Second-hand kultúra

Pénteken a szokásos havi baráti sörözés (aminek leánykori neve First Frida) keretében ellátogattunk Budapest számomra egyik legizgalmasabb kocsmájába, a Pótkulcsba, hogy meghallgassuk, ahogyan a Cimbalibandból Balázs a húrokra csap (mivel cimbalmos, nem írhatom mégsem, hogy a húrokba csap). Fölsorolom a többieket is, megérdemlik: Eszter, Gergő, Gellért, Péter, Szlobodan, Dani – mindegyikük mestere a maga hangszerének, járt a kezük rendesen egész este – kivéve Esztert, hiszen mégis hogyan hatna, ha ő a kezével énekelne, ugye. Fáradhatatlanul, mosolyogva, csillogó szemmel muzsikáltak, szólt a cimbalmos rock and roll kilenctől éjfélig. Láttam őket máshol, hideg időben, melegben, szabadtéren, tv-adásban játszani, ez az örömzene mindig tetten érhető, mindig örülnek annak, amit csinálnak. De a Pótkulcs az igazi közegük, ezt tapasztaltam már tavaly év vége felé is. Szűk a hely, fogy a sör, a közönség talpra pattan, az asztalokat félrelöktük és indult a csíktaposó álmagyar tánc, ami inkább mulatozásnak nevezhető. Ember nem maradt ülve, mindenki tapsolt, dobolt, énekelt. Volt, aki úgy ropta, mint a párjára vadászó túzok, más a már megtalált párját szerette volna minél inkább magába szippantani tánc közben, volt, aki szimplán csak sörrel a kezében jó magyarosan mulatott. A hang áradt mindenfelől, nem csak a zenekar helye felől, hiszen mindenki énekelt, fütyült. Az idő megszűnt, az ivó falai kitágultak, áramlott az energia, a mozgás, és a tűz. A ráadás szám a Pacsirta volt (mint a múltkor is), ez fényes lezárása volt a napnak, de a vendégsereg mulatós kedvét csöppet sem lohasztotta le. Percekig tartó tapsvihar, füttykoncert és vissza-vissza kiabálás tartotta fogva a zenekar tagjait. Bár a muzsika a világzene kategóriába sorolható, mégis abszolút magyar. Olyan, mint délebbi szomszédainknál Boban Markovic és zenekara. Nagyon sajátos, nagyon helyi, mégis abszolút multikultúrális. Talán azért, mert nem tisztelik Cimbalibandék a műfaji határokat, mert a korlát mindössze a zenei tudásuk (ami végtelen), mert nem kasztrendszerben nyúlnak a zenéhez, hanem szívből – mindennel kapcsolatba kerülnek, ami jó, és ami beépíthető. Mert nem lenyomnak egy haknit, hanem a zenéjükkel élvezetes ajándékot adnak, sok ötlettel, energiával és még több szeretettel. Mindenkinek ilyen élményt kívánok!