fogom, hogy pl. Hadházi éppen mutogat, vagy Lengyel Tamás éppen elneveti magát a jelenet közben a függöny felé fordulva. Extra pezsgést hoztak ezek az apróságok. Ez az este valóban kikapcsoló és felüdítő volt, a poénokat be tudtam építeni a saját kelléktáramba. Igazán kíváncsi leszek, mennyi marad a kb. 3 órás felvételből a Kossuth rádióban szombaton 13 órakor………..
