Talán a tavasz tehet róla, hiszen már vannak napok, amikor csuklós kutyák járnak a bokrok tövében, és a fákon már rügyeznek a madarak, ezért szegény blogger inkább a tavaszi fáradtságra hivatkozva nem gondolkodik, vagy ha igen, akkor azt a szabadban teszi, ahová áram híján nem viszi magával a számítógépet (meg persze azért, mert ez a PC dög nehéz). De lehet, hogy csak pusztán lusta voltam. Ez azért annyira nem jellemző rám. Úgyhogy inkább úgy gondolom, egyszerűen csak érleltem az írnivalót magamban – bizonyos okokból nem akart gejzírként kitörni belőlem. Mert volt valami benne, de mégsem volt az igazi. Ugyanakkor nem volt rossz, csak úgy nem találtam a helyét és vártam, hogy melyik polcra tudom majd eltenni. Jól tettem, hogy vártam, mert jött egy újabb élmény, aminek segítségével az előbbi is meghatározható lett, megtalálta a helyét – kihatással a később tapasztaltak elhelyezkedésére is. Mert minden mindennel összefügg………. Oké, igazatok van, tudom én ezt sokkal világosabban is.
Szóval egy csajos estén Katival, Magdival és Mesóval nagy elánnal vetettük bele magunkat a Fővárosi Művelődési Ház által kínált programba, kíváncsiak voltunk a Bolond a hegytetőn c. előadásra. Mikó István és a Beatles neve egy plakáton – nagyon kellemes emlékeket ébresztett mindnyájunkban: Mindhalálig Beatles címmel játszott kollégáival nagysikerű (buliba hajló) színdarabot még a kilencvenes évek derekán. Őrület volt a gengszterváltás idején és egy kicsit tovább. És vettem a hírt, hogy egy előadás lesz, Mikó István a „főszereplő”, játszik a Blackbirds zenekar. Ők 4 fiatal, nagyon fiatal, akik egyszerűen úgy játszanak Beatlest, mint talán ők maguk sem annak idején. (És ha klubkoncertjük van, akkor a szünet előtt Fonográf és Illés dalokat FG4 zenekar néven). Szóval őt zseniális ember állt színpadra egy előadás erejéig, úgy gondoltam, minden adott a sikerhez. Többiek is így érezték, azonnal vevő volt mindenki a programra. Beültünk a hideg nézőtérre aztán a zenekar a színpadra lépett, majd kisvártatva megjelent a fehér arcúra mázolt, zsakettes bohóc – Mikó. És jöttek a Beatles késői dalai, amik már drogmámorban íródtak, így szinte követhetetlen a szövegük, amik leginkább hallucinációkra épülnek. Olyasmi, mintha a Republik zenekar szövegein még egy csavart rontanál, még egy fokkal értelmezhetetlenebbé tennéd a szavak csak úgy spontán egymáshoz dobálásával. Ezek a Beatles-dalok szóltak malackákról, csúszdáról, adó-ellenőrről (mert a Beatlesnél mindenre van nóta, aranyapám…..) és pl. Penny Laneről – a teljesség igényt mellőzi a felsorolás. A „színdarab” abból állt, hogy az eredeti angol szövegeket, amit Márton András (a KFT együttes dobosa) fordított magyarra (a kiadott kötet címe: YESTERDAY) Mikó (és néha a zenekari tagok) - időnként gesztusokkal kísérve és pár szegényes kelléket használva – „előadott”, elmondott, mintegy értelmezte az eredetit. Ami viszont ehhez túl bizarr, túl alternatív volt. A képzelet fölkeltéséhez a kétágú létra, a próbababa kellékként való megjelenése túl kevés volt. A varázslat megszületéshez a kínos szövegek „elszavalása” nem volt elég. Megfogalmazódott mindnyájunkban, hogy feszengtünk a nézőtéren. Nem értettük, miért kell egy ilyen nagy volumenű embernek ehhez a nevét adnia. Miért nem hagyta pusztán a fiúkat játszani? A közönség lelkesedését minduntalan megtörte a művész úr távozása a színpadról (legalább 12 féle színpad-elhagyási technikát láthattunk tőle – hiába, no, nagy színész). Nem tudott a buli kibontakozni. Nem tudtak a szövegek elgondolkodtatni, nem tudott az egész megfogni. Mégis mire volt jó ez az este? Én ezekből a nem sláger dalokból eddig alig ismertem egy párat. És megértettem végre, mitől ANNYIRA szenzációs és korszakalkotó a Beatles. Mert ezek a dalok frenetikusak, lendületesek, vadak, annyira előremutatóak, hogy még a Rolling Stones is előadhatta volna bármelyiket a nyolcvanas évek közepén akár. És a 4 fekete madár (Blackbirds) még mindig hibátlanul fiatalon játszik.
Vasárnap a Centrál Színházban (lánykori nevén Vidámszínpad) megnéztük a G.Ö.R.CS. című előadást. GÖRÖGÖK Összes Regéi és Cselekedetei helyett a GONDVISELŐ Összes Regéi és Cselekedeteit láthattuk. Nekem igazából mindegy volt, kiről szólt, a lénye úgyis Kálloy Molnár Péter, Kálid Artúr és Gáspár András hancúrozása, lubickolása, rögtönzése, „műélvezete” volt. Ez a diák-fíling a szenzációs, a poénok az óriásiak, az, ahogyan elvetik magukat előadás közben. Mert ez nem a gondolatokról szól (talán egész előadás alatt három mondat volt figyelemre méltó), ezután az előadás után nem leszel több, pusztán úgy érzed, kikapcsolódtál, nyolcvan percet végi nevettél. Ez arról szólt, mennyire nem kell a világot – és benne magunkat - komolyan venni. Mert az Ószövetségből és az Újszövetségből is lehet igen nevettető előadást produkálni. Mert ma minden és bármi pénzzé tehető és a fogyasztás mindennek az origója. A művészetnek ez az az ága, amely azt mondja: ha így fogyasztod, így csomagolom, a lényeg, hogy valahogyan fogyaszd. Mikó előadása ugyanakkor az az ág volt, mely szerint a művészet lényege a néző művelése, pallérozása, bármi áron. Nem csomagol fogyaszthatóvá semmi áron. Mikó túl komolyan vette, a Centrál Színház pedig túl könnyedén. Az előbbinek kárára vált, az utóbbinak bája lett ettől – még akkor is, ha utálom magam a fogyasztó szemléletért.
